Klió 1996/1.

5. évfolyam

Ruszinok és ukránok

 

A kommunizmus rémétől megszabadult közép-kelet-európai népek rövid, átmeneti fellélegzése után napjainkban, szemünk láttára tovább folytatódnak azok a politikai, gazdasági, vallási és nyelvi átalakulást kereső, igénylő, sőt, provokáló folyamatok, amelyek nyugtalanságot okozva zavarják és hátráltatják a konszolidációs törekvéseket. A szomszédos szláv népek „harcának” fegyvermentes menetét figyelhetjük meg a Kárpátok alján, azon a területen, amely valamikor a történelmi Magyarország szerves részét képezte, amelynek északról betelepült népét a Szent István-i gondolat jegyében királyaink szívesen befogadták és támogatták, s akiknek a Vezérlő Fejedelem – ma már a történelmi kategória fogalomkörébe tartozó – gens fidelissima megtisztelő nevet adta.

A kárpátaljai ruszinok – nagy költőjük és első nemzeti „ébresztőjük”, Duhnovics nevezi így őket (természetesen azért, mert ők is így nevezik magukat), nyomorúságos életükből eredő gazdasági és kulturális helyzetük következtében, no meg számarányuk alapján is, a monarchia többi szláv nemzetiségétől mintegy fél évszázadnyira lemaradva lépnek a nemzetiségi mozgalom útjára. A Kárpátok túloldaláról folyamatosan betelepülő és az akkori keleti szlávok nyugati csoportjának nyelvét, illetve dialektusát beszélő nép politikai és kulturális vezető réteg hiányában (sem közép- vagy kisne­messége, sem világi értelmisége nincs) mozdulatlan. A néppel együtt áttelepült ugyan a „vezető értelmiség”, azaz a pravoszláv klérus, de – a csernekhegyi szerzeteseket is hozzájuk számítva – elmaradottságuk következtében még a XVIII. században sem kerülhettek be az akkori európai „szellemi tőzsde” katalógusába, minthogy gazdasági, társadalmi, valamint „tudományos-kulturális” szintjük alig haladta meg a jobbágyságét, s maguk is jobbágysorsban éltek.

Éppen ezért sorsdöntő jelentőségű történelmi tény volt életükben az egyházi unió létrejötte (1646), amely elvileg kezdettől fogva biztosította volna számukra a latin szertartású klérussal egyenlő jogokat. Az elv és a jog csak lassan vált valósággá, de a tudomány és kultúra fejlődési lehetőségének aspektusából óriási jelentőségű az a gyakorlat, hogy a leendő papság, a klérus, az egyetlen fejlődési lehetőséggel rendelkező és fejlődő értelmiségi réteg előtt megnyíltak a hazai és külföldi, elsősorban egyházi, felsőfokú tanintézetek kapui. Így ismerkednek meg a szeminaristák a Ján Kollár evangélikus lelkész által megfogalmazott és gyorsan terjedő szláv kölcsönösség (kölcsönös segítség, szolidaritás) elméletével, kezd kialakulni ruszin szláv nemzettu­datuk, melynek nyomán kialakítják a ruszin autochtonitás eszméjét, állítván, hogy Kárpátalja őslakói a ruszinok. Mindez szükséges a nemzeti identitás, a nemzetté, jelen esetben az önálló és elismert nemzetiséggé váláshoz. Az elismerés elvárását akkor már, az 1840-es években, az „anyanemzet” uralkodó körei, a határon túlról, keletről is megfogalmazták. Fontos ez a ruszin nép szempontjából azért is, mert ők az elhelyezkedésnek, történelmi adottságuk következtében, azt a típusát képviselték, amelyben az önálló államiságot nélkülöző nemzet, illetve nemzetiség legalább két vagy több országon belül megosztva él, és az etnikumot államhatárok szabdalják részekre. Esetünkben a kérdést még bonyolítja az a tény is, hogy egységes etnikai testről sem beszélhetünk, mivel a keleti szlávok már erősen differenciálódnak, s a később ukránnak nevezett kisoroszok is nyelvileg megosztottak. Jogosan megkérdő­jelezhető tehát annak az etnikai állománynak az egysége, amelynek nagyobb részét az orosz birodalom foglalta magába és lényegében az első világháború végéig, a valóságot elutasítva, egységesnek tartott. A cári birodalom mellett nem jöhetett létre a bekebelezett nemzetiség nagyobbik részét felölelő nemzeti állam. Így nem válhatott ki (megjegyzendő: nem is akart!) önálló kisorosz, mai nyelvhasználattal: ukrán állam sem.

