Klió 1996/1.

5. évfolyam

A Bakićok Magyarországon

E könyv nem mindennapi vállalkozás. A jugoszláv, illetve szerb történettudomány II. világháború utáni időszakában egy elhanyagolt témával foglalkozik. A téma a középkorban, a törökök elől Magyarországra menekülő szerb nemesi családok egyikének, pontosabban a Bakić család egy ágának Magyarországra költözködését, és a XVI. század első felében ott betöltött szerepét dolgozza fel. Nenad Lemajić, a szerző e művével űrt szeretett volna betölteni az e korral és témával foglalkozó kutatásokban.

A Bakićok jelentős helyet foglaltak el a XV. és XVI. század folyamán Szerbiában, valamint a későbbiekben Magyarországon. Annak ellenére, hogy az említett korban jelentőségük mind az óhazában, mind az újhazában jelentős volt, az idők folyamán, az elhúzódó török uralom alatt lassan-lassan nyomuk veszett. Így az újabb korban a Bakićokról az első adatok a XVIII. században kezdtek felszínre kerülni az első magyarországi szerb történetírók jóvoltából (mint például Jovan Rajić, Jovan Muškatirović stb.). Munkájukat nagyban segítették a korabeli magyar történetkutatók is (Istvánffi, Szentkláry és mások). A XIX. század folyamán a család történetének feltárása folytatódott, s a századfordulón Aleksa Ivić tetemes mennyiségű levéltári anyagot tudott megjelentetni róluk. Bár a kutatások kezdtek fellendülni a múlt században, századunkban egy-két esettől eltekintve, mindmáig nem készült terjedelmesebb összefoglaló mű az utolsó szerb deszpota családjáról.

A történeti források (török defterek) a Bakićokat először 1476-ban említik, mint a mai Užice, Požega és Arilje környéki birtokosokat. Szerbia ekkor már török uralom alatt volt, de amennyit hatalomban, gazdagságban, befolyásosságban egy keresztény nemesi család török hűbéresként elérhetett, azt a Bakićok elérték. A XVI. század elején azonban a család később Magyarországra áttelepült ágának feje a balsorsú szmederevói (szendrői) szandzsákbéghez, Ferhát pasához kötötte sorsát. Miután azt a szultán parancsára, különféle vádak alapján meggyilkolták, a Bakićok sorsa megpecsételődött. Mintha érezték volna ezt, mert már menekülésük előtt Pavle Bakić kapcsolatot teremtett Tomori Pállal, Magyarország déli végeinek kapitányával, aki annak reményében, hogy a Bakićokat jelentősebb szerb tömegek követik, és ezáltal megszilárdulhat az ország déli végeinek védelme, készségesen támogatta Pavle birtokkérelmét II. Lajos királynál. Lajos király némi habozás után, elsősorban azért, mert a királyi kincstár nem rendelkezett sem pénzzel, sem birtokkal, Lak birtokot adományozta a Bakićoknak. Ezeknek – habár Tomori maradásra akarta őket bírni még egy ideig –, hogy fejüket mentsék, már 1525 őszén, mielőtt birtokukban megerősítést nyertek volna, menekülniük kellett. A menekülésben Pavlével tartott még két öccse, Mihajlo és Petar, legszűkebb családjukkal, valamint egy 50 lovasból álló csapattal. Szerbiában még maradtak Bakićok, de az idők folyamán beolvadtak az iszlámot felvevő családok sorába.

