Klió 1996/1.

5. évfolyam

Ukránságtudományi lexikon I. kötet

Sanyarú történelmű szomszédunk, Ukrajna nem kevésbé sanyarú sorsú tudományosságában jelentős esemény volt az Ukránságtudomány Lexikona első kötetének reprint kijevi megjelentetése. Az 1955 és 1984 között Párizs–New York kiadási hellyel napvilágot látott tízkötetes mű a második világháborút követő évtizedek ukrán emigrációjának legnagyobb tudományos teljesítménye. Olyan, amely a módszeres oroszosításnak, az elnemzetlenítésnek kitett honi tudományosságot, s főleg a mindenható pártvezetést is tettekre sarkallta. Nagy bizonyossággal állítható, hogy az emigráció lexikonkiadási buzgalma egyik ösztönzője volt a két kiadást (az első 1959 és 1964 között 16, míg a második 1974 és 1985 között 12 kötetben jelent meg) megért Ukrán Szovjet Lexikonnak. Erről az első kiadás előszava több helyütt is tanúskodik, ide csak a legjellemzőbb kitételt idézzük. Eszerint a lexikonnak „meg kell mutatnia az ukrán nép testvéri egységét a nagy orosz néppel”, valamint harcolnia kell „a burzsoá ideológia, s elsősorban az ukrán burzsoá nacionalizmus bármely megnyilvánulásával szemben”. Nem tisztünk elemezni, különösképpen méltatni nem a hatvanas–nyolcvanas évek szovjet–ukrán lexikonát, úgy gondoljuk azonban, hogy az ideológiai béklyóktól terhelt, ám mégis a hazai pálya előnyeit élvező mű kiegészítheti a külföldön készültet, amelyet a mostani közreadó, a kijevi Glóbusz Kiadó igazgatója az Ukrajnáról szóló ismeretek „fundamentális munkájának” nevez.

A Volodimir Kubijovics által jegyzett – a tízből kilencnek ő volt a főszerkesztője –, az A-tól G-ig terjedő címszavakat összefoglaló kötet valóban jelentős ismeretanyagot halmoz fel. Figyelembe véve, hogy ez a kötet 1955-ben jelent meg, elmondható, hogy a szerkesztők igyekeztek tudományos szempontokat szem előtt tartani. Világlátásukat, szemléletüket nem a hidegháborús ideológia és szóhasználat határozta meg. Ez az objektivitásra való törekvés mindenképpen előnye a műnek, mai használhatóságát is ez magyarázza. A törekvés azonban – legalábbis a recenzens véleménye szerint – olykor kevésnek bizonyul. Elfogultság érződik egy-egy lengyel, vagy orosz vonatkozású szócikknél, ami minden bizonnyal a történeti előzményekkel magyarázható. Zavaró továbbá, hogy egy-két negatívan megítélt személyiségnél tendenciózusan feltüntetik a zsidó eredetet. Bár az első kötetet az ötvenkét milliós Ukrajnában csupán 25 000 példányban sikerült megjelentetni, tudományos információi, s a nemzeti múlt iránti fokozott érzékenysége miatt bizonyára meghatározó lesz az ukrán közgondolkodásban, ezért számunkra sem közömbös a magyar vonatkozású szócikkek tartalma.

A föntebb említett bírálható esetekhez képest az A-tól G-ig terjedő szócikkek magyar szereplői, valamint vonatkozásai nem kaptak feltűnően negatív ábrázolást. Leszámítva azt – a műben történelmi evidenciaként visszatérő – történelmietlen felfogást, hogy a XX. század előtt Magyarország Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung megyéinek részei, a későbbi Kárpátalja (lexikonbeli megnevezése Zakarpattyje=Kárpátontúl) ősi ukrán terület. Mellőzi a szükséges objektivitást az is, hogy e térség ruszin lakosságát, s annak nyelvét következetesen ukránnak jelöli a lexikon. Nem akarjuk ezzel azt állítani, hogy az „ukrán” népnév ismeretlen lett volna a ruszin értelmiség körében, ezt a megnevezést azonban még a XIX. században sem vonatkoztatták magukra. A XIX-XX. század nyelvi, nyelvhasználati irányzatai, s a közöttük zajló viták pedig kétséget nem hagyva kizárják az ukrán nyelv széleskörű kárpátaljai elterjedését.

