Klió 1996/1.

5. évfolyam

Német vállalkozások története

 

A kölni székhelyű vállalkozástörténeti folyóirat évente négy füzetben, egyaránt 72 oldalon jelenik meg. Az 1994-es évfolyamot Jürgen Schmidt írása nyitja az „Állandó munkásság mint munkásarisztokrácia” témában, amiben két munkaerő-kutatási koncepciót mutat be egy empirikus teszt alapján. T. A. B. Corley tanulmányában a Beecham-konszern fejlődését vázolja fel a világ gyógyszeriparában 1914–1970 között. Pilar Barrera összehasonlítja a Du Pont és az IG Farben vállalatok technológiai teljesítőképességének fejlődését. Georg Sandler az Oetker-cég főmegbízottja rövid közleményében végigkíséri az Oetker családi vállalkozás történetének főbb csomópontjait.

Az évfolyam második füzete Christian Kleinschmidt és Thomas Welskopp írásával kezdődik, akik német mérnökök amerikai tapasztalatai alapján az amerikai vas- és acélgyártási technikát és kultúrát mutatják be 1900–1930 között. Thomas Eckert pedig összehasonlítja a brit és német manufaktúra­iparban a társaságok számának nagyságát az 1960-as években.

Johannes Bähr „Oberspreewerk 1945–52" című tanulmányával indul az évfolyam harmadik füzete. A szerző sajátos, eddig kevésbé ismert, néhány hónappal a második világháború vége után a szovjet zónában alapított berlini fejlesztési és kísérleti üzem történetét tárja az olvasó elé.

A szovjet elektromosipari minisztérium által alapított üzem feladata volt, hogy a fénycső- és a magasfrekvenciájú technika területén fejlesztési terveket valósítson meg, és járuljon hozzá termelésével a német elektromosipari termékek kiszállításához. Emellett az üzem szolgálta a szovjet mérnökök továbbképzését is. Az üzem alapítása és kezdetei megfeleltek a technológia- transzfer szovjet stratégiájának, sikerrel nyerték meg a nyugati szektor fizikusait, mérnökeit és technikusait, különösen a leszerelt Telefunken üzemből, ahol a drótnélküli hírközlés számára a legnagyobb európai kutatási és fejlesztési beruházások voltak jelen.

1946 októberében a Berlin keleti szektorából történő kitelepítés keretében az üzemből 230 tudóst, technikust és szakembert vittek ki a Szovjetunióba, ahol az elektromosipar és a rakétatechnika különböző területein dolgoztak 1950-ig illetve 1952-ig, de volt, aki csak 1958-ban térhetett haza. Az üzemet az akció után termelési üzemmé alakították át, és mint szovjet részvény­társaságot működtették tovább. Az 1946. októberi akció következtében az üzem elvesztette a korábban kapott technológiai jelentőségét, az 1950-ben meginduló szovjet televíziókészülék-gyártáshoz szükséges képcsövek szériagyártásánál már egyértelműen a szovjet technológiára volt utalva.

A haszon, amit a szovjet fél az Oberspreewerk alapításával húzott, jelentős volt. A nyugati szektorból elcsábított szakértők munkája döntően hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió hátránya ezen az ipari területen az ötvenes évek elejéig csökkenhetett. Az üzemet végül 1952-ben átadták az NDK-nak, mint a távközlési ügyek egyik bázisát. Johanes Bähr következtetése, hogy 1946 őszéig az új üzem sikerét azoknak a német fizikusoknak és mérnököknek köszönhette, akik alkalmazásával az Oberspreewerk profitálhatott. Hosszú távon az üzem alapítása a szovjet újjáépítési politika keretében történt, ez pozitív hatást fejtett ki az NDK elektromosipar-fejlődésére. A háború befejezésekor a Berlinben meglévő szakemberpotenciál a szovjet üzem fejlődése nélkül ebben a nagyságban nem állt volna rendelkezésre az elektronikai ipar felépítéséhez.

Frank Lippert „Ipari racionalizmus a Weimari Köztársaságban: a palack­ipar” című tanulmányában egy konkrét ipari területen, történeti környezetbe ágyaz­va igyekszik az ésszerűsítés általános tendenciáit megvonni. A gazda­sági jelenség (racionalizmus), véleménye szerint, a weimari gazdaság keretein belül parciálisan kutatott, és a német gazdaságtörténet egyik legellent­mondásosabb területe.

A konkrét ipari terület választását a következőképp indokolja: 1) A termelés alapvető ésszerűsítése, a technikai lehetőségek a homogén tömeg­termelésre való átálláshoz a 20-as években rendelkezésre álltak. 2) A palacküveg hiányzó felvevőpiaca esetében a termelés növelésének következményei jól mérhetőek.

