Klió 1996/1.

5. évfolyam

Az angol polgárháború okai

Kevés olyan időszaka van az angol történelemnek, melynek megítélése oly élénk vita tárgya lenne napjainkban is, mint az 1640-es évek, ezen viharos évtized történései. Már az eseménysorozat elnevezését illetően sincs konszenzus az angol történetírásban: egyesek szerint forradalom, mások szerint polgárháború zajlott. Egymással ellentétes vélemények ütköznek olyan további alapvető kérdésekben is, mint az, hogy vajon egyenes út (high road) vezetett-e a 40-es évek eseményeihez, milyen szereppel bírtak a korai Stuart-parlamentek, és elkerülhető volt-e a polgárháború.

A régi, whig-történetírás felfogása szerint a Stuart-kori parlamentek az uralkodó és a „politikai nemzet” közötti küzdelem csataterei voltak, az 1620-as évektől létezett „alsóházi ellenzék”, amely alkotmányos szabadságait próbálta védelmezni a Stuart-abszolutizmussal szemben. Ennek az ellentétnek a kiteljesedését jelentette „a puritán forradalom”. A marxista történészek is úgy gondolták, hogy egyenes út vezetett a forradalomhoz, ám az szerintük a feltörekvő burzsoázia és a hanyatló feudális osztályok konfliktusa volt.

Az utóbbi egy-két évtizedben azonban jó néhányan másként értelmezték a Stuart-királyok és parlamentjeik viszonyát és – ebből következően – a hagyományostól eltérő magyarázatot találtak a polgárháború kitörésére. Ezeket a történészeket – bár jó néhány kérdésben egymással sem értenek egyet – mivel széles körben elfogadott téziseket vizsgáltak felül, összefoglaló néven „revizionisták”-ként emlegeti a szakma. Egyik legjelesebb képviselőjük, Conrad Russell, 1990-ben megjelent könyvében a fegyveres konfliktus kirobbanásának okait igyekszik bemutatni. A londoni King’s College professzorának értelmezésében (akárcsak általában a revizionistáknál) a polgárháborús előzmények némiképp másként festenek, mint a hagyományos, liberális történetírásnál, és ebből következően az okok is más jellegűek. Russell úgy gondolja, hogy a korai Stuart-parlamentekben nem létezett királyellenes ellenzék, a parlamenti küzdelmek csak az udvarban folyó pártharcok eredményei voltak. Éppen ezért az 1628-as parlament nem tekinthető a negyvenes évek ellenzékisége szerves előzményének. (Ezt látszik alátámasztani az, hogy bár a hangadók között volt például John Pym is, aki a negyvenes évek elején az ellenzék vezetője lett, ám ott volt ugyanakkor az a Thomas Wentworth is, aki ezt követően őszintén csatlakozott a király abszolutista rendszeréhez. Ahogyan egy másik jeles revizionista, John Morrill megfogalmazta: a Petition of Rights-ot nem „protoforradalmárok” fogadtatták el a királlyal, hanem olyan képviselők, akik udvari állásokra pályáztak; be akartak kerülni a hatalomba, hogy így változtassanak valamelyest az udvar politikáján.) Az 1630-as éveket pedig, vagyis azt az időszakot, amikor Károly nem hívta össze a parlamentet és amelyet korábban Eleven Years’ Tyranny (tizenegy éves zsarnokság) néven emlegettek, a király és a grófságok együttműködése jellemezte. Russell szerint a politikai nemzet egészen 1637-ig nem idegenedett el a királytól, vagyis a polgárháborúhoz egyáltalán nem vezetett „egyenes út”, azt különböző tényezők véletlen egybeesése, előre nem látható események konstellációja eredményezte. Ha például az írek felkelése (1641. okt.) 3 héttel később tör ki, akkorra már a Hosszú Parlament feloszlott volna, és így nem lett volna parlament, amely részt vehetett volna a polgárháborúban.

Russelt három olyan hosszú távú, stabititást eredményező tényezőt sorakoztat fel, amelyekből a véletlenek eredeztethetők, és amelyek gyökerei még az I. Károly előtti időkbe nyúlnak vissza. Az egyik ilyen tényező a vallási megosztottság kérdése. A hagyományos álláspont szerint a vallási konfliktus lényegét a „radikális” puritánok és a konzervatív anglikán establishment ellentéte alkotta; Nicholas Tyacke viszont mintegy két évtizede új nézettel állt elő ezt illetően [Puritanism, Arminianism and Counter-Revolution in: Russell, Conrad ed. The Origins of the English Civil War. Macmillan, London 1973, részletesebb kifejtése: Anti Calvinists: The Rise of English Arminianism c. 1590–1640 (Oxford, 1981.)], és Russell gyakorlatilag teljes egészében az ő „vallási revizionizmusát” követi a Károly uralkodásának vallási viszonyait taglaló fejezetben. Eszerint éppen William Laud canterbury-i érsek és arminiánusai voltak radikális újítók, akik Jacobus Arminius holland teológus nézeteit követve alapvetően szembenálltak a predesztináció kálvinista értelmezésével. Azáltal, hogy Károly őket támogatta, szembekerült a mélységesen hagyományhű gentryvel. Így a kálvinista hagyománytisztelők (a puritánok) lényegében konzervatív ellenforradalmárok voltak, akik szembeszegültek Laud vallási politikájával és az ezt támogató központi hatalommal.