Alfabetikus sorrendben haladva a lexikon első magyar szereplője Kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes. Őt a Népek Antibolsevista Blokkja (ukrán rövidítése: ABN) elnökségi tagjaként említik kommentár nélkül. Árpádházi királyaink közül I. András amiatt említtetik, mert a trónviszályok ideje alatt „Ruszban tartózkodott” és „feltételezések szerint eljegyezte Jaroszlav Anasztáziusz leányát”. II. András, 1205 és 1235 között Magyarország királya Roman Halickij fejedelem halála után felvette a Halics királya címet, s trónra „akarta juttatni Kálmán és András nevű fiait”. (Kálmán 1214 és 1219 között valóban fejedelme volt Halicsnak.) A föntebb említett András, II. András fia, „aki igényt támasztott a halicsi trónra (magyar források szerint meg is szerezte) 1233-ban a Danyiil (Romanovics) elleni csatában Halics várában halt meg. Az iskolák nyelvi magyarosítása miatt a nemzetiségektől szélsőséges megítéléssel illetett Apponyi Albert a lexikonban is megkapja a magáét. A nevéhez fűződő, 1907-ben elfogadott iskolatörvény „a magyar kormánynak lehetővé tette a nemzeti kisebbségek iskoláinak likvidálását (...) a törvény következtében Kárpátontúlon az 1874-ben még 571 tiszta ukrán iskola helyett 1907-ben 107 vegyes magyar-ukrán iskola működött, 1915-ben pedig már csak 18".

Bacsinszky András (1732-1809), az egykori jezsuita növendék munkácsi görög katolikus püspök, aki liturgikus ószláv nyelvre fordította a Bibliát, s akinek a tiszteletére ugyanakkor Kricsfalusy György ungvári gimnáziumi tanár magyarra fordította a görög katolikus misét, „ukrán nézőpontból” az alábbi jellemzést kapja: „a leghíresebb munkácsi püspök. A püspökség székhelyét és a teológiát Ungvárra helyezte át, nagy könyvtárat és iskolákat alapított, támogatója volt Kárpát-Ukrajna (sic! – T. I.) kulturális felemelkedésének. 1774-ben lépéseket tett Kárpátontúl és Galícia egy egyházkerületben való egyesítése érdekében; jelölt volt a lvivi metropolita címére.” Edvard Benes egykori csehszlovák külügyminiszter, köztársasági elnök mind a magyar, mind az ukrán történelemben szerepet kapott. Róla így emlékszik meg a lexikon: „A békekonferencián megszerezte Kárpátontúlt, amelynek, mint a CSR hídjának Románia és az SZSZKSZ felé, nagy jelentőséget tulajdonított; a Kisantant megteremtője. B. politikája szovjet orientációjú volt, Kárpátontúlon a russzofil irányzatot támogatta”. Bethlen Gábor erdélyi fejedelemről megtudható, hogy „tárgyalásokat folytatott a Lengyelország ellen felkelt kozákokkal”. Herman Biderman osztrák történészt az osztrák-magyar monarchia nemzetiségi problémái iránt tanúsított érzékenysége teszi alkalmassá a lexikonbeli szereplésre. Egyik munkájának címe, „Die ungarischen Ruthenen, ihr Wohngebiet und Geschichte” is erről tanúskodik. Jaroslav Bidlo (1868-1937) cseh történészről, szlávságkutatóról és bizantistáról, aki meggyőződéssel vallotta, hogy Kárpátalja Szovjet-Ukrajnát illeti meg, megtudhatjuk, hogy „a Károly-egyetem professzoraként tagja volt a Sevcsenko Tudományos Társaságnak”. (Az 1892-ben Lembergben az irodalomorientált Sevcsenko Társaságból alakult szervezet meghatározó szerepet töltött be, s tölt be ma is az ukrán tudományosságban. – T. I.) Björnstjerne Björnson norvég íróról, a norvég függetlenség harcosáról megtudható, hogy „harcolt az ukrán nyelv oroszországi betiltása, valamint az 1907-es Apponyi-törvény ellen. Boksay Emil kárpátaljai lelkész és pedagógus „magyar vonatkozása” az, hogy összeállította a „magyar–orosz” szótárt. Boksay János görög katolikus lelkész „egyházi énekek szerzője, zongoraművész, az egyházi zene színvonalának emelője”. Egy másik ismert Boksay, Boksay József festő és grafikus „a budapesti Művészeti Akadémián tanult, Ungváron dolgozik; templom-és tájképeket fest”. A rahói születésű Bonkáló Sándor (1880-1959) az orosz nyelv és irodalom magántanára, valamint a rutén nyelv és irodalom nyugalmazott rendes tanára, a budapesti egyetemen egyik művében, „A magyar–orosz írásbeliség a 17–18. században” címűben a rahói nyelvjárást írta le”. Helyet kapott a lexikonban Borecky Béla kárpátaljai, „a szociális témák iránt érzékeny impresszionista festő” is. A kárpátaljai ukrán politikai irányzat, azaz az ukrán irredenta két ismert személyisége, a Brascsajko-fivérek közül Mihajlo (Mihály) „Kárpátontúlt képviselte a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság kormányában, tagja a Központi Orosz Tanácsnak, Kárpát-Ukrajna Szojmjának (Nemzetgyűlés – T. I.), a Keresztény Néppárt elnökhelyettese”. Bátyja, Julij (Gyula) „ügyvéd, szervezője a Kárpátontúl Ukrajnához való csatlakozásáért küzdő Huszti Nemzeti Tanácsnak, vezető tagja a Keresztény Néppártnak, Kárpát-Ukrajna utolsó kormányának minisztere. Szovjet börtönben halt meg”. Ugyancsak szovjet börtönben halt meg – a népbíróság 1946-ban golyó általi halálra ítélte – a magyarbarát Bródy András (Andrij) „tanító, politikai és közéleti személyiség az autonóm kárpát-ukrán kormány miniszterelnöke, akit a Magyarország javára való együttműködés vádjával vetettek börtönbe; 1939-től a magyar parlament alsóházának tagja”.