A palackelőállítás folyamata három fő mozzanatból állt, a nyersanyag előkészítéséből, a forró üveg formálásából és az öblös üvegtartó lehűtéséből. A technikai irányú racionalizáció egyes fázisainak bemutatását összekapcsolja a szerző a fenti munkafolyamatokkal. Elsőként a Friedrich Siemens nevével összefonódó indirekt gázgyújtás és regeneratív kályha bevezetését emeli ki Frank Lippert, aminek hatására a 20-as években jelentősen csökkenteni tudták a fűtési veszteséget. A technikai jellegű ésszerűsítés másik területe a gépesítés területén az ún. „Owen-gépek” bevezetése volt. Az amerikai Owen által szabadalmaztatott automatizált üveggyártógépet 1928-ban vásárolta meg a három legnagyobb üveggyárból (Gerresheimer, Siemens és H. Heye) álló konzorcium. Mindez technológiailag megoldást jelentett az üvegcseppek kifúvására és az üvegtest minőségének további javítására. A harmadik területe volt a technikai ésszerűsítésnek a csatorna alakú hűtőkályhák kifejlesztése és termelésben való alkalmazása. Frank Lippert összefoglalja az ésszerűsítés következményeit: a konkurencia beszűkül, jellemzője a vállalatok koncent­rációja és ugyanakkor a személyi leépítés.

Véleménye szerint a racionalizáció az adott történeti közegben tényleges technikai és üzemgazdasági fejlődésnek bizonyult, de a homogén tömegter­melésre épülő előállítási forma csak részben épült fel organikusan az előtte meglévő fokra. Az amerikai racionalizmus elméletének módosítatlan átvétele, a koncentráció, valamint az árnövekedésnek a keresleti oldalra hárítása vezetett a racionalizmus mozgalmának vádolásához, amely szemléletmód szerint annak csupán munkanélküliség és árnövekedés volt a következ­ménye.

A negyedik füzetet Michael Stahlmann „A műhelytől a Lean-Production­ig”* című tanulmánya nyitja. A szerző az autóipar fejlődésében két forradalmat különböztet meg, az elsőt a műhelyszervezetből a folyamatos termelésre történő áttérés jelentette. A Taylor és a Ford nevével fémjelzett termelési és szervezési struktúrában döntő volt, hogy az 1903-ban alapított Ford Motor Company vezetője, Henry Ford úgy döntött, hogy a termelést egy típusra koncentrálja. Ezzel párhuzamosan az amerikai autóipar 1906–1913 között gyorsan fejlődő ipari ágazattá alakult, a termékek árát pedig rövid idő alatt a kétharmadára tudták csökkenteni.

A német autóipart bipoláris fejlődés jellemezte, a Daimler-Benz AG/Mercedes-Benz AG, a Daimler-Motor-Társaság (DMG) és a Benz & Cie az 1926-os fúziót követően is a 30-as években továbbra is nagy értékű luxusjárműveket gyártott, míg az Opel áttért a kis és közepes nagyságú járművek nagy szériában történő készítésére és hajlott a nemzetközileg már kiszélesedett „amerikai gyártási forma” alkalmazására. Minden modernizáció ellenére az egész termelést figyelembe véve, a világpiacot a két világháború között mégis az amerikai (Ford, GM és Chrysler) csaknem teljesen telítette.

A szerző szerint az autóipar második forradalmát a Toyota-gyár idézte elő, az ötvenes években már alkalmazva az új, karcsúsító ideált, az ún. „Lean-Production”-t. A termelésben ez azt jelentette, hogy minél kevesebb ráfordítással minőségi és magas értékű terméket kedvező áron állítottak elő, a munkaszervezésben pedig megtörték a Taylor és a Ford nevével fémjelzett szervezési és termelési technikát. A kooperatív szervezési elmélet szisztemati­kusan integrálta az egyes munkafolyamatokat, amit alátámasztott a csoport­munka, a permanens problémamegoldás, a termelésirányítás és az azonnali adatszolgáltatás, stb.

Az első német autógyár, amely ebbe az irányba mozdult el, ismét az Opel gyár volt, azt követte a Mercedes-Benz, amelyet az ún. „Lean-Production” minőségi előfutárának nevez a szerző.

Napjaink autógyártásának szembe kell néznie a munkaszervezeteken belüli és az ökológiai irányú átalakítás problémáival. Ismét specifikus iránya az átstrukturálódásnak: az áru- és munkapiacok összeállítása, az értékesítési stratégia, az irányítás problémamegoldó készenléte, az üzemi szociális alkotmányok érvényessége. A szerző rámutat, hogy a német autóiparban a történetileg létrejött bipoláris fejlődés módosult formájában, de továbbra is létezik.

