Klió 1996/1.

5. évfolyam

A „kapitalizmus” helyretétele. Az újabb irodalom áttekintése

A magyarországi közgondolkodásban és a középiskolai oktatásban még ma is széleskörűen elterjedt az a nézet, hogy az észak-amerikai angol gyarmatok gazdasági és társadalmi fejlődését az első telepesek odaérkezésétől kezdődően, egy XIX. századi értelemben vett lassez faire kapitalizmus határozta meg. Az amerikai történetírásban ezt a nézetet tette magáévá a második világháború befejeződésétől a hatvanas évek elejéig meghatározónak tekinthető, ún. konszenzus-iskola legtöbb képviselője. Minthogy nagymértékben ehhez az irányzathoz kötődik két olyan munka, amelyek az utóbbi években jelentek meg magyarul az Egyesült Államok történetéről, feltehető, hogy ez a felfogás – vagyis, hogy a „kapitalizmus az első hajókkal érkezett” Amerikába – még sokáig „közkézen fog forogni” Magyarországon.¹ Ezért lehet érdekes és fontos betekintést nyerni abba a vitába, amely az amerikai történetírásban a hetvenes évek végétől kezdődően bontakozott ki arról, hogy milyen értelemben lehet egyáltalán kapitalistának tekinteni a XVII–XVIII. században az észak-amerikai angol gyarmatok gazdaságát és társadalmát. E vita legújabb eredményeinek összefoglalására, illetve saját véleményének kifejtésére vállalkozott: Michael Merrill, a New Brunswick-i Rutgers Egyetem munkatársa.

Ő is azon történészek (Louis Hartz, Richard Hofstadter, Arthur Shlesinger Jr.) álláspontjából indult ki, akik az 1950-es években, elvetvén a korábban uralkodó helyzetben lévő ún. progresszivista történészek felfogását, úgy vélték, hogy az Egyesült Államok olyan liberális, posztfeudális társadalomként jött létre, amelyben az európai prekapitalista múlt egyes elemei legfeljebb elenyésző szerepet játszottak, vagyis az észak-amerikai telepes társadalmak kezdettől fogva szinte kizárólagosan kapitalista jellegűek voltak. E felfogással szemben az első fellépést Eugene D. Genovese és Elizabeth Fox-Genovese munkái képviselték az 1960-as évek közepétől. Ők mutattak rá arra, hogy az amerikai Dél rabszolgatartó rendszere „minden kompromisszumos jellegével együttvéve is, szellemiségét és alapvető irányultságát tekintve a kapitalizmus antitézisét jelentette”.² Az igazi kihívást azonban a szintén a hatvanas évektől jelentkező „új társadalomtörténet”, illetve a XIX. századi amerikai munkásmozgalomra és munkásközösségekre vonatkozó kutatások eredményei jelentették. Ezek egyrészt arra mutattak rá, hogy az amerikai vidéki életet milyen sokrétűen fonták át nem kapitalisztikus és egyáltalán nem is piaci alapú kapcsolatrendszerek, másrészt pedig arra, hogy a XIX. század folyamán az amerikai kistermelők és kézművesek milyen erőteljes és tartós ellenállást fejtettek ki a kapitalizmus különféle megnyilvánulásaival szemben. E kutatások eredményeként alapvetően kérdőjeleződött meg az a tétel, hogy az Egyesült Államok társadalmát kezdettől fogva és teljes egészében liberális kapitalista értékrend hatotta volna át, s egyre nagyobb hangsúly került a XVII–XVIII. századi gyarmati társadalom prekapitalisztikus elemeire. Mindezek következtében élénk vita bontakozott ki az ún. „átmenet” kérdéséről, vagyis, hogy mikor, milyen tényezők hatására és miként jött létre ebből a sok tekintetben preindusztriális gazdaságból és társadalamból az a kapitalista vállalkozói szellemiség, amely egyértelműen jellemezte a XIX. századi Amerikát. Merrill szerint azonban ezt a kritikai irodalmat nagyfokú bizonytalanság jellemzi, minthogy az egész probléma megítélését illetően nagyon sok múlik azon, hogy az egyes szerzők miként definiálják a kapitalizmust. Márpedig döntő többségükre az a jellemző, hogy a XIX. századi kapitalizmus kategóriáit alkalmazzák a XVII–XVIII. század viszonyaira, s ez alapján vonják le a következtetést, hogy attól eltérő viszonyok voltak jellemzőek. Ez azt jelenti, hogy a kapitalizmust legnagyobbrészt a piacgazdaság meglétével azonosítják, s ebben az esetben minden, a kapitalizmus valamely megjelenési formája elleni tiltakozás egyben a piacgazdaság elvetésével azonosul. A szerző véleménye szerint jórészt az a felfogás jellemző a kérdésről az utóbbi években megjelent munkákra is.

