Klió 1996/1.

5. évfolyam

Szavva Lukics Vlagyiszlavics-Raguzinszkij (1668-1738)

 

A Nagy Péter udvarában feltűnt, egyáltalán nem szokványos karriert befutó Szavva Vlagyiszlavics nevét a péteri Oroszország történelme iránt érdeklő­dőknek feltétlenül a figyelmébe ajánlom. A kezdetben csak „raguzaiként” (Raguzában született) emlegetett lengyel slachtics származék (Wladyslawicz) már az első, cárral való találkozása után tulajdonnevesített Raguzai Szavva lett. Ennek a szédületes pályafutásnak oknyomozó feltárására vállalkozott a szerző, mert a töredékes dokumentumokból megrajzolt biográfia alapján értékes tapasztalatokhoz juthatunk az orosz cár személyiségét, politikai ambícióit stb. illetően is.

Raguzai Szavva életútjának első jelentős szakasza 1702–1716 közé esett. Oroszországban, pontosabban Azovban 1702 novemberében bukkant fel először a Raguzai, mint egy keleti árukkal megrakott hajó tulajdonosa. A Konstantinápolyból érkezett váratlan vendég komoly fejtörést okozott az azovi kormányzónak, hiszen a karlócai – konstantinápolyi béke értelmében az orosz-török külkereskedelem csak szárazföldön bonyolítható. A békekötés óta eltelt két esztendő alatt egyszer sem fordult elő ilyen „békeszegés”. Azovban is ismeretes volt a szultáni vélemény: „a Fekete-tenger olyan, mint a (szultán – G. S.) családi otthona, ... oda senki idegent beengedni nem szabad”. Dehát fordítva is igaz a tétel, török hajó sem futhat be cári engedély nélkül az Azovi-tengerre.

Az idegen helyzetét, illetve megítélését tovább komplikálta, hogy Pjotr Tolsztoj – Oroszország konstantinápolyi követe – ajánló soraival igazolta magát. Egy „görög vallású” török alattvalóval szembeni magatartást végül is a Poszolszkij prikaz (Külügyi Hivatal) átirata rendezte. Nemcsak személyazonosságát igazolták, hanem Azov–Moszkva útvonal engedéllyel haladéktalanul Moszkvába parancsolták „a raguzait”, akit hírből már ismertek a Poszolszkij prikazban, Tolsztoj orosz követ hivatali elöljáróit idejekorán tájékoztatta a konstantinápolyi kereskedő azovi megjelenéséről, sőt azzal is kiegészítette: „jó ember, az én bátorításomra megy Azovba, ... a moszkvai államnak igen hasznos ember”.

Hogy miben állt a hasznossága? Raguzai Szavva életveszélyes dologra adta a fejét, Oroszország javára kémkedett. Széleskörű ismeretségét, bizalmas körökben való forgolódását jól illusztrálja az a tény, hogy a dívánbeli információk sem maradtak számára rejtve.

Például ilyen információk segítették Jemeljan Ukraincevet 1700-ban az orosz–török béke megkötésében. A konstantinápolyi tárgyalások ered­ményessége Péter cár elképzeléseit messze felülmúlta. A 30 éves fegyver­szünetet ígérő szerződés birtokában I. Péter nyugodtan átcsoportosíthatta haderejét északra, a svédek ellen, Oroszország megmenekült a kétfrontos háború fenyegetésétől. Ugyancsak Raguzai Szavva volt a főszereplője annak az akciónak is, amelynek eredményeképpen a legbizalmasabb dokumentumok egyike, a Porta Fekete-tengerre vonatkozó navigációs térképe orosz kézbe jutott.

Az Ukraincevet váltó Dmitrij Golicin orosz követ sem nélkülözte az oroszbarát kémkedés előnyeit, ám mégis kudarcot vallott megbízatása teljesítésében. Igaz, hogy nagyon kényes kérdésben kellett eljárnia. Tudniillik, Oroszország azt szerette volna, ha az orosz–török kereskedelmi szerződés hatályát a Fekete-tengeren keresztül bonyolítható áruszállításra is érvényesítené a Porta. A törökök merev elutasítása ellenére 1701-től a diplomáciai kapcsolatok magasabb szintre emelkedtek. Ettől fogva állandó követ képviselte Oroszországot a Boszporusz parti városban. Hozzá kell tenni, hogy Pjotr Tolsztoj követ konstantinápolyi jelenléte miatt a dívánban többen is elégedetlenkedtek, mondván: más országok követei a kereskedelem előmozdításán fáradoznak, „ennek (Tolsztojnak – G. S.) semmiféle dolga nincsen”.

Nem lehetett könnyű élete Oroszország első állandó követének, hiszen házát éjjel-nappal janicsárok őrizték, a keresztényekkel való találkozását akadályozták, a „szultáni védelem” tulajdonképpen az elszigetelésére irányult. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Tolsztoj levelei panaszoktól hangosak. Börtönéletére utaló megjegyzéseivel mintegy rejtjelesen azt tudatta a cárral, hogy a titkos megbízatásoknak aligha tud eleget tenni. Nagy Péter gondolkodására nagyon is jellemző, hogy milyen kérdésekre várt feleletet diplomatájától. Információkat követelt a török hadsereg felszereltségéről (tűzfegyverek, hideg fegyverek), képzéséről („európai tisztek” segítenek-e a gyakorlatoztatásban?), a török flotta létszámviszonyairól, a hajók tűzerejéről stb.

Habár Pjotr Tolsztojt szabad mozgásában korlátozták, Raguzai Szavva kereskedő ágensei minden nehézség nélkül hozták-vitték a bizalmas híreket. Az orosz követ ezeknek a dívánban megtárgyalt, szigorúan titkos anyagok alapján mégis elkészíthette terjedelmes összefoglalóját „a török hajókról”. (Érdekességképpen említsük meg azt, hogy a szultán komolyan fontolgatta az Azovi- és a Fekete-tenger közötti kercsi tengerszoros kővel, homokkal való betömését, hogy az orosz cárnak átadott Azov „halott kikötővé” váljon.)

Megkerülhetetlen a kérdés: miért szegődött Oroszország szolgálatába ez a minden gyanú fölött álló, a Porta legbensőbb ügyeit is ismerő személy? Pavlenko professzor, a szerző ezt az Oroszország iránti elkötelezettséget „a raguzai” hazafias érzelmeivel, Raguza (szülőföld) és a balkáni keresztények oszmán befolyás alóli felszabadításának igényével magyarázza. Úgy véljük, hogy ennek az ízig vérig levantei kereskedőnek a cselekedeteit politikai motivációkkal, legalábbis csupán politikai indokokkal alátámasztani erősen kétséges. Az anyagi haszonszerzést semmiképpen nem zárhatjuk ki a magyarázó okok közül. Már az első, 1703-as oroszországi útja gyanúsan sikeresnek bizonyult, hiszen Konstantinápolyba visszainduló hajóját cári monopolárukkal – szibériai prém, hajóépítésnél feltétlenül szükséges kenderkóc, szurok stb. – rakathatta meg.

A zavartalan hírszerzