Klió 1996/1.
5. évfolyam
A korai római köztársaság „törvényei”
Könyve
elsődleges céljának a neves paderborni agrár- és alkotmánytörténész az
ókortörténeti kutatások során az utóbbi évtizedekben meglehetősen elhanyagolt
szöveg- és forráskritika újjáélesztését, lehetőségeinek tudatosítását és az
ebből származó eredmények hasznosítását tekinti. A szöveg- és forráskritikában
rejlő lehetőségek bemutatásához Flach meglehetősen sikamlós területet, Róma
kora köztársaságkori „törvényeinek” a vizsgálatát választja. Ha a kritikai eszköztár
elhanyagolásával kapcsolatos szemrehányások a római jog kutatóival szemben nem
fogadhatók is el fenntartás nélkül. A szerző felismerése, hogy a római
köztársaság születése (tradicionálisan Kr. e. 509) és megszilárdulása (Kr. e.
367–366) között a történeti írók által ránk hagyományozott „törvények”
vizsgálata valóban érdekfeszítő és talán új felismerésekre vezető lehet,
helytálló. Az adott korszak valamennyi néphatározatára, illetve az arra
irányuló javaslatokra vonatkozó forrás-szövegek csaknem hiánytalan gyűjteménye
eddig valóban hiányzott. Giovanni Rotondi 1912-ben megjelent gyűjteménye1 teljesen más célokat
követett: az összes köztársaságkori néphatározatra vonatkozó irodalmi utalások
katalógusának a felállítása volt a célja, nem hozta az adott forráshelyek
szövegét, s csak rövid kommentárokban foglalt állást az adott „törvények”
autentikusságával kapcsolatban. Rotondi máig nélkülözhetetlen katalógust
állított össze, míg Flach céljának inkább egy – nem kevésbé hasznos –
kommentált chrestomatia kiadását kell tekintenünk. Flach tehát kissé igaztalanul
veti a Rotondi-gyűjtemény szemére a szöveg- és forráskritikai eszköztár
alkalmazásának hiányát illetve hiányosságait.
Flach
a szövegexegézistől és a források kritikai megközelítésétől azt várja, hogy segítségükkel
valósabb képet nyerjünk a korai köztársaság alkotmányfejlődéséről és
társadalmi eseményeiről, olyan képet, amely mentes a későbbi történetírók
anakronisztikus visszavetítéseitől, a századokkal későbbi érdekkonfliktusok
lenyomataitól és egy jóval későbbi világkép befolyásától. A néphatározatok
kommentálása során rá kíván mutatni, hogy honnan erednek, milyen politikai célt
szolgáltak azok a torzítások, melyek a későbbi századok latin és görög
történeti műveiben megjelentek. Így reméli felfedni azt a homályt, ami a korai
római alkotmánytörténetet – elsősorban a köztisztségek kialakulását és fejlődését
– a köztársaság első másfél évszázadát tekintve még ma is borítja. Flach másik
– nem kevésbé üdvözlendő – célja a XII táblás törvények szövegének kritikai
kiadása és kommentálása, mégpedig a törvény szövegéhez kapcsolódó tudományos
viták figyelembe vételével. Utóbbi cél megvalósítása maga elég lenne több kötet
megjelentetéséhez, s a Flach által választott keretek között eleve nehezen
kivihetőnek látszik (s nem is sikerül).
A
szerző könyvét nem csak a „törvényeket” évek szerint csoportosító
chrestomatiának és kommentárnak, hanem a korai római alkotmányfejlődés
kézikönyvének is szánja. Utóbbi célt a kiterjedt forrás- és tárgymutató
(373–389. o.) és a rendkívül gazdag irodalomjegyzék (299–370. o.) mellett a
ránk hagyományozott „törvények” szöveg- és forráskritikai elemzésének eredményeit
előrebocsátó, összefoglaló és tudatosító Bevezetés (1–42. o.) is szolgálja.