Elsőként James A. Henretta munkásságát elemzi, akinek 1992-ben megjelent tanulmánygyűjteménye tartalmazza azt az eredetileg 1979-ben megjelent írását is, amely az egész vita egyik kiváltója volt.³ Henretta több dolgozatban, demográfiai és antroplógiai eszközök felhasználásával elemezte a XVIII. századi farmertársadalmat, s ez alapján arra a következtetésre jutott, hogy „erős politikai és vallási jellegű közösségi intézmények... és egy közösségi bázisú csereszisztéma megléte” jellemezte azt, s mindez –különösen vidéken – erőteljesen lassította a kapitalista módszerek terjedését.⁴ Merrill részletesebben is kitér a kötet két utolsó tanulmányára, amelyek közül az első „A függetlenségi háború és az amerikai gazdasági fejlődés” címet viseli. Henretta ebben azt fejtegeti, hogy a háborús körülmények elősegítették a kézműipari tevékenység gyors fellendülését a farmer- és vidéki kézműves családokban, s mindez meggátolta a „teljes mértékben kapitalista jellegű ipari rendszer” kialakulását.⁵ Ráadásul a forradalom kitörése – Angliához fűződő szoros kapcsolatainak köszönhetően – rendkívül hátrányosan érintette a gazdasági élet számos fontos szereplőjét. Az így keletkezett űrt töltötte ki a vidéki kézműipari tevékenység fenti fellendülése, amely végül olyan protoindusztriális nekilendülést (take-off) eredményezett, ami az egy főre eső termelés drámai megnövekedéséhez vezetett. Vagyis a forradalom éppen nem segítette, hanem sok tekintetben inkább hátráltatta a kapitalizmus fejlődését az Egyesült Államokban.

A kötetet záró, „A kapitalizmusba való átmenet Amerikában” című írásában Henretta arra is rámutat, hogy a háború ugyanakkor egy, a fentivel ellentétes folyamatot is elindított. A háborús erőfeszítések ugyanis sok ezer amerikai kistermelőt kapcsoltak össze közvetlenül a piaccal, s ez mind Északon, mind pedig Délen aláásta a paternalisztikus jellegű tradicionális gazdasági kapcsolatokat, s így sokkal kifinomultabb tőkepiac kezdett kifejlődni. Ezek a fejlemények elősegítették a „korai modern kapitalizmus intézményi magjának”,⁶ a magántulajdonnak, a bérmunkának, a kapitalista hitelnek és a piaci cserének a megszilárdulását. A kistulajdonosok öntudatos osztályának fenti diadala tehát nem meggátolta, hanem csak néhány évtizeddel késleltette az új kapitalista piacgazdaság uralkodóvá válását, vagyis „a piaci mentalitás és a fogyasztói értékek nem voltak domináns jellegűek a legtöbb északi farmer család körében az 1750 előtti időszakban”, és ezek csak „1800 után kerültek prominens helyzetbe”.⁷

Merrill véleménye szerint hasonló felfogás jellemzi Allan Kulikoff munkásságát is, akinek szintén 1992-ben jelent meg a témával kapcsolatos írásait tartalmazó tanulmánykötete.⁸ Kulikoff szerint az Angliával fenntartott, speciális gazdasági kapcsolatok nagy mértékben korlátozták a befektetési lehetőségeket a gyarmati korban. A függetlenségi háború kitörése, a Szövetségi Alkotmány, majd az egyes államok alkotmányainak elfogadása megszüntette ezeket az akadályokat. Felszámolták a helyi és az államközi kereskedelem jogi korlátait, a szövetségi és állami törvényhozások a tőke előnyére szabályozták a piacot, támogatták a belső területek fejlesztését, kiterjesztették a bankrendszert, elősegítették a szabadabb kereskedelmet, szabadalmaztatási rendszert hoztak létre az újítások elősegítésére és szorgalmazták a nyugati expanziót. E folyamatok eredményeként Amerikában is létrejöttek a kapitalisták és a bérmunkások antagonisztikus osztályai, és robbanásszerű növekedésnek indult a fekete rabszolgaság is. Ugyanakkor a forradalmi ideológia is jelentősen hozzájárult a kapitalista viszonyok megszilárdulásához. A forradalmárok ugyanis elvetették a gyarmatok látszólagos képviseletének elvét a brit parlamentben, s helyébe a közvetlen, személyes képviselet eszméjét állították. Ezzel az egyéni jogoknak olyan felfogását helyezték előtérbe, amely elvetett minden, „a népi igények által nem támogatott hatalmat”. E politikai individualizmus pedig segített legitimálni magát a kapitalizmust is azáltal, hogy az „egyéni (tulajdon-) jogokat a hagyományos szokásjogban (common law) inherens módon benne rejlő szociális jogok” elé helyezte. Így olyan „burzsoá individualizmus” jött létre, amely a politikai és a tulajdon-bírhatási jogok összekapcsolásával a szabadságot a tulajdon adásvételi szabadságává degradálta. Az amerikai forradalom tehát nem csupán az amerikai burzsoát hozta létre, hanem e burzsoá ideológiát is meggyökereztette a társadalom széles rétegeiben.⁹

Kulikoff szerint ezzel párhuzamosan lejátszódott egy másik, legalább ennyire lényeges folyamat. A tulajdonhoz jutás szabadabb amerikai lehetőségei miatt olyan, kistulajdonosok által dominált társadalom jött létre, amelyben „a 18. század második felében a felnőtt fehér férfiak kétharmada rendelkezett földbirtokkal”. A Nagy-Britannia elleni harc radikalizálta a farmereket és a kézműveseket, s a küzdelem „az igazsághoz, a tulajdonhoz és az állampolgársághoz való egyenlő jogok” biztosításává alakult át.¹⁰ Mindenesetre az Észak és a Dél közötti fontos eltérésekkel ugyan, de az önálló birtokos gazdálkodó (yeoman) egészen a polgárháborúig domináns erő maradt az ország legnagyobb részében.

Kulikoff két tanulmányban is foglalkozik a korai bevándorlás és a kapitalizmus megjelenésének összefüggéseivel. Ezek lényege abban ragadható meg, hogy a bevándorlók (kivéve a fekete rabszolgákat, de ide értve a fehér szerződéses szolgák különféle csoportjait) a tőkések azon törekvései elől menekültek Európából, hogy kisajátítsák a kistermelők „termelési eszközeit”, legfőképpen a termőföldet, vagyis nem a kapitalizmus kedvéért, hanem éppen azért jöttek Amerikába, hogy elhárítsák a kapitalista fejlődés rájuk nézve kedvezőtlen következményeit. Ugyanakkor a rabszolgatartó gazdálkodás kialakulása, ha nem is előidézte, de mindenesetre lehetővé tette a kapitalizmus amerikai fejlődését elősegítő tőkefelhalmozódást.

Összeségében tehát Kulikoff felfogása lényegében megegyezik a Henrettáéval. Szerinte is erőteljes nem kapitaliszikus struktúrák megléte jellemezte a XVIII–XIX. századi amerikai társadalmat. Hasonló időpontra teszi a kapitalizmus „végső győzelmét” ezen erőkkel szemben, amit az ő felfogásában is az tett lehetővé, hogy az amerikai birtokos gazdálkodók (yeoman) egyfelől „elidegenedtek a kapitalista társadalmi és gazdasági viszonyoktól”, ám ugyanakkor „kapcsolatba kerültek a kapitalista világpiaccal is”^.11 Merrill szerint e hasonlóság főoka az, hogy mindketten XIX. századi értelemben felfogott kapitalizmus alapján ítélték meg az amerikai gazdaságot és társadalmat, ami szerint a kapitalizmus piaci cserén, a magántulajdonon, a bérmunkán és kifinomult pénzügyi intézmények meglétén alapuló gazdasági rendszer”. Merrill szerint ennél jóval többről van szó, mivel „a kapitalizmus olyan piacgazdaság, amelyet maguk a kapitalisták, vagy az ő érdekeik szerint uralnak”. Figyelembe kell tehát venni a kapitalista rendszer politikai implikációit is, mivel csak így lehet helyesen értelmezni a korai Amerikában az így felfogott kapitalizmussal szemben létező, nem kapitalisztikus változatok jelentőségét, minthogy „a köztársaság korai időszakában a farmerek, a kézművesek és a munkások által preferált politikai gazdaságtan eltért attól, amit a kereskedők, pénzemberek és manufaktúra-tulajdonosok előnyben részesítettek, s ezért az előbbit más elnevezéssel kell illetni”. Merrill a yeoman-gazdaság, a háztartási gazdaság, sőt a demokratikus gazdaság elnevezést is elfogadhatónak tartja annak a helyzetnek a jellemzésére, hogy „a polgárháború előtti korszakban a legtöbb amerikai nem volt érdekelt a magánvagyonok korlátozás nélküli felhalmozásában, a bérmunka leginkább függő helyzetbe kényszerítő formáinak, a csakis a gazdagok számára hozzáférhető pénzügyi lehetőségek elterjedésében, vagy a mindenre kiterjedő piacosításban. Ugyanakkor meg akarták védelmezni a magántulajdon viszonylag széleskörű megoszlását, biztosítani akarták azt a lehetőséget, hogy a bérmunkás státusz továbbra is ugródeszkaként szolgálhasson a független tulajdonossá váláshoz, és meg akarták növelni a többség számára elérhető pénzügyi lehetőségek számát..., valamint fenn akarták tartani a csere olyan nem kommercializálódott fajtáit, amilyen a barter vagy az öröklés”.¹²

Merrill szerint a Henretta és Kulikoff által képviselt felfogás jellemző két olyan munkára is, amelyek szintén az utóbbi években jelentek meg, és tágabb témaválasztásukból következően igen nagy nyomást gyakoroltak a szakmai, de a szélesebben értelmezett közönségre is.¹³ Az e művekben megfogalmazott nézetekkel szemben a forradalom „nem pusztán a nemzet, hanem az annak építő köveiül szolgáló szabad háztartások függetlenségét is biztosította”. A legtöbb amerikai számára a függetlenség egyet jelentett a prosperitással, de mindenekelőtt egy, sokak által demokráciának nevezett sajátos politikai gazdaságtani keret garantálását jelentette, amely lehetővé tette, hogy mindenki, az Istentől kapott tehetségének és ambícióinak megfelelően megtehesse mindazt, amire képes, bármiféle munkát végezzen is. Egyebek mellett e demokrácia azt a gondolatot is tartalmazta, hogy senkinek se kelljen mások ellenőrzése alatt dolgoznia, s szabadon munkálkodhasson a saját javán”. Merrill szerint a hazafiak többsége ilyen értelemben felfogott demokrácia létrehozásáért harcolt a függetlenségi háborúban, nem pedig azért, hogy a pénzes elitet még gazdagabbá tegyék. Ez azt jelenti, hogy a forradalom jelentős részben antikapitalista vállalkozás volt.¹⁴

