Klió 1996/1.

5. évfolyam

Az orosz Kaukázus-mítosz

A „Die Neue Gesellschaft, Frankfurter Hefte” 1995. áprilisi tematikus számát Oroszországnak szentelte. Ezen belül két cikk is foglalkozik a Kaukázussal. Szerzőik – Dieter Boden, a német diplomata, aki Moszkvában és Leningrádban is dolgozott, és Sonja Margolina, a moszkvai születésű, Berlinben élő irodalmár nő – foglalkozásukból eredően is másként közelítenek a témához. Boden azt fejtegeti, hogyan alakult ki Oroszországban a Kaukázus-mítosz, és hogy az orosz politika ezt hogyan igyekezett céljai szolgálatába állítani. Ehhez azonban segítségül hívja az orosz irodalmat. Margolina irodalomtörténeti megközelítésű cikkében arról szól, hogy mit jelentett a Kaukázus az orosz írók számára, és hogyan változott jelentése az idők során. Végül is azonban mindkét cikk azért íródott, hogy megvilágítsa, a napi politikai eseményeknek milyen, máig ható történeti gyökereik vannak.

Boden szerint Oroszország és a Kaukázus szembenállása olyan, évszázadok óta húzódó probléma, amelyről Európa alig-alig vett tudomást. A csecsen háború volt az, ami felkeltette a figyelmet. Oroszország számára a Kaukázus sokkal többet jelent területi-politikai kérdésnél; szellemi és kulturális hagyományának egy fejezete is, amely nemzeti történelmével szorosan összeforrt. A Kaukázus területi meghódítása, amely Rettegett Iván korában kezdődött és véres hadműveletekkel és diplomáciai manőverekkel egyaránt folyt, összefonódott a szellemi-kulturális birtokbavétellel is. Ennek médiuma az irodalom volt – írja Boden.

Amikor a kaukázusi front főparancsnoka, Mihail Nyikolajevics nagyherceg 1864. május 21-én hálaadó istentiszteleten vett részt az utolsó csecsen felkelés leverésének alkalmából, vagyis amikor a Kaukázus katonai meghódítása befejeződött, Oroszország kultúrtörténetében a Kaukázus-mítosz már gyökeret vert. Ennek a mítosznak a szülőatyja az író és diplomata Alekszander Gribojedov (1795–1829) volt. Gribojedov tevőlegesen is részt vett a Kaukázus meghódításáért folytatott harcokban, majd a béketárgyalásokon mint tolmács tette magát hasznossá. Tifliszbe (Tbiliszi) utazott, ahol feleségül vett egy grúz nemes asszonyt. Pályája végén – lényegében kegyvesztettként, „száműzetésben” – Oroszország követeként dolgozott Teheránban, ahol utcai zavargásokban brutálisan meggyilkolták.

Gribojedov tette a Kaukázus-témát szalonképessé Oroszországban, romantikus verseket írt róla és egy grúz környezetben játszódó tragédiát. Ez az irányzat Puskin, majd Lermontov munkásságában teljesedett ki. A Kaukázus a romantikus irodalomban a szabadság szimbóluma, a világból való kimenekülés úticélja lett.

A politika igyekezett hasznot húzni ebből a tradícióból, még a szovjet korszakban is. Így például amikor 1961-ben Tbilisziben emlékművet állítottak Gribojedovnak, ezt azzal a szándékkal tették, hogy manifesztálják a szovjethatalmat a grúz önállósulási törekvésekkel szemben – állítja a szerző. Puskin és Lermontov költészetének „Kaukázus-romantikáját” minden orosz iskolásgyerek tanulja. Ezzel tartják ébren a „mi Kaukázusunk” tudatát, amelyet „Oroszország költői vérével vett meg” – írja Boden. (Gribojedovon kívül Lermontov és Besztuzsev-Marlinszkij is ott halt meg.)

Boden szemére veti Gribojedovnak, Lermontovnak és Puskinnak, hogy nem voltak skrupulusaik s a cárizmus és az ortodox vallás akaratának misszionáriusai lettek a Kaukázusban. Lermontov „Isten áldásának” nevezi, hogy Oroszország elfoglalta ezt a területet, Puskin pedig „A kaukázusi fogoly” címû poémáját a területet elfoglaló parancsnokok, Kotljarevszkij és Jermolov dicsőítésével zárja.