A
Bevezetés három alfejezetre oszlik, melyek közül az elsőben Flach a késő-köztársaságkori
és császárkori történetíróknak a római köztársaság első évtizedeiről alkotott
összképét veszi vizsgálat alá. A rendi küzdelmekről szóló mítosz teljes
lerombolása kimondott célja ennek a fejezetnek. Flach az alsóbb társadalmi
rétegek jogegyenlőségért és szabadságért (hozzátehetjük még: földért)
folytatott – s Livius, halikarnasszoszi Dionysius és történetíró társaik által
leírt – küzdelmét teljes egészében a későbbi korok politikai érdekei által
meghatározott visszavetítésnek tartja. Annak félreismerését, hogy a köztársaság
első századában a társadalmi rétegek között csupán a hadseregben elfoglalt hely
és kultuszok gyakorlásában való részvétel tekintetében volt különbség, Flach a
későbbi politikai célzat mellett annak is tulajdonítja, hogy a kései
történetíróknak nem álltak rendelkezésére megbízható források Róma korai
történetéről. Ha léteztek is pontifexi feljegyzések, azok nem tartalmaztak
feljegyzéseket politikai eseményekről, s egyébként is megsemmisültek volna a
gall betörés során. Az általánosan elfogadott álláspont szerint Kr. e. 300
körül határozható meg az az időpont, amelytől kezdve meglehetősen megbízható
eseménytörténetet közvetítő történetírói tradícióra támaszkodhatunk. Ezen időpont
előtt – relatív kronológia keretein belül – csak fejlődési tendenciák
megállapítására van lehetőség. Flach az első pun háború kitörése korára teszi
azt az időpontot, amikor a források már lehetővé tették az annalisztikus
történetírást, ugyanakkor azonban rámutat, hogy a korai annalisták az ezen időpont
előtti korra is alkalmazták az évenkénti eseményleírás módszerét és ennek során
meglehetősen szabadon jártak el mind a tisztségviselők neveinek megállapításánál,
mind az események leírásánál. A kései annalisták pedig csupán ezt a kezdetben „kisstílű
történelemhamisítást” folytatták tovább, nagyobb léptékben – felhasználva a
korábbiak hamis adatait – meghatározott politikai célok érdekében, a
köztársaság utolsó századának viszonyait visszavetítve a kezdetekre. Flach forrás-felfogásában
a korai néphatározatokra és a rendi küzdelmekre vonatkozó tradíciót többé
kevésbé elfogadókkal és a „törvényekre” vonatkozó hagyományt kritikával
fogadó, de a társadalmi küzdelmeket elfogadó mérsékeltebb felfogással szemben
a „hiperkritikai” szárnyat erősíti.
Ezen
megközelítésnek az alkotmányfejlődésre alkalmazható eredményeit foglalja össze
Flach a Bevezetés következő alfejezetében, melynek címe: a korai Róma
alkotmányfejlődése. Itt a kései történetírók által megrajzolt kép, a tradicionális
felfogás vázlatát követően, ezen alkotmánytörténeti felfogás kritikája kerül először
kifejtésre. A szerző elsősorban a köztársasági állami tisztségek kifejlődésével
kapcsolatos tradíció ellentmondásait, következetlenségeit és hiányosságait
veszi sorra: a köztársasági államrendszer kialakulásának sokkal lassúbb
folyamatnak kellett lennie, mint azt a kései történetírók elképzelték; a
kollegialitás és az annualitás elvének azonnali kialakulása kérdéses, hiszen ez
teljes állami átalakulást feltételezett volna; a századokra visszamenő és
többszörös jelentésváltozáson átesett tisztségmegjelölések félrevezették az
utókort, és ez máig vita tárgyává teszi a magisztraturák kialakulását és fejlődésmenetét;
a késő-köztársaság és a principátus írói több olyan vívmányt, amely a későbbi
társadalmi és politikai fejlődés eredménye volt, a köztársaság első századainak
népmozgalmaira vezettek vissza; több olyan rendelkezést, törvényt ami csak a
III. és I. század között keletkezhetett, a VI–IV. századra vetítettek vissza.
Flach álláspontja szerint nem beszélhetünk semmiféle rendi küzdelemről a
köztársaság korai századaiban, hacsak azt a – hagyomány szerint is gyorsan
megoldódott – vitát nem számítjuk, ami a nemesi vezető réteg és a nép között
arról folyt, hogy mely rétegből kerüljenek ki a gyalogos csapatok parancsnokai.