Helmut Prößler „Johann Friedrich Deinhard (1772–1827) és vállalkozói működése” című tanulmányában gazdag forrásanyagot felhasználva járul hozzá a koblenzi kereskedőcsalád történetéhez. A cégalapító Johann Friedrich Deinhard 1772. szeptember 13-án született a család 14. gyermekeként. Apja nemesi alkalmazásban állt, és saját borászattal és kereskedéssel is rendelkezett. A fiú 1788–1794 között Wormsban tanulja a kereskedői szakmát Johann Cornelius Heyl nagykereskedésében. Ezt követően alkalmazás reményében Koblenzbe megy, ahol kapcsolatba kerül a jól működő Mülhens-bankházzal. Első vállalkozásai (bank- és váltóüzlet, élelmiszerkereskedelem) nem voltak felhőtlenül sikeresek. A fent említett hatások azonban fokozatosan a végső vállalkozás irányába vezették: a borkereskedelem felé, kiegészülve banki és szállítmányozási üzlettel.

1799–1800-ban üzletet alapít Wormsban (amely az 1801-ben kötött lunčville-i béke eredményeként francia irányítás alá került), majd 1801-ben feleségül veszi a híres koblenzi Nebel kereskedőcsalád leányát, így lehetővé válik számára a gazdasági együttműködés az egész családdal. 1802-ben visszaköltözve Koblenzbe, részesedést szerez egy dán borkereskedő cégben, amit 1804-ben egészében megszerez. A francia adminisztráció 1807-es jelentései kiváló kereskedőként tüntetik fel Deinhardot.

1807-ben kereskedelmi és rokoni érdekek vezették a Deinhard és a Tesche cégek egyesítésére, a profil is kiegészült a borkereskedelem mellett a nyersbőr forgalmazásával. Üzleti kapcsolatokat épít ki Franciaországgal, onnan származnak bőrmanufaktúrája megrendelései, lányait Párizsba küldi a kalaposmesterség kitanulására. A Tesche céggel való szövetsége pedig a belga kapcsolatait erősítette.

A legfontosabb tevékenységi köre mégis a borkereskedelem maradt, a napóleoni időkben kiváló fajtákat nemesített. A források 1808-ban 89 fehér és 10 vörösbor-fajtát tüntetnek föl erről a vidékről.

1814-ben a bankár Deinhard kereste a lehetőséget arra, hogy az átvonuló csapatok zsoldfizetésében, ellátásában is érdekelt legyen. Az eredmény végül a koblenzi porosz igazgatással kötött szerződés 1819-ben, amely felhatalmazta őt a szállításokra.

1817-ben a koblenzi adóhatóság a nagykereskedőknél tartott 625 boroshordóból 352 darabot a Deinhard & Tesche tulajdonának tüntetett fel. A vállalkozás az 1822-es importprogramjával és a reimsi Ruinart Champagner-gyártónak a családba kerülésével nemzetközi karaktert öltött.

A vállalkozásnak a cégalapító elhunytakor, 1827-ben a borkereskedelem területén jó angliai exportlehetőségei voltak, emellett banküzletből állt, a bőrgyártásban részesedéssel és szállítmányozási üzlettel is rendelkezett. Nemzetközi kapcsolatai voltak Párizsban, Londonban és Brüsszelben.

Három fia vette át az üzletet és annak működését az export irányába szélesítették ki. A cégtörténet hazai és külföldi piacokon immár új szakaszban, új feladatmegosztással folytatódott.

 

Zeitschrift für Unternehmensgeschichte (German Society for Business History – A Német Vállalkozástörténeti Társaság folyóirata), 39. Jahrgang. Heft 3–4/1994. Franz Steiner Verlag, Stuttgart. Herausgeber Prof. Dr. Hans Pohl.

 

Szávai Ferenc Tibor

 

* A „Lean-Production” termelési rendszer bevezetése az autóiparban Eiji Toyota és tervezőmérnöke, Taiichi Ohno nevéhez fűződik. A japán termelési módszer lényege volt: 1) A belső anyagáramlás csökkentése a közbeeső raktározás erős lecsökkentésével. 2) Az egész termelési folyamat során permanens minőségi ellenőrzés alkalmazása. 3) Az újítások bevezetésénél a csoportmunkában a kis lépések elvének előtérbe helyezése. A hierarchizált munkafolyamat egyszerűsítése. „Az autóipar második forradalmának” 1990-ben a Massachusettsi Technológiai Intézet munkatársai nevezték el.