Klió 1996/1.

5. évfolyam

Az orosz külpolitika geopolitikai kontextusa (1700–1917)

Bevezetőjében a szerző azt vitatja, hogy Oroszország területi terjeszkedésének minden lényeges tényezője feltárul-e a hagyományos, biztonságpolitikai okokkal és az agresszív magatartással történő magyarázatokból. Szerinte az eurázsiai hatalmi egyensúly lassú, de radikális változását H. Mackinder, G. Parker és O. Lattimore elméletei alapján új módon közelíthetjük meg. Az eurázsiai kontinens központi területét nyugaton az európai, keleten pedig a monszun-partvidék szegélyezi (lásd Mackinder megállapításait!), ami meghatározta a régió gazdasági, társadalmi és politikai folyamatait. Ha a földrajzilag, valamint a gazdasági és politikai tényezők által determinált centrumok hegemóniájuk fenntartására törekedtek, akkor perifériájukon épp fordítva, a divergencia erősödött fel. LeDonne joggal mutat rá, hogy (a különböző vallások és államok közti területen lévő) moszkvai centrumot már a XVI. századtól 1700-ig a fejedelmi háznak olyan politikai rendszere és ideológiája jellemezte, ami a győzelmi mentalitáson és az összorosz fundamentalizmuson alapult.

Oroszország központi részét félkörívben öt rivális centrumvidék vette körül: a svéd, a lengyel, a török, a perzsa és a kínai. Tanulságosak a vizsgált téma szempontjából az egyes központi régiók földrajzi, demográfiai és társadalmi-politikai, vallási sajátosságai, valamint az előbbiekkel összefüggésben a „történeti struktúrájú, időről időre változó zónák” és az országhatárok változásának alakulása. LeDonne Parker és Lattimore megállapításaira támaszkodva mutatja be a zónák (legközelebbi, közbülső, legtávolabbi) és a határok (belső, külső) típusait, amelyek az egyes központokat elválasztják, és kitér az „optimális hódítás” problémájára. Oroszországot a szomszédos centrumoktól az orosz–svéd, az orosz–lengyel, az orosz–török, az orosz–perzsa és az orosz–kínai határzóna választotta el. Az első kettő alkotta a nyugati, a második kettő a déli és végül az utolsó a keleti határt. A szerző földrajzilag és geopolitikailag is részletezi a három határzónát és annak egyes szegmenseit. Különösen fontosnak véljük az orosz–török határ tatár peremvidékein 1700-ig beállt módosulásokat. Ugyancsak lényeges a három határvonalnak a Kaukázusban való összekapcsolódása, ami az orosz, a török és a perzsa befolyási övezetek ütközőpontjává vált.

LeDonne ezután az orosz birodalom kiépülésének külpolitikai módozatait mutatja be. A defenzív, a határokat lezáró, azt megőrző, a „hódítási optimumot” figyelembe vevő külpolitika nem, vagy csak más stratégiákkal kombinálva szolgálhatta a fenti célt. Ezzel szemben a centrumvidékek közti határzónákban történő dinamikus előrenyomulás és az ottani prominens pozíciót kivívó politika alkalmas volt a terjeszkedésre. Ezt ugyan enyhíthette pl. a „külső döntőbíráskodás” a vitás ügyekben, valójában azonban ez is – csakúgy, mint a nyílt hódítás – a destabilizálást és a zónának a birodalomba való betagolását szolgálta. A határzóna először befolyási övezetté, míg legvégül a birodalom belső választóvonalává alakult.

A XVIII. század elején a legnagyobb orosz offenzíva a nyugati határ svéd szegmensén valósult meg. Oroszország azonban ezután LeDonne szerint a meghódított területek megtartására törekedett. Kivételt csak Finnország bekebelezése jelentett a XIX. század elején. A szegmensen 1917-ig vitathatatlan az orosz dominancia. A Lengyelország irányában folytatott külpolitika – noha bizonyos ambivalenciát se nélkülözött – az előretörést szolgálta. Jól kihasználta az orosz párti lengyel főúri szövetségeket, de nem tekinthetett el Ausztria és Poroszország érdekeitől. Ennek eredménye lett Lengyelországnak a három hatalom közti felosztása 1772 és 1795 között, azonban ehhez hozzátehetjük, hogy 1815-ben Oroszország a Varsói Nagyhercegség jelentős részének megszerzésével az orosz–lengyel kapcsolatot birodalom belülivé formálta át.