Ezen a téren a nép képviselőinek érdekei győztek, s míg kezdetben a szegényebb
polgárok közül toborzódó gyalogosok parancsnokai is a patríciusok soraiból
kerültek ki, addig az V. század elejétől ezek a tisztek a plebsből jöttek.
Megszabadítva
a későbbi elferdítésektől és valótlanságoktól, Flach a következőképpen
rekonstruálja a korai köztársaság alkotmányfejlődését, azon belül is a
magisztraturák kialakulását. A nemesi felkelés kifejezetten a Tarquiniusok, s
nem az etruszkok ellen irányult. A felkelők nem akarták megváltoztatni a
társadalmi és politikai rendet: nem osztották meg a király hatalmát, hanem azt
a praitor maximusra ruházták. Nem „alkotmányváltásról” volt tehát szó.
Róma vezető családjai egyszerűen nem akartak maguk fölé egy királyi házat. A
praitor maximus a három patríciusi lovasszázadból (30 patrícusi curia tíz-tíz fővel
– parancsnokuk a három tribunus Celerum) és a három plebejus
gyalogezredből (háromszor tíz plebejusi curia egy-egy századdal – élükön
a három tribunus militum) álló hadsereg élén hadbavonuló parancsnok
elnevezése volt. Ugyanő békeidőben magister populusként irányította a
közügyeket. Helyettese az első lovasszázad parancsnoka, a magister equitum
vagy Celerum volt. A magister populit kezdetben határidő nélkül
választották, az annualitás elve valószínűleg csak röviddel később alakult ki.
A fent említett hadseregrészek parancsnokai kezdetben a patríciusok közül
kerültek ki. A gyalogos erők jelentőségének megnövekedésével a plebs egyre inkább
bele kívánt szólni a közügyekbe, és a szolgálatmegtagadás révén rövidesen
elérte, hogy parancsnokait, a három tribunus militumot saját soraiból
válassza meg. Ezeket ekkortól tribuni plebisnek nevezték. Mintegy
további fél évszázadig a populus és a sereg élén a már évente választott magister
populi (praitor maximus) állt, aki a decemvirekre is csak időlegesen
ruházta át a hatalmát. A decemvirek teljhatalma egyébként nem terjedt ki
arra, hogy a katonai rendet, illetve az állami berendezkedést átalakítsák.
Mintegy Kr. e. 444-re tehető, amikor a magister populit az állam és a
hadsereg élén három patríciusi származású tribuni militum váltotta fel.
(Ezeknek csak nevük azonos a korábbi gyalogos parancsnokokkal). A
tisztségnevükhöz tradicionálisan hozzáragasztott „consulari potestate”
jelző teljesen anakronisztikus, ekkor még nem volt ismert a consuli tisztség,
hiszen azt – Flach rekonstrukciója szerint – csak Kr. e. 366-ban hozták létre.
Ennek előzménye az volt, hogy a Veiivel folytatott háborúk idején, az V. század
végén, a hadra fogható polgárok száma megkétszereződött, s ez a patrícius és
plebeius parancsnokok számának a megduplázódásával járt együtt. Ez azonban a
feladatkörök gyakori átfedését hozta magával, ami megnehezítette a közügyek
intézését. Ezen a hiányosságon volt hivatott segíteni a IV. század második
felében kialakult új hatalommegosztási rendszer: az imperium, amellyel a
tribuni militum a hadsereget irányította, csorbítás nélkül három új
elnevezésű tisztségviselőre szállt át: a két consulra és harmadikként a praetorra.