Az orosz beavatkozások sorát a szláv népek életébe – legyen az segítségnyújtás, azt követő ottmaradás vagy leigázás – pánszláv, szlavofil és russzofil mozgalmak története tanúsítja. A Monarchia egyes szláv nemzetiségeinek külföldről szervezett és irányított politikai mozgalmai (cseh, szlovák, ruszin), így az első Csehszlovák állam létrejötte is, közismertek. Kevesebb a tudásunk arról (bár ez sem tabula rasa), milyen volt a későbbiekben az illető nemzetiségek vezető rétege képviselőinek tevékenysége az emigrá­cióban. Az emigráció fogalmán itt az eredeti latin vocabulum etimonját értjük, vagyis a szülőföldet bármely ok miatt elhagyók helyzetét. Ide sorol­hatók a gazdasági okok következtében kivándoroltak is, akik nem tartoztak a vezető réteghez, csak fiaiknak adatott meg az új hazában a jobb körülmények következtében az otthon maradottak sorsával való foglalkozás lehetősége. A jeles tudósok közé tartozik a ma legismertebb, elméletileg (és gyakorlatilag is) legtöbbet cselekvő ruszin kivándorolt-leszármazott, Paul Robert Magocsi, a Torontoi Egyetem Ukrán Intézetének és a Kárpáti Ruszin Kutatóközpontnak (USA, New Jersey) az igazgatója, akinek angol nyelven publikál történelmi-politikai munkái elismertek és közismertek, sőt egyrészük szerzői fordításban már ukrán és ruszin nyelven is hozzáférhető. Így pl. „A nemzettudat alakulása Kárpátalján (1848–1948)”.

1993. augusztus 30. és szeptember 8. között tartotta XI. tudományos ülésszakát a XI. Nemzetközi Szlavisztikai Kongresszus Pozsonyban, amelyen Magocsi „Nation-building since the Revolution of 1989: the Case of the Rusyns” címen tartott előadást. A ruszin témakörhöz kapcsolódott az általunk ismertetett írás szerzőjének, Musynkának, valamint e sorok egyik írójának az előadása is.