Werbőczy István olyan „kárpátontúli magyar származású jogalkotóként” került a lexikonba, mint akinek „1848-ig érvényben lévő főműve a kárpátontúli ukrán természeti jog egy sor intézményét is magában foglalja”. (Az „ukrán természeti jog” esetünkben a korabeli vlach kiváltságokat, pl. a gabonadézsma-mentességet jelenti – T. I.) Avgusztin (Ágost) Volosin (1874-1946), a németek által kreált, huszti székhelyű Kárpát-Ukrajna miniszterelnöke, görög-katolikus lelkész „a teológiai szemináriumot Ungváron, felsőfokú teológiai tanulmányait Budapesten végezte (...) 1897 és 1918 között kiadta Magyarország egyetlen ukrán újságját, a Naukát (...) 1907-ben magyar nyelven jelentette meg a budapesti Tudományos Akadémia által kitüntetett művét A kisorosz nyelv gyakorlati grammatikáját (...) 1938. október 10-én a CSR elnöke az autonóm kárpát-ukrán kormány miniszterelnökévé nevezte ki. V.-t Kárpát-Ukrajna Szojmja 1939. március 15-én a független állam elnökévé választotta. Kárpátontúl magyar megszállása után Prágába emigrált”.

Vaszil Hadzsega (1868–1938) kárpátaljai görög katolikus lelkész, történész és pedagógus, a Sevcsenko Tudományos Társaság tiszteletbeli tagja „Kárpátontúl egyházi, valamint a kárpátontúli ukránok szociális-gazdasági múltjának kutatója. Legfontosabb művei: Adalékok a ruszinok és az orosz templomok történetéhez, A reformáció hatása a kárpátaljai ruszinokra, Fegyir Korjatovics fejedelem és Máramaros, valamint A munkácsi görög katolikus püspökség történetének megírására tett első kísérlet.

Ausztria-Magyarország Magyar Királyságáról az tudható meg, hogy 20 millió 890 ezer lakosából 470 000 ukrán nemzetiségű. Az Amerikai Orosz Néptanács (Amerikanszka Ruszka Narodna Rada) az Egyesült Államokbeli kárpátaljai ruszin emigráció politikai szervezete. 1918-as megalakulását a szülőföld további sorsáról való döntés sürgőssége indokolta. „Az 1918. július 26-án lezajlott első kongresszus három változatra tett javaslatot: Kárpát-Ukrajna önállósulása, egyesülése Galíciával és Bukovinával, széleskörű autonómia más államokban. Később az AON közeledett az USA-beli csehszlovák tényezőkhöz, és 1918. november 12-én Scrantonban javaslatot fogadott el Kárpát-Ukrajna Cseh-Szlovákiához, annak föderális részeként való csatlakozásáról”.

A Bánát (Bánság) „1919-ig Magyarországhoz tartozott, később Jugoszlávia (9310 négyzetkilométer) és Románia (18 715 négyzetkilométer) között osztották fel. Lakói románok, szerbek, magyarok, s 1945-ig németek; kisebb csoport ukrán (kb. 10 ezer személy). Utóbbiak B. romániai részén élnek. A Temes megyei Lugoson, valamint 11 faluban, amelyek közül kettő színtiszta ukrán. (...) A magyar fennhatóság alatt a bánáti ukránok a magyarosításnak, később a románosításnak voltak alávetve”. A Mária Terézia által Bécsben 1774-ben alapított görög -katolikus szeminárium, a Barbareum fontos központja volt a kárpátaljai és galíciai szláv művelődésnek. A szemináriumot II. József bezáratta, helyette később (1803-93) császári konviktus nyílott, „amely Galícia és Kárpátontúl görög katolikus egyházának egész sor ismert személyiségét adta”.