Ez utóbbi kezdetben nem volt alárendelve a consuloknak, de parancsjogával csak
kivételes helyzetekben élt, fő feladata a jogszolgáltatás irányítása volt. A
három fő tisztségviselőt valószínűleg ugyanazon népgyűlésen választották. Mivel
– mint korábban a katonai tribunusok esetében is – a kollegialitás
veszélyeket is magában hordozott, súlyos nézeteltérés esetén bármelyik consulnak
(előzetes egyeztetés vagy sorshúzás alapján) lehetősége volt arra, hogy
dictatort nevezzen ki. A dictator személyére a senatus is
javaslatot tehetett, s ilyenkor a senatus felelősségrevonási joga miatt,
az adott consulnak tanácsos volt elfogadnia a tanács ajánlását. Talán
innen ered – Flach szerint – a ciceroi tévhit, mely szerint a dictator kinevezéséről
a senatus döntött. A dictator hatalma egyébként a korábbi magister
populi korlátlan hatalmához volt hasonlítható. Az, hogy az egyik consul a
plebs soraiból került ki, s ez részt vehetett az auspiciumok kikérésében,
a nép közügyekbe való beleszólási jogának megvalósulását és legmagasabb
szintjét jelentette. A tribuni plebis tisztsége ekkortól elvesztette
katonai jellegét és pusztán politikai jellegűvé vált, s számuk valószínűleg
ekkor emelkedett tízre. A három legfőbb tisztviselő leosztotta azokat a feladatokat,
melyeket eddig a hat tribuni militum látott el: a két quaestor katonai
adjutánsként, vezérkari tisztként segítette munkájukat; a két censor a
hivatalos polgár- és vagyonlista összeállítását végezte, mely feladat korábban
a magister populi, majd két tribuni militum feladata volt; a két aedilis
curulis a város rendjének, a játékoknak és a gabonaellátásnak a
felügyeletét látta el; ez utóbbiak után (de legalábbis történetileg velük egyidőben)
– és nem, mint Livius állítja, jóval korábban – jelent meg az aedilis plebis
tisztsége. Ezen alkotmányos átalakulás hozzávetőleg a IV. század első
harmadának végéig játszódott le, betetőzését a Licinius és Sextius nevéhez fűződő
„törvényekben” nyerte el. Flach szerint ez a viszonylag lassú és békés egymásra
épülő fejlődés azt mutatja, hogy a köztársaság első századaiban nem
beszélhetünk – a későbbi történetírók által oly szenvedélyesnek ábrázolt –
rendi küzdelmekről. A XII táblás törvények sem tekinthetők egy ilyen
szenvedélyes küzdelem állomásának. Flach szerint egyáltalán nem politikai
történeti esemény a szabálygyűjtemény létrehozása. Interpretációja szerint a
XII tábla szövege sehol sem utal éles osztályellentétekre. Egy falusi közösség
jogéletét tükrözi, s sokkal inkább a paraszti élet egysége hatja át, mint osztályharcos
szellem.
Eddig
a korai alkotmányfejlődés rekonstrukciója, mely Flach szerint a kora
köztársaságkori „törvények” forráskritikai elemzéséből leszűrhető. Az ebben a
részben felvázolt gondolatok (többszöri ismétlésekkel) alátámasztást nyernek
majd a szövegkommentárokban. A szerző azon megoldása, hogy eredményeit könyve
elején összefoglalja, az olvasóban azt a képzetet támasztja alá, hogy Flach
bizonyos prekoncepció igazolásához használja, s ezen keresztül látja a
forrásokat. Mintha megfordulna a sorrend. Nem a források elemzése hozza az
eredményeket, hanem az előre megfogalmazott fejlődésvázlathoz igazodik a
szöveghelyek értelmezése. Az alkotmánytörténeti rekonstrukció során (és később
a szövegelemzések során is) egyébként – korábbi munkáihoz hasonlóan2 – Flach a minimumra
szorítja a saját elméletét gyengítő ellenvéleményekkel való szembesülést, annak
ellenére, hogy állításai nem minden esetben tekinthetők a kutatás mai állása
szerint communis opinionak.