Magocsi tudományterületileg és földrajzilag is messziről indulva lett e kérdés szaktekintélye. Gyerekkorában anyai nagyapja beszélt először a kényszerből elhagyott hazáról, a kárpátaljai ruszin faluról. Egyszerű ember létére teljesen tudatában volt nemzeti hovátartozásának és mindig hangsúlyozta, hogy ő nem cseh, szlovák, orosz vagy lengyel, hanem kárpáti ruszin (Kiemelés tőlünk: M. Z., U. A.). Soha ki nem ejtette az ukrán szót. Az után az indíttatás után később – a ruszin nemzeti kérdéssel óhajtván foglalkozni – iskolai oktatás hiányában magánúton tanulta a nyelvet, majd 1968-ban, Kelet-Európa történelmének tanulmányozására ösztöndíjat kap Csehszlovákiába, szemtanúja a szovjet inváziónak és részese a „cseh, szlovák és ruszin bánatnak”, a túlerővel szembeni tehetetlenségnek. Szavai szerint a szovjet agresszió által kiváltott megdöbbenése „taszította” a kárpáti régió történelmének mélyebb tanulmányozásához és – a szovjet Kárpátalján folytatandó kutatások lehetetlensége következtében – a szlovákiai ruszinok helyzetével ismerkedik meg. A vidék, a hegyek közötti falvak lakossága még igyekszik tartani ősei nyelvét és hitét. Arról bővebben nem beszél, hogy a csaknem teljes egészében görög katolikus ruszinság – történelme 1920-ig lényegében azonos egyháza történelmével – nyelvileg nem volt egységes, nem volt kodifikált irodalmi nyelve. A szabadságharcot leverő orosz, pánszlávizmussal átitatott hadsereg jelenléte és Dobrjanszkiék júdáspénze nyomán Bécstől kap ugyan bizonyos nemzetiségi jogokat a ruszin nép anyanyelve használatára, de ez abban az időben a russzofil hegemónia alapján a nagyorosz nyelvet jelentette (amelyet a nép nem értett), viszont tény, hogy a „nagy öregek” korában az orosz nyelven közvetített kultúra a periodika lapjain európai színvonalra emelkedett. A kiegyezés utáni magyar nemzetiségi politika, amelyet az „ötödik hadoszlop” tevékenysége is befolyásol (vö.: schizmatikus perek) nyelvi síkon a ruszint támogatja, segítőtársat kapván a munkácsi püspökök személyében is. Ez a „ruszinnak nevezett” nyelv kezdetben a sajtóban az egyházi szláv és a szomszédos szláv dialektusokkal keveredve ún. jazicsie formában jelenik meg, majd a Negyilja hasábjain elfogadható, sőt elfogadott, később a Nese Otecsesztvoban eltorzított ruszinként.

A prágai akadémia állásfoglalása ellenére az első csehszlovák rezsim húsz év alatt nem volt képes Kárpátalja nyelvi kérdését megoldani. Vagy helyeseb­ben: nem is akarta. Így ebben az időszakban Kárpátalja ruszin gyerekei legalább három „alapnyelven” tanultak (ruszin, orosz és ukrán), a közép­iskolákban néha évenként, illetve tanáronként váltogatva. Az ungvári ruszin tannyelvű gimnáziumi osztályokban az 1930-as évek végén a matematika és biológia helyi ruszin nyelven, az ének ún. céző orosz dialektusban, az irodalom hol nagyorosz, hol ukrán nyelven adatott elő. Volosin pünkösdi királysága idején ukrán a hivatalos nyelv, az 1939–44-es évek magyar kultúrpolitikája a ruszin használatát írja elő, de az irodalmi művek oroszul is megjelennek.

Teljesen megváltozik a kép 1945 után. A polgári év elején újra megnyíló iskolákban – a középfokú oktatásban is – még a ruszin nyelvű oktatás is megmarad, de az 1945. június 25-i, „a nép önrendelkezése és nemzetiségi hovatartozása” dokumentum alapján az oktatás nyelve kötelezően ukrán és orosz. Természetesen a történész Magocsi is jól tudja, hogy a „hármas alapelv”: a „harmadik Róma” elmélete; az „aki keleti szláv, az (ha vallásos) pravoszláv; a „Róma a legveszedelmesebb ellenség”, valamint a Kárpát-medencében történő itt maradás politikai szükségessége Sztálinnak jogos kiindulási alapot adott „egyházpolitikája” megvalósítására, amelynek következtében a néppel egybeforrott görög katolikus egyház „reuniálásával”, pontosabban: likvidálásával, Romzsa püspök meggyilkolásával, a klérus teljes kiirtásának szándékával, a 25 évre történő elítélésekkel (vö.: Bendász István: Öt év szögesdrót mögött. Aggiornamento, 1991) megkezdődött a vallás és vele együtt a ruszin nép írott, sőt beszélt anyanyelvének kiirtása.