A Bácska, a Duna és a Tisza alsó folyása közötti terület: „1946 óta a Szerb Népköztársaság Vojvodina Autonóm Területének lakossága vegyes, közöttük 18 000 magát ruszinnak nevező ukrán él. Az ukránok a B.-ba a 18. század közepén települtek.” A török kiűzését követő 1718-as pozsareváci béke után az osztrák kormány az elmenekült törökök helyére szerbeket telepített, akik azonban elégedetlenek voltak a bécsi kormánypolitikával, s „tömegesen emigráltak a B.-ból. Helyükre az osztrák kormány az állami földekre magyarokat, németeket, horvátokat, szlovákokat és Eperjes-vidék délkeleti részéből (Zemplén és Borsod megyékből) származó ukránokat telepített.” Korrektnek mondható leírást kap Beregszász városa, amelynek „19 000 lakosából (1930-as népszámlálás) 3000 ukrán, a többi magyar és zsidó. A XI. században szászok alapították, magyar etnikai területen fekszik, a háborúig az ukránok a lakosság 10 százalékát tették ki. A csehszlovák uralom idején ukrán gimnáziumával Dél-Kárpátontúl ukrán szellemi életének központja”. Budapest szintén jelentős helyet foglal el az ukrán művelődésben: „a 18-19. században a kárpátontúli ukránok fontos kulturális központja; sok ukrán tanult az itteni egyetemeken; két görög katolikus parókiájának nyelve korábban az ukrán (ez téves állítás, a szertartások az Oroszországban nyomtatott ortodox könyvek nyelvén folytak! – T. I.), mára azonban elmagyarosodtak (...) Az első világháború ideje alatt B.-en jelent meg a magyar nyelvű „Ukránia” folyóirat; 1918–21 között Budapesten diplomáciai missziót tartott fenn az Ukrán Népköztársaság és a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság”.

Tényszerűen, ám tagadhatatlanul ukrán nemzeti nézőpontból írja le a lexikon az (első) bécsi döntést (1938. november 2.), „amelynek alapján Szlovákia és Kárpátontúl déli része Magyarországhoz került. Kárpát-Ukrajna 1545 négyzetkilométert, valamint 182 000 lakost veszített, közöttük 30 000 ukránt.” Ehhez a közléshez annyit feltétlenül hozzá kell tennünk, hogy a „Kárpát-Ukrajna” elnevezést csak néhány nappal vette fel a bécsi döntés előtt az addig Podkarpatszka Rusznak nevezett csehszlovák tartomány, s ezt is csak azután, hogy leváltották, majd megfosztották mentelmi jogától az autonóm kormány elnökét, Bródy Andrást. Őt váltotta fel az ukrán irányzat híve, Avguszt Volosin, akinek huszti székhelyű Kárpát-Ukrajnája pompásan beleillett a szovjetellenes berlini tervekbe, Nagy-Ukrajna megteremtésének kísérletébe, valamint a német részről aggodalommal szemlélt magyar-lengyel közvetlen érintkezés meghiúsításába.

1868-ban a Slovenské Noviny szlovák és a Federatiunea román lapok mellett a magyar Néptanítók Lapja mintájára elindították „a népi (ruszin – T. I.) nyelven írott Gazeta dlja narodnih ucsityeljih című lapot, a magyar Oktatásügyi Minisztérium támogatásával”. A lapot 1873-ig adták ki. Az 1912-ben I. Ferenc József által alapított hajdúdorogi görög katolikus püspökség amiatt kap negatív értékelést, mert elmagyarosított papjai és parochiái nem fogadták el X. Pius pápa azon rendelkezését, mely szerint a liturgiát a magyar mellett ógörög nyelven is meg kell tartani. Elfogultságra vall a gimnáziumok címszó alatt tárgyalt kárpátaljai tanintézmények bemutatása. Az 1613-ban a Zemplén megyei Homonnán homonnai Drugeth György által alapított, majd 1640-ben Ungvárra áthelyezett, jezsuita gondozásban lévő gimnáziumra semmiképpen sem illik az „elmagyarosított” jelző. Közelebbi időkről szólva a lexikon megjegyzi, hogy „az ukrán kormány idején 7 ukrán állami gimnázium működött”, míg „a magyar megszállás alatt 1939–44 között három ukrán gimnázium maradt fenn”.

Enciklopegyija ukrajinoznavsztva (Ukránságtudományi lexikon) I. kötet – ukrajnai újrakiadás, Kijev, Globus Kiadó, 1993.

Tóth István