A Bevezetés harmadik része a falusi Róma jogéletének néhány
jellegzetességét tárja az olvasó elé. Sajnos megközelítően sem törekszik a
szerző átfogó képet adni a korai Róma jogi mindennapjairól.3 A XII táblás törvény
későbbi kommentárjából kerülnek ide át mozaikszerűen olyan adalékok, melyek nem
igazán alkalmasak a „falusi Róma” jogéletének meggyőző ábrázolására, annak
ellenére, hogy a mozaik darabjai sok érdekes adalékot felvillantanak többek
között pl. a római vertpénz fejlődésével, a lopással gyanúsított házának
átkutatásával, az adós ellen vezetett személyi végrehajtással, bizonyos
formális jogügyletekkel, a bűncselekményt elkövetőkkel szembeni büntetések fejlődésével,
a népgyűléshez való provocatioval, az iniuria fogalmával kapcsolatban.
Ezen meglehetősen önkényesen összeállított résznek a végső megállapításai
egybecsengenek a Flach által képviselt és a rendi küzdelmeket tagadó
alapállással: a XII táblás törvények nem tekinthetők a társadalmi rétegek
közötti harc eredményének, nem mutatnak sehol sem plebejus jelleget, s nem
értékelhetők a plebsnek tett olyan engedményként sem, mely áldozat a
patríciusok számára továbbra is politikai előjogokat biztosított. Ezen
véleményének sem alátámasztására – a hasonlóan vélekedő kutatók idézésével –,
sem az ellenvélemények cáfolatára nem sok gondot fordít a szerző.
A könyv legnagyobb részét (45–297. o.) a Kr. e. 509 és 366
közötti időből ránk hagyományozott „törvényekkel” foglalkozó későbbi forráshelyek
szövegeinek közlése és azok kommentárja képezi. A 62 pontban felvett 66
néphatározatot, illetve az arra irányuló kezdeményezést felvonultató rész
kétségtelen érdeme, hogy szinte kivétel nélkül teljes terjedelmükben közli
azokat a szöveghelyeket, melyek az adott határozatra vonatkozóan a későbbi
irodalomban fellelhetők. A szövegközlés után az adott szabály történetiségével
(illetve 8 esetet kivéve, annak történetietlenségével) kapcsolatban foglal
állást a szerző, majd tartalmát elemzi és kommentálja. Végül az adott „törvényre”
vonatkozó modern irodalom felsorolása következik, az esetek nagy részében
anélkül, hogy kiderülne, mely szerzők támogatják Flach interpretációját és
melyek nem. Ez nagyban csökkenti ezen adalékok értékét.
Könyvének címét talán félrevezetőnek érezve, a szerző már az
előszóban felhívja a figyelmet arra, hogy nem csak a szoros értelemben vett,
valamely népgyűlésen elfogadott törvények (leges rogatae) irodalmi
nyomait veszi számba, hanem Rotondit követve, a népgyűlések elé terjesztett
határozati javaslatokat (rogationes) és a plebs gyűlése által elfogadott
határozatokat (plebiscita) is. Annak ellenére, hogy művét nem csak a
szakközönségnek szánja, Flach nem fordít gondot sem arra, hogy a törvényhozás
menetéről, a különböző népgyűlésekről akárcsak összefoglalóan is tájékoztassa
az olvasót, sem arra, hogy beavassa őt a korai római törvényekkel, azok jogforrásjellegével
(pl. normatív illetve szituációhoz kötött törvény), tematikájával és fejlődésével
kapcsolatos újabb eredményekbe.4 Egy ilyen kérdéseket
felvető rész talán hasznosabb lett volna, mint a „falusi Róma” jogéletéről
összeállított, és a XII táblás törvény elemzésénél szinte szó szerint
visszaköszönő mozaik. Itt valójában a filológustörténész és a jogtörténész
megközelítési módjai és elvárásai ütköznek, annak ellenére, hogy az
irodalomjegyzékben túlnyomórészt jogtörténeti munkák vannak képviselve.