A szerző e tény valódi tudatosítását hiányolja két másik, szintén az utóbbi években megjelent könyvből is, amelyek az „átmenet” szempontjából döntő fontosságú nagyvárosi kisiparos- és kézműves-rétegek XIX. század eleji helyzetével és szemléletével foglalkoznak.¹⁵ Mindkét, kiválóan szerkesztett kiadványban számos példát lehet találni arra, hogy a dolgozó emberek miként próbáltak részben fenntartani, részben pedig kialakítani egy, a fennállónál demokratikusabb politikai gazdaságtant. Ugyanakkor e törekvéseket ezek a kiadványok is a fenti, egységesen értelmezett kapitalizmus-fogalom alapján ítélik meg, s így nem tudnak különbséget tenni a farmerek és iparosok többsége (ha éppen nem legtöbbjük) által támogatott demokratikus politikai gazdaságtan, illetve a gazdag kevesek kapitalizmusa között. A XIX. század első évtizedeiben a nagyvárosi iparossegédek többsége tartós élethelyzetként fogadta el a bérmunkás státusz kialakulását, s láthatólag nem törekedtek arra, hogy önálló egzisztenciával rendelkező „kapitalistákká” váljanak, vagy hogy megakadályozzák további vagyonok felhalmozódását a „kevesek” kezében. Követeléseikben a megfelelő fizetség és a jó bánásmód iránti igényüket hangoztatták, s csakis azon „főnökökkel” (bosses) szemben léptek fel, akik nem tettek eleget ezen feltételeknek, vagyis nem akarták magát a rendszert megváltoztatni. Merrill szerint mindebből azonban nem szabad levonni azt a következtetést, hogy ezek a segédek elfogadták volna a kapitalizmust. Ez ugyanis egyet jelent az „átmeneti” időszak legfontosabb kérdésének a tagadásával, nevezetesen, hogy melyik társadalmi osztály fogja ellenőrizni ezt a folyamatot, s lesz annak fő haszonélvezője.

Többféle olyan elgondolás élt tehát a korabeli Amerikában, amely elfogadta a piacgazdaság meghatározó szerepét, s amelyeket mégsem lehet a lassez faire kapitalizmussal azonosítani. Sok, a XIX–XX. században fellépő radikálisan antikapitalista mozgalom a plebejus demokratáktól a szociáldemokráciáig, nem kívánta felszámolni a piacgazdaságot, csak éppen igazságosabbá akarta tenni azt egyenlőbb versenyhelyzet feltételeinek a kialakításával. Ezek az erők a XVIII–XIX. század fordulójának Amerikájában is jelentős befolyással rendelkeztek, s Merrill szerint e mozgalmak lényege nem érthető meg a fenti különbségtétel nélkül.

Michael Merrill: Putting „Capitalism” in its Place: A Review of Recent Literature. (A „kapitalizmus” helyretétele : Az újabb irodalom áttekintése) William and Mary Qarterly, 1995. április, 315–326. p.

Lévai Csaba

1. Daniel J. Boorstin: Az amerikaiak – a gyarmatosítás kora. (Gondolat, Bp. 1991) Carl N. Degler: Az élő múlt. Milyen erők formálták Amerika mai képét? (Európa, Bp. 1993) Az idézet az utóbbi munka első fejezete, első alfejezetének a címe.

2. E. Genovese: The Political Economy of Slavery: Studies in the Economy and Society of the Slave South. (New York, 1965) 23. p.

3. James A. Henretta: Families and Farms: Mentalité in Preindustrial America. William and Mary Qarterly, January, 1979 3–32. p.; Uő: The Origins of American Capitalism: Collected Essays. (Boston, 1992)

4. Henretta: i. m. 1992. 59. p.

5. Henretta: i. m. 1992. 255. p.

6. Henretta: i. m. 1992. 294. p.

7. Henretta: i. m. 1992. XXXIV. p.

8. Allan Kulikoff: The Agrarian Origins of American Capitalism. (Charlottesville, Virginia, 1992)

 9. Kulikoff: i. m. 1992. 115. p.

10. Kulikoff: i. m. 1992. 66. p., 116. p.

11. Kulikoff: i. m. 1992. 126. p., 294. p.

12. Merrill: i. m. 1995. 322–23. p.

13. Joyce Appleby: Capitalism and a New Social Order: The Republican Vision of the 1790s. (New York, 1984); Gordon S. Wood: The Radicalism of the American Revolution. (New York, 1992) Az utóbbi mű megkapta a történelmi Pulitzer-díjat is.

14. Merrill: i. m. 1995. 323–24. p.

15. Howard Rock: The New York City Artisan, 1789–1855. (Albany, 1989); Howard Rock–Paul Gilje szerk.: Keepers of the Revolution: New Yorkers at Work in the Early Republic. (Ithaca, 1992)