A déli határon az orosz expanzió makacs török ellenállásba ütközött. A reguláris hadseregen kívül az orosz külpolitika felhasználta saját céljaira pl. a kozákokat, a balkáni szlávokat, a kaukázusi keresztényeket és magának a török kormányzati rendszernek a gyengeségét. A nagyobb sikerek azonban csak az 1870-es évektől, Törökország teljes dezintegrálódásával születhettek. LeDonne kitűnő elemzést nyújt a határzóna meghódításának szakaszairól, az 1856-ot követően létrejött kaukázusi és balkáni frontok erőviszonyairól, eseményeiről, interetnikai összefüggéseiről és végül a nagyhatalmaknak (főleg Angliának, a Monarchiának és Németországnak) az orosz előrenyomulást korlátozó álláspontjáról. Ezek miatt Oroszország – noha elfoglalta az egész orosz–török határzónát – birodalmának belső határvidékét mégsem tudta kiterjeszteni a Pruton túlra. A déli határ orosz–perzsa szegmensén az orosz külpolitika sokáig ingadozott a határvonalat fenntartó és a terjeszkedő irányzat között. A kaukázusi övezetekben és a kisebb közép-ázsiai kánságok esetében az oroszok kombinálták a két változatot. A nyílt expanzió az 1860-as éveket követő húsz esztendőben erősödött fel. Rendkívül bonyolultak voltak azonban a térség interetnikai viszonyai, labilisak a határzónák és élesen ütköztek az orosz és az angol érdekek. Végül 1879 után az Amu-Darja lett a két hatalom protekturátusait elválasztó határ.

A keleti határon a mandzsu Csing-kormányzatú Kínát az Amur menti orosz telepek kialakulása révén való előretörés nyugtalanította. Az 1689. évi nyersinszki szerződés (igaz, engedmények árán, de egy időre) azonban fenntartotta a status quot. LeDonne jól mutat rá, hogy a birodalom központjától távoli vidékeken indított katonai akciók önmagukban nem lehettek elég hatékonyak. A múlt század közepétől azonban többtényezős változás keletkezett. Növekedett az angolok Kínára gyakorolt nyomása (lásd a nankingi szerződést és a Kelet-Indiai Társaságot), csakúgy, mint az oroszoké (újra felvetődött az Amur-vidék megszerzése és a korabeli koncessziós politika részeként a század végén kínai területen a kelet-kínai vasút építése), és megjelent a modernizálódott, új, távol-keleti hatalom, Japán, saját mandzsúriai igényeivel. Ebben a helyzetben az orosz külpolitika reális célja Mandzsúriának japán jóváhagyással történő felosztása lehetett, ami 1904 és 1916 között meg is történt. Összefoglalóan: az orosz külpolitika a keleti határ kazah–mongol részén annexiós, míg Mandzsúriában és az egész orosz–kínai határszakaszon csak felemás eredményeket könyvelhetett el.