A Szlovákiában élő ruszinok esetében a Moszkvából irányított eljárásmód – mutatis mutandis – nem sokkal később kezdődött és lényegében sikertelennek bizonyult: az 1950-es „podpisznaja akcija”, azaz a pravoszláviára való áttérítés – a megfélemlítések ellenére – nem hozta meg a „betervezett” eredményt, vagyis a ruszin nép a „hivatal” várakozása ellenére az ukránosított pravoszláv egyházban tartott szertartások helyett a katolikus szlovák miséket és szlovák nyelvű prédikációkat választotta, szlovák egyházközségekhez csatlakozott, gyerekeit szlovák nyelvű hittanra íratta és így, természetesen, érvényesült az ún. bumeráng-effektus: lassan és fokozatosan, az „uralkodó nép” támogatásával elszlovákosodott. Tény, hogy ma annak az eperjesi püspökségnek az élén, amely a múlt század végén büszkén hirdette, hogy ott a húsvéti ünnepek teljesen orosz (értsd: ruszin) módon celebráltattak (nem lévén magyar prédikáció, mint Ungváron) egy minden tiszteletet megérdemlő, szlovák nemzetiségű püspök áll.

Igaz, hogy a századok folyamán spontán módon fejlődő, de 1945-ig ki nem alakult ruszin nyelvnek nem voltak egységes normái, kodifikált nyelv nem jött létre. A gazdasági és szellemi elmaradottság és a természeti környezet, a folyóvölgyeket elválasztó átjárhatatlan erdőségek miatt az egymástól elkülönült csoportok saját dialektusukat beszélték (hucul, bojk, lemk). Létezett azonban egy írásban is megjelenő, beszélt nyelvváltozat, amit az uzsoki, a szolyvai és a rahói iskolás is értett, minthogy ezen a nyelven jelent meg és volt olvasható a „Nas rodnij kraj” és a „Podkarpatszka Rusz”, ha kellett, a nyomtatásban „z pajerkom” = ő, ezzel a diakritikus jellel, hogy az olvasó saját kiejtése szerint olvashassa, mint ahogy a Duhnovics oroszul megírt kárpátaljai himnuszát is így énekeltük.

Elfogadhatatlan Dezső László megállapítása a XVI-XVIII. századi „demokratikus tendenciájú” és „a korabeli ukrán” nyelven létrehozott irodalomról, amely a „középkor sötétségéből” kilépett ember megnövekedett tudásvágyát elégíti ki az egyre szélesedő olvasni tudó rétegnél, megállapítván, hogy ezeket a műveket sokan olvasták (kiemelés tőlünk: M. Z., U. A.). N. V. Vodovozov is az adminisztratív szovjet hatalmat szolgálja ki, amikor „erre az irodalomra” építi a XIX. század második felének – már említett – jelentős orosz nyelvű kárpátaljai irodalmát. Éppen az emigráns ukrán V. Bircsak (a szovjet érában a neve vörös posztó volt) objektív, amikor már 1932-ben leírja, hogy az említett egyházi jellegű „irodalom”, amely „ukrán–orosz–egyházi szláv” nyelven íródott (az ukránon a helyi dialektus értendő), jelentéktelen a kárpátaljai irodalomban.

Magocsi is jól tudja, hogy a reformkorban kísérletek történtek az (egyházi nyelvvel kevert) anyanyelv, „kodifikálására”, a nyelvi normák gyakorlati rögzítésére. A. Kocák grammatikája csak kéziratban maradt fenn, M. Lutskay „Grammatica Slavo-Ruthena”-ja 1830-ban Budán nyomtatásban is megjelenik. Nehézségekbe ütközött a nyelvi normák megállapítása, minthogy a szerző – Dezső Lászlóval és Vodovozovval ellentétben – megállapította: Praeter cathecismum nulla existere alia opera in hac lingua scripta. Az is jól ismert, hogy a századforduló periodikája rögzítette az akkori kultúra, tudomány és irodalom ruszin nyelvét. Ez az időszak a ruszinofil irányzat előretörése. A már említett Duhnovics kezdetben az ún. beszkid-ruszin nyelv apostola anyanyelvén, ruszinul publikálja költeményeit, amelyek egy részét (mi okból vagy célból?) J. Skrobinec fordította ukránra (l. Dukla c. eperjesi folyóirat 1974/6; 1983/2).