Kezdettől fogva volt azonban az orosz irodalomnak egy olyan irányzata, amely nem akarta igazolni Oroszország cselekedetét. Besztuzsev-Marlinszkij egzotikus kaukázusi elbeszéléseiben tragikus tévedésnek nevezi a Kaukázus elfoglalását. Lev Tolsztoj pedig a „Hadzsi Murat”-ban kritizálja a csecsenek elleni katonai akciókat.

A szovjet korszakban a Kaukázus néhány olyan szerzőnek, akik nem voltak a rendszer kegyeltjei, a túlélés lehetőségét adta – mondja Boden. Így például Paszternákot azért nem állították bíróság elé, mert a 30-as években grúz költőket fordított oroszra és fordításai tetszettek Sztálinnak. Hasonlóképpen járt a futurista Szabolozkij, aki tagja volt a Leningrádi Futurista Költők csoportjának, és egyike azon keveseknek, akik ebből a csoportból életben maradtak.

A Kaukázust azonban Oroszországnak sosem sikerült „russzicizálni”. Mandelstam a 20-as években Grúziában tartózkodott, ahol rájött, hogy az orosz Kaukázus-mítosz hamis, kulturális szimbiózisról szó sincs, a Kaukázus megőrizte önálló arculatát. Mandelstam úgy gondolta, hogy Grúzia nemzeti és politikai önrendelkezését vissza kell állítani. A Puskin és Lermontov által rajzolt Kaukázus-képet pedig – mint amely minden realitást nélkülöz – visszautasította.

Vajon mi marad a mítoszból a Szovjetunió szétesése után? – teszi föl a kérdést Boden. A vita régóta folyik. Szolzsenyicin például többszörösen felszólította honfitársait, értsék meg végre, hogy a Kaukázusnak járnia kell az önálló útját. A csecsen háború azonban világosan mutatja, hogy a Kaukázus autonómiája nem lefutott kérdés. A Kaukázus-mítosz továbbható varázslat, amely Oroszország számára a jövőben is fájdalmassá teszi az elszakadás folyamatát – zárja fejtegetéseit Boden.

Margolina abból indul ki, hogy az orosz kultúrtörténetben nincs még egy olyan agyonírt toposz, mint a Kaukázus, amely mint irodalmi téma a múlt század 20-as éveiben jelent meg és a Szovjetunió fennállásának utolsó éveiig tartott. A cári Oroszország gyarmatosította a területet azzal a céllal, hogy biztosítsa a Fekete-tengerhez vezető kijáratot és a kereskedelmi utakat, valamint, hogy a rebellis néptörzseket Irán és Törökország hatása alól kivonja. Mint más impériumoknak, Oroszországnak is szüksége volt legitimációs legendára, azért úgy állította be, hogy küldetése a Kaukázus vad népeinek megszelídítése és felvilágosítása, és amennyire lehetséges, a keresztény hitre térítése. Ebben a tekintetben az arisztokrácia és az orosz értelmiség teljesen egyetértett a cári vezetéssel, és magukat annak az elitnek tekintették, amelynek ezt a felvilágosítást végre kell hajtania. Minél kevésbé felelt meg a felvilágosítók humánus szándékainak a katonai megszállás valósága, annál többet foglalkoztak az irodalomban a Kaukázus témájával – írja Margolina.

Három körülmény volt, ami ideális témává tette a Kaukázust. Egyrészt majd minden költő nemesi származású katonatiszt volt, vagy voltak tisztbarátai, akik jól voltak informálva azoknak a területeknek a helyzetéről, ahol a harcok folytak. Másrészt a költészet akkortájt Byron hatása alatt állt, és a Kaukázus könnyen lehetett metaforája a szabadságvágyó Görögországnak, ahol Byron a Törökország elleni szabadságharcban elesett. Azzal, hogy Byron Görögország szabadságáért esett el, ők viszont éppen szabad népeket hódítanak meg, nem foglalkoztak. Harmadrészt pedig a Kaukázus lenyűgöző természeti környezetével és vad hegyi népeivel éppen az ellentéte volt az orosz egyhangúságnak és rabságnak, rousseau-i paradicsom és külföld egyszerre egy olyan korban, amikor sokak számára tilos volt a külföldre utazás – mondja a szerző.