Azzal,
hogy a vizsgált „törvények” túlnyomó részének történetiségét (sok esetben
meglehetősen formális érvekre hivatkozva és csak ritkán tartalmi indokokokkal
alátámasztva) vitatja, Flach nem minden esetben mond újat. Katalógusában –
annak ellenére, hogy az annalista tradíció elkötelezett hívének tartják – már
Rotondi is (aki mintegy 20 „törvénnyel” többet vett fel) sok esetben utal a
hagyomány kérdéses igazságtartalmára. Flach azonban olyan loci communes számba
menő szabályoktól is megvonja a történetiséget, mint a milyen pl. a lex
Canuleia (tkp. plebiscitum), lex Licinia-Sextia de aere alieno.
A
római jogászok számára a legtöbb kivetnivalót a XII táblás törvény kommentárja
(109–207. o.) tartalmazza. Kétségtelen, hogy Flach szövegkritikai munkája elsőrangú,
de a szabályokhoz fűzött magyarázatai nagyon sokszor nem ütik meg a modern
római jogi kutatások által felállított mércét. Sok esetben hasznos
információkkal lesz gazdagabb a figyelmes olvasó, ugyanakkor azonban bosszantó
hibák és elírások, következetlenségek is szembeötlenek Flach kommentárjában. A második
decemvir kollégium létének tagadásán túl nem foglal egyértelműen állást a
törvény keletkezéstörténetével kapcsolatos számos kérdésben, a tételes
szabályok magyarázata során sokszor szövegbizonyíték és indoklás nélkül eltér
az általánosan elfogadott tanoktól. Az, hogy a figyelembe vett és veendő
szekundér-irodalmat csak az egyes táblák végén hozza, s hogy alig lábjegyzetel
(ha igen, akkor csak az ókori forrásokra utalva) különösen a sok szabályt tartalmazó
táblák (pl. a VIII.) esetében értékelhetetlenné teszi állásfoglalásait és
kommentárjait. Rendkívül ritka jelenség, hogy tételesen vitába száll egyes
eltérő véleményekkel, s ez a tény nagymértékben csökkenti a látszólag nagy
háttérirodalmat megmozgató elemzés értékét. Anélkül, hogy ezen rész mélyebb
elemzésébe bocsátkozhatnánk, elmondható, hogy a XII táblás törvény célul
tűzött alapos, új eredményeket felmutató, vagy akár az ismerteket összefoglaló
magyarázatát (legyen a célközönség akár laikus is, nem beszélve a
szakközvéleményről) a Flach által elénktárt 100 oldal nem valósíthatja meg.
Hogy
mégis haszonnal alkalmazható a könyv mind az egyetemi oktatásban, mind a
kutatásban, köszönhető néhány elgondolkodtató fejtegetésnek, a szövegek
chrestomatia szerű összerendezésének és az igazán kiváló, terjedelmes
irodalomjegyzéknek. A jóindulatú kétkedés és kritikus megközelítés azonban
mindenképpen tanácsos.
Dieter Flach: Die
gesetze der frühen römischen Republik. (A korai római köztársaság „törvényei”)
Text und Kommentar. In Zusammenarbeit mit Stefan von der Lahr.
Wissenschaftliche Buchgesellschaft. Dramstadt, 1994. XIII+389. p.
Szabó Béla
1. Rotondi, Giovanni: Leges publicae populi Romani. Elenco cronologico con una introduzione sull’ attivita legislativa dei comizi romani. Milano, 1912. reprint: Hildesheim, 1966.
2. Lásd: Römische Agrargeschichte. (Handbuch der Altertumswissenschaft. III. 9.) München,1990
3. Ehhez lásd Zlinszky János: Állam és jog az archaikus Rómában. (megjelenés alatt)
4. Önkényesen kiragadva lásd Bleicken, Jochen: Lex publica. Gesetz und Recht in der Römischen Republik. Berlin–New York, 1975. vagy Serrao, Feliciano: Legge. Diritto Romano. in: Enciclopedia del Diritto. XXIII. 794–850. o.