Nem szól Magocsi azokról a nehézségekről, amelyekkel éppen a ruszinofil mozgalom előretörése idején meg kellett küzdeni. A Szvet folyóirat megszűnése (irányváltása) idején a tisztán látó kultúrpolitikus, Sztavrovszkij-Ppradov jogosan veti a russzofil irányzat szemére: „itt most nem arról van szó, vajon lesz-e sajtónk vagy nem, mert ez nekünk magyar-oroszoknak a létet vagy nemlétet (kiemelés tőlünk: M. Z., U. A.) jelenti”.

A kárpátaljai intelligencia a három, majd két irányzatnál megmaradt az „inter duos litigantes” folyamatában, a „tertius gaudet” szintézis nem jött létre, amit – érthetően – a bársonyos forradalom idején megjelent tanulmányában a marxista Ivan Bajcura is teljességgel lehetőnek tartott. Az első világháború, majd a második végére is kialakult olyan kedvező helyzet, valamint olyan, az egységesülés irányába mutató nyelv, amelyet Kárpátalja népe értett, és ez a nyomtatásban is prezentált nyelv alapja lehetett volna a hivatalos grammatika megalkotásának. A nyelvi harcokból végül is a politika került ki győztesen a gordiusi csomó elvágásával.

Ugyanakkor Magocsi, a történelem alapos ismerete és újabb kutatásai alapján is egyértelműen ismét megállapítja, hogy a ruszin nép etnikai csoport, amely minden ehhez szükséges követelménynek a birtokában van: önálló nyelvvel, történelmi tradíciókkal, területtel és szokásokkal rendelkezik. S ezek a felsorolt alapvető tényezők bizonyítják és biztosítják egy nemzet létét. Ugyanakkor – mint mások – az önálló nyelv kritériumainak megállapítására ő sem vállalkozik. A ruszinok hosszú időn át nem voltak, sőt ma sincsenek ennek a potenciálnak teljes tudatában. Mi is úgy véljük, hogy a dignitás és norma több évtizedes, sőt évszázados lemaradásának „behozatala” a szovjet–ukrán 40–50 év után rettenetesen nehéz, szinte reménytelen feladatnak látszik. Konkrétan: a „csoporttá” szerveződés mértékével arányszámával van még (vagy inkább: ismét) nehézség; mai európai mértékkel mérve kevésnek látszik azoknak a száma (s itt a statisztika „hazugsága” és a nagy számok törvénye is erősen befolyásoló tényező), akik meg vannak győződve arról, és vállalják meggyőződésük következményeit, hogy ők alkotják ezt a (ruszin) nemzetiséget, amely különbözik a szomszédos és minden más szláv nemzettől. És ez e nemzeti lét nem csak elméleti, hiszen a Vajdaságban régóta létezik egy ilyen népcsoport és Kárpátalján, valamint Szlovákiában is tanúi lehetünk egy ilyen ruszin népcsoport, nemzetiség újjáalakulásának és fejlődésének. Ennek eredményességét, esetleg eredménytelenségét a jövő fogja megmutatni.