Az orosz külpolitikának az az elve, hogy a rivális centrumvidéken a politikai status quo és a törvényesség fenntartására hivatkozva destabilizál, önmagában véve is paradoxon. Még inkább szembetűnő ez, ha megnézzük, mit jelent ez konkrétan az 1720-as években Svédország, vagy az egész XVIII. században Lengyelország esetében. Az utóbbinál például a „szabad” királyválasztást, a liberum vétót és a „konföderációalakítás” lehetőségét valójában a politikai káosszal azonosíthatjuk, ami megkönnyíti a külső beavatkozást. Paradox módon ezt a kontinens egyik legauktorikusabb állama viheti véghez. Nem véletlen ezután a lengyel katasztrófa, amit persze nem egyedül az oroszok okoztak. A Perzsiában követett, regionális autonómiát és vele együtt a központi (dinasztikus) hatalmat gyengítő orosz külpolitika a birodalom dezintegrálására és befolyásszerzésre irányult. Századunk elején az angolok és az oroszok előbb felosztották egymás között ezt a régiót, majd 1915-ben az előbbiek beleegyezésével de facto átkerült az orosz érdekszférába. Törökország esetében azonban nem alakulhatott az előzőkkel analóg módon az orosz külpolitika, sőt, hozzátehetjük, hogy lassabban bontakozott ki offenzív jellege, több áldozattal és kevesebb eredménnyel járt. LeDonne jól mutatja be, hogy mindebben a legnagyobb szerepet az angoloknak a tengerszorosokkal és az új, idegen haditengerészeti támaszpontokkal kapcsolatos politikája játszotta. Oroszország az elemzett négy zónából hármat teljesen, egyet pedig részlegesen destabilizált. Az eurázsiai hatalmi erőviszonyok tehát javukra megváltoztak, másfelől dezintegrálódtak a rivális zónák.

A további orosz előretörést a két kontinentális centrumvidék (Németország és Ausztria), a két tenger melléki (Anglia és Franciaország) és az új távol-keleti nagyhatalom (Japán) tartóztathatta fel, vagy legalábbis lassíthatta. Közülük a német–osztrák összefogás a balkáni és a közel-keleti előrenyomulást fékezte (noha rövid ideig), és átmenetileg visszaszorította Oroszország központi területének perifériájára. Anglia eredményesen alkalmazta a tengerszorosok lezárásának politikáját, szárazföldön pedig Afganisztánnál vágta el a további déli terjeszkedést. Az előbbieken az sem változtat, hogy főleg századunk elején az orosz előrenyomulást gátló hatalmak engedményeket is tettek. A keleti orosz határzóna japán szegmenséről csak a XVIII. század végétől, míg az intenzív orosz érdekeltségről az 1850-es évektől beszélhetünk. Az 1867-et követő reformok hatására felgyorsult Japán fejlődése, de innen kezdve kiéleződtek a japán–kínai és a japán–orosz viszonyok is. Az ország a múlt század végén Korea, a Kelet-Kínai Vasúttársaság, a távol-keleti orosz haditámaszpontok és az Ohotszki-tengerre való kijutás kapcsán került összeütközésbe Oroszországgal. A XX. század elejének katonai és külpolitikai eseményei azt mutatják, hogy a legeredményesebben Japán tartotta fel az előrenyomuló oroszokat.

Összegzésében LeDonne a közel két századnyi orosz expanzió hátterét és korlátait elemzi. Megállapítja, hogy a sikereket nemcsak az orosz hatalmi túlsúly, hanem a szomszédos centrumvidékek dezintegrálódása is elősegítette. A vizsgált időszak második felében a hegemóniára törekvő német és az európai status quot fenntartani igyekvő angol és francia politika közötti ellentét is ebben az irányban hatott. Az orosz előrenyomulásnak korlátjává vált viszont „a hódítás optimumának” túllépése, és a más gazdasági, társadalmi és politikai struktúrájú zónák sajátos orosz birodalmi szerkezetbe való bevonásának növekvő nehézsége. Az orosz központi területekre való reaktív hatásuk miatt az addig elért nagy orosz külpolitikai sikerek századunk elején láthatóan önmegsemmisítő jellegűekké váltak, amiben a sztyepp-birodalmak közös vonása, a „széttöredezés” jutott kifejezésre. Napjaink orosz történeti eseményei igazolni látszanak a fenti tendenciákat. Röviden szólva, LeDonne tanulmányának legfőbb értéke az, hogy az általános teoretikai koncepciókat az adott orosz viszonyok és a nemzetközi kapcsolatrendszer keretében értelmezi, konkretizálja és továbbfejleszti.

J. P. LeDonne: The Geopolitical Context of Russian Foreign Policy: 1700–1917. (Az orosz külpolitika geopolitikai kontextusa: 1700–1917) Acta Slavica Iaponica. Tom XII. 1994. 1–23. p. (Slavic Research Center of Hokkaido University)

Kurunczi Jenő