A második hosszú távú ok „a hármas királyság problémája” volt (the problem of multiple kingdoms). Az állam túlterhelt közigazgatási és pénzügyi rendszere (a harmadik fontos tényező) nem volt alkalmas arra, hogy ezt a „hármas királyság”-ot irányítsa, és különösen nem volt képes arra, hogy egyedül nézzen szembe rövid öt éven belül mindhárom országa lázadásával (Skócia 1637, Írország 1641, Anglia 1642). Mindehhez már a parlament támogatása is szükségeltetett volna, vagyis Károlynak azzal, hogy háborúba keveredett Skóciával, „sikerült” olyan helyzetet teremtenie, amely felszínre hozta rendszerének, a parlament-nélküli nyílt abszolutizmusnak a gyengeségeit. Russell hipotetikus megállapítása szerint, ha nem kelt volna fel Károly ellen pont a legrosszabb pillanatban két országa is, akkor feltételezhetően nem kellett volna összehívnia az angol parlamentet 1640-ben, és így a későbbi válság is elkerülhető lett volna.

A szerző külön fejezetben foglalkozik a király személyiségével, személyes felelősségével. Ebben megállapítja: azáltal, hogy Károly megpróbált hasonló egyházi reformokat bevezetni Skóciában, mint amiket Laud korábban Angliában, a Bishops’ War kirobbanásának fő okozójává vált. (Ez a terv persze abból eredt, hogy az uralkodó nem látta tisztán országainak viszonyait. Ahogyan a nagy whig történetíró, G. M. Trevelyan fogalmazott, I. Jakab ismerte Skóciát, de Angliát sohasem ismerte meg, míg fia, I. Károly sem Angliát, sem Skóciát nem ismerte igazán.) Ugyanakkor Russell azt is leszögezi, hogy a skót háború elvesztése miatt a király már jóval kevésbé volt felelős, ennek okai ugyanis sokkal mélyebben, az angol társadalomban és kormányzati rendszerben gyökereztek.

Russell hangsúlyozza Károly megosztó, polarizáló szerepét; szerinte az uralkodó nem volt alkalmas egy nemzet vezetésére, sokkal inkább megállta helyét egy párt élén, pártvezetőként. Ami a király és a Hosszú Parlament közötti egyezség meghiúsulását illeti, a professzor szerint ebben jelentős felelősség terheli Károlyt, de nem annyi, mint amennyit korábban neki tulajdonítottak; a másik oldal vezetője, John Pym is erősen elmarasztalható, hiszen őt éppolyan ideológiai rugalmatlanság jellemezte, mint a királyt, míg az igazi felelősség a skót lázadóké volt. Károly sokkal inkább amiatt volt hibás, mert nem volt képes berekeszteni a Hosszú Parlamentet 1641 nyarának végén.

Russell tehát sokat finomít, csiszol a Károlyról kialakított képen; példákkal támasztja alá, hogy a király bizonyos esetekben igenis képes volt elviselni az övével nem egyező nézeteket is. Közvetlen környezete, tanácsosai kifejthették ellenvéleményüket is. (Ez persze nem jelentette azt, hogy a király hallgatott is volna rájuk.) Összességében Károly személyisége azért nagy mértékben hozzájárult a királyi hatalom presztizsének csökkenéséhez: egy olyan királyt, aki megpróbálta letartóztatni a parlament öt vezető képviselőjét, aligha lehetett megbízhatónak tartani; így nem lehetett rábízni az ír felkelők ellen vezetendő hadsereg irányítását sem. (Ráadásul az írek, akik 1641 végén többezer protestánst mészároltak le, azt állították, hogy Károly megbízásából jártak el.) Így nem lehet különösebben csodálkozni azon, hogy a polgárháború kitörése előtt az alsóház többsége, sőt, a House of Lords egy része is uralkodásra alkalmatlannak vélte a királyt. Russell eljátszik azzal a gondolattal is, mi lett volna, ha a király valamilyen véletlen folytán meghal 1641 előtt. „A kérdés természetesen hipotetikus, és a rá adott válasz szükségszerűen egyéni álláspontot tükröz, de ami engem illet, Károly esetleges halálával szinte teljesen elképzelhetetlennek tartom a polgárháború kitörését.” (211. p.)

Russell jelentős mértékben véletlenekre, előre nem látható „balszerencsés” eseményekre támaszkodó fejtegetései némiképp érthetővé teszik, miért állítják egyesek a revizionistákról, hogy képesek voltak magyarázatot adni, miért nem tört ki polgárháború Angliában 1642-ben. Jonathan Clark, a The Times szemleírója szerint viszont Conrad Russell ezzel a könyvével Clarendon és Gardiner, tehát a legnagyobb, vagy legalábbis a legnagyobb hatású angol történetírók nyomdokaiba lépett. Az bizonyos, hogy munkája inspirációt nyújthat újabb „felülvizsgálatok” születéséhez, és a különböző nézetek képviselőinek vitái árnyaltabb, hitelesebb „polgárháborús Anglia-kép” megrajzolásához vezethetnek.

Conrad Russell: The Causes of the English Civil War. (Az angol polgárháború okai) Clarendon Press, Oxford, 1990. 246 p.

Timár Attila