Magocsi is látja és megállapítja, hogy a ruszin nemzettudat újjáéledésének és fejlődésének egyáltalán nem kedvez az új ukrán állam. Sőt: ezt a folyamatot szeparatista tendenciaként, ellenségesen kezeli. A jelenlegi ukrán adminisztráció fél az „elkülönüléstől”, a gazdasági és kulturális autonómia igénylésétől. Ezért hol taktikusan burkolt, hol teljesen nyílt ellenállást tanúsít és mindenféle akadályt gördít a folyamat elé a soknemzetiségű Kárpátalján. Pedig ma már struccpolitika az igen sok nemzetiségből álló Ukrajna tagadása. Más kérdés a gazdasági támogatás lehetősége, hiszen a ruszinok szegénysége ma felülmúlja a „hegyvidéki akció” korát is.

Megemlítendő egy olyan „gáláns” tény is, hogy Magocsi könyvének utószavában köszönetet mond annak az ukrán nacionalista O. Misanicsnak is, aki egyik cikkében „a kárpátaljai ukrán lakosság egységének” szétsza­kításával vádolja azokat a „bizonyos erőket”, amelyekhez Magocsi is tartozik, így a „Kárpáti Ruszinok Egyesületét”, amely már akkor is halálos bűnt követett el, amikor 1990. febr. 17-i megalakulását követően azonnal regiszt­ráltatta magát. Misanics ugyan jogosan tiltakozik az 1945 után bevezetett totalitárius kommunista hatalom önkénye ellen, de nem tudható, mit sorol az önkény fogalma alá. Ugyanis sok honfitársa messzemenően kiszolgálta azt a hatalmat is, a mait is. Az ukrán újjászületés „harcosainak” jórésze ugyanis a Kárpátok északi oldaláról érkezett a szovjethatalom delegátusaként és az általuk nevelt „ruszin” janicsárokkal együtt „az objektív történelmi igazság” alapján nevezték „újraegyesülésnek” Kárpátaljának a Szovjetunió általi bekebelezését, miközben görcsösen ragaszkodtak az arcátlan szovjet történelemhamisítás szemétdombján található „eredményekhez”, pl. a duplex veritas elve alapján kihasznált unitus klérus autochtonitás elméletéhez.

Jól ismert igazságot közöl Magocsi, amikor kijelenti, hogy 1952-től Szlovákiában (1945-től Kárpátalján) csak szocialista ukrainizmus létezhetett, az igazi haza csak az USZSZK lehetett, Ukrajna nem, s természetesen ruszinok sem. A kultúra is elsősorban szovjet, s csak másodsorban lehetett ukrán, mint a Baltikumban (Vö.: Medve–Ujj: Baltikum: a megvalósult álmok tragédiája. KLIÓ 95/1.). A szovjet ukránok elrabolták a ruszinoktól a történelmi múltat, és helyette az ismert szovjet propagandával tömték a felnövekvő nemzedék fejét. És nem is sikertelenül. Hiszen: ignoti nulla cupido.

A ruszin öntudattal rendelkezők azt is kénytelenek voltak megdöbbenéssel tudomásul venni, hogy az a hatalom még az ősi Russzal való azonosulást is elvetette, gondosan kerülve a Rusz, így a ruszin fogalom használatát. Az indoktrináció folyamata sem történhetett meg ruszinul. A morális felelősséget tehát a „kettéválasztásért” nem a tudósnak, a kutatónak, a tárgyilagosságot keresőknek kell felvetni és szemükre hányni, hanem azoknak, akik az előző rezsim politikáját vakon végrehajtották. Pedig az előző negyven év ilyen irányú tevékenysége – maguknak a reálisan és tisztességesen gondolkodó ukránoknak szavaival élve –  k a t a s z t r o f á l i s.

A tárgyalt műben hol bőven, hol csak per tangentem érintett kérdések alapján levonható következtetés:

A Kárpátok gerince – természetesen – nem választóvonal, hanem olyan természetes geopolitikai adottság, amelynek következtében a déli oldalon letelepedett ruszinok ősei történelmük folyamán más körülmények között éltek és fejlődtek. Ez factum és nincs ellene argumentum, minthogy az is tény, hogy a perejaszlavi csatlakozás után hamarosan kiderült, hogy a Dnyeper mentén és attól nyugatra élő nép hazájának, az eredeti „bázisnak”, az „ősi Rusz-nak” már más volt a nyelve, kultúrája, szokásai, sőt a vallása is. Moszkva fennhatósága alatt a terület csupa kisbetűs „ukrajnává” válik, gazdaságilag és kulturálisan is gyarmattá degradálódik, s ez az állapot – az 1918-as rövid és tragikus szuverenitást kivéve – a Szovjetunió összeomlásáig tart. A negyedfélszázados küzdelem a „testvéri” orosz nép ellen az önálló Ukrajnáért nem emlékezteti a mai ukrán vezető réteget Valujev rendeletére és az emsi egyezményre? Elfelejtődött az a történelmi tény, hogy akkor ukrán földön tiltott volt minden ukrán szó és a kulturális élet központja idegenben, a monarchiabeli Lvovban volt? A volt meggyőződéses marxistáknál nem vetődik fel tanítójuk ismert kijelentése, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom? Egyébként is, ha egy más történelmi fejlődés útján haladó népcsoport nemzettudata más, mint az uralkodó népé, minthogy a nemzetiség, az anyanyelv és a ruszinok esetében a vallás elválaszthatatlan fogalmak, akkor a valóságelemek: a történelmi tények és az igazság csúfoltatik meg a külön ruszin nemzettudat tagadásánál.

Napjaink valósága: a szlovákiai Mezőlaborcon 1990-ben megalakult Ruszinszka Obrada (Ruszin újjászületés) mozgalom Eperjesen kiadott sajtóval rendelkezik, aktív tevékenysége nyomán irodalmi és tudományos (iskolai) művek jelennek meg. 1993. január 27-én Pozsonyban nemzetközi konferencián deklarálta a ruszin nyelv kodifikálásának szándékát, s ez 1995 januárjában realizálódott. Ugyanakkor az 1952 óta eltelt évek eseményei és a mai szlovákiai sajtóvisszhangok sem adnak okot a megnyugvásra, minthogy az amúgy is csekély létszámú cirillbetűs szláv nemzetiség kettéválása után a „na Slovensku po slovensky” nyelvhasználati kívánalom az előző rezsimtől átvett „divide et impera” kormányzási elv alapján nem éppen indifferens megállapításként hangzó „separaticka tendencia” és „neoddielitelny jazyk” a kételkedés bogarát teszi a jó hallású kultúrpolitikus fülébe.

Kárpátalján a hivatalos politika továbbra sem ismeri el a ruszin nyelv, sőt a fogalom használatát sem. A mintegy 800 ezer ruszin származású lakos az elmúlt évek alatt nem ismerhette meg ősei történelmét és nyelvét. A 78 %-os szavazati arányt negligálva, a kijevi parlament mindenfajta különleges státuszt kérő igényt elutasított és elutasít. A ruszinoknak sajtójuk nincs, segítséget a Kárpáti Igaz Szó és a Karpatorusszkij Vesztnyik ad a ruszin kultúrát bemutatni és a mai vezetők (Turjanica, Fedisinec, Petrovcij) megnyilatkozásait közölni igyekezvén.

Minthogy Ukrajna legfőbb politikai személyiségének várt kárpátaljai látogatása elmaradt, az említett cirill betűs újság olvasói a következő kérdést tették fel L. Kucsmának, a második független Ukrajna elnökének: „Az elnök úr véleménye szerint a civilizált világ által elismert ruszin nemzetiség egyenrangú virág-e Ukrajna sokszínű koszorújában?” (Karpatorusszkij Vesztnyik, 1995/4.)

A választ mi is kíváncsian várjuk.

 

Oles Musynka: An interwiew with professor Paul Robert Magocsi. (Eszmecsere Paul Robert Magocsi professzorral). Carpatho-Rusyn Research Center, 1993. 22 p.

 

Medve Zoltán, Ujj Anna