A következőkben aztán Margolina az irodalomhoz fordul, és bemutatja Puskin „Kaukázusi foglyát”, majd Lermontov kaukázusi költészetét és a „Korunk hősét”. De Puskin 1834-ben – írja – szakított a romantikával, mert „Az erzerumi utazás” címû mûve utazási próza, és ez mint műfaj, pontos megfigyeléseket követel. Puskint ekkor a kaukázusi háború mindennapjai foglalkoztatják, a meghódoltatott népek mentalitása és szokásai. „A cserkeszek gyűlölnek minket... A békés cserkeszek barátságában sem lehet bízni: mindig készek segíteni zabolátlan törzsük belieknek... Szinte semmi mód nincs megzabolázásukra, amíg csak le nem fegyverzik őket, mint ahogy a krími tatárokat lefegyverezték, de ezt rendkívül nehéz végrehajtani a köztük apáról fiúra szálló megtorlás és vérbosszú miatt. A tőr és a kard legfontosabb testrészük, az apró gyerek előbb tanul meg bánni velük, mint gügyögni. Számukra a gyilkosság egyszerű testgyakorlás. Foglyaikat nem ölik meg, mert váltságdíjban reménykednek, de iszonyatos embertelenséggel bánnak velük... Nemrég elfogtak egy békés cserkeszt, aki rálőtt egy katonára. Azzal védekezett, hogy puskája túl sokáig állt megtöltve.” (Rab Zsuzsa fordítása)

Puskin elgondolkodott rajta, hogyan lehetne a kaukázusi népeket „felvilágosítani”, és a kereskedelmet, valamint a keresztény missziós munkát jelölte meg. Szkeptikus volt azonban abban, hogy ezt Oroszország valóban meg is tudja valósítani. „A szamovár és a kereszténység bevezetésének útjában áll az orosz hideg és lustaság.” – írja Margolina kissé szabadon idézve Puskin gondolatait.

Puskin azért utazott, mert külföldre vágyott. Átlépte a török határt – ahogy leírja –, de időközben az orosz hadsereg azt a területet is elfoglalta, így ismét csak Oroszországban találta magát.

Margolina az orosz kultúra szimbolikus jelentőségű eseményének tartja azt az esetet, amelyet Puskin Örményországban élt át. „Egy pár szekérbe fogott ökör kaptatott felfelé a meredek úton. Néhány grúz kísérte. – Honnan? – kérdeztem tőlük. – Teheránból. – Mit visztek? – kérdeztem. – Gribojedot. – A megölt Gribojedov holtteste volt. Tifliszbe vitték át.” (Rab Zsuzsa fordítása)

Lev Tolsztojt is megihlette a Kaukázus, rousseau-i és népies ideológiáját szolgálta. A kozákok egyszerű élete, a hegyi népek ősi szokásai képezték az ellentétét az alakoskodó, hazug orosz társadalomnak.

Margolina ír Paszternák és Mandelstam kaukázusi költészetéről is, és ezek kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a Kaukázus mint kulturális toposz teljesen elpusztult, megszűnt. A szabadság mentsvárából, a rebellis lelkek lakhelyéből csak a mindent átható félelem maradt. Ezért olyan időszerűek ma is Mandelstam Kaukázus-versei, amelyek olyanok, mintha egy politológus prognózisai lennének. „Egy halhatatlan Sztálin számtalan reinkarnációja ma is osztja parancsait.” – írja Margolina.

Dieter Boden: Der russische Kaukasus-Mythos. (Az orosz Kaukázus-mítosz) 324–327. p.; Sonja Margolina: „Der Freiheit armes Domizil”. Der Kaukasus als literarische Kulisse (A Kaukázus, mint irodalmi kulissza) 327–332. p. Die Neue Gesellschaft, Frankfurter Hefte. April 1995.

Kozári Mónika