Legelőször Tomori lepődött meg, amikor a Bakićok átmenekültek Magyarországra, mert nagyobb számú harcosra számított, de mivel a család eleinte nehéz helyzetben volt, védelmébe vette őket. A család első magyarországi letelepedési helye Kalocsa lehetett, ahol a déli végek kapitánya is a legtöbbet állomásozott akkoriban. Pavle Bakićot és hozzátartozóit nem sokkal a mohácsi csata előtt erősítették meg birtokukban. A Magyarország sorsát eldöntő csatában ők vezették az abban részt vevő szerb csapatokat. A csata után rövid időre csatlakoztak Szapolyai Jánoshoz. Miután az 1527-es tokaji csatában pillanatnyilag Habsburg Ferdinánd bizonyult erősebbnek, s birtokaik is Ferdinánd befolyási övezetével voltak határosak, s egyben a nagyobb sikerek elérése reményében, ugyanabban az évben csatlakoztak Ferdinándhoz. Szándékaik nem is sok idő múlva kezdtek megvalósulni, mivel Ferdinánd annak reményében, hogy a Bakićok által befolyásra tesz szert a Magyarországra már betelepült és közben betelepülő szerbekre, 1528-ban megerősítette II. Lajos adományleveleleit, valamint Pavle Bakićot kinevezte a huszárok és naszádosok országos kapitányává. Ezt nemsokára újabb birtokok elnyerése követte. A család emiatt és a további gazdagodás, valamint befolyásuk növekedése reményében a következő években hûen kitartott a Habsburgok mellett. Birtokaik száma gyorsan növekedett. A XVI. század első felében Felső-Magyarország 11 megyéjében volt birtokuk. Még a katolikus egyházzal is ujjat mertek húzni, mivel a század harmincas éveiben egy időre Győrt és Pannonhalmát – melyeket akkoriban az egyház birtokolt – is hatalmuk alá hajtották.

Áttelepülésük első évtizedében a Bakićok valóban próbálkoztak az akkor Magyarországon élő szerben összefogásával, megszervezésével és Ferdinánd oldalára állításával kisebb-nagyobb sikerrel, de azok szétszórtsága meghiúsította a kezdeti sikerek állandósulását. Habsburg Ferdinánd effajta próbálkozásaikat további birtokadományokkal hálálta meg, valamint Pavlét 1537 szeptemberében kinevezte szerb deszpotának. Ő azonban egy hónappal később a Ferdinánd és Szapolyai közötti gorjani csatában életét vesztette. Pavle Bakić volt az utolsó szerb deszpota, mert öccseinek már nem sikerült megszerezni e titulust.

Pavle öccsei, Mihajlo – aki nemsokára ugyancsak meghalt – és Petar gyorsan váltak tipikus magyar nemesurakká. Elvesztették kapcsolataikat áttelepült honfitársaikkal, miközben a háborúzásokban való részvétel (még Németföldön is) és a Ferdinánd oldalán való kitartás miatt vagyonuk és befolyásuk mindjobban gyarapodott, s a korabeli Magyarországon nagyobb volt, mint áttelepülésük előtt Szerbiában, ahol a legbefolyásosabbak közé tartoztak. A XVI. század közepe felé a legjelentősebb magyarországi nemesi családok közé küzdötték fel magukat. Petar Bakić – nem sokkal halála előtt – a század 40-es éveinek vége felé 460 porta birtokosának mondhatta magát, serege pedig 1000 gyalogosból és 900 lovasból állt.

A kötet érdemei közé tartozik az, hogy tartalmazza a Bakićok Magyarországra áttelepült ágának családfáját, valamint a 11 vármegyében elterülő birtokaik térképét a legnagyobbaktól a legkisebbekig. Ezenkívül a kötetben megtalálható még a főbb adománylevelek szerb nyelvű változata is.

Könyve végén a szerző arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy mivel a Bakićok Magyarországra való áttelepülésük után elsősorban a magyar nemesség legfelsőbb köreibe való bejutásra és birtokaik nagy mértékű gyarapítására törekedtek, idővel elszakadtak honfitársaiktól, s magyar urakká válásuk miatt a szerbek érdekében nem tudtak betölteni olyan fontos nemzeti vezetőszerepet, mint amilyet a későbbiek során a Račkovićok, Monasterliják, Tekeliják (Thököliek) és még mások betöltöttek.

Nenad Lemajić: Bakići, porodica poslednjeg srpskog despota, (A Bakićok, az utolsó szerb deszpota családja) Novi Sad, 1995. 155 p.

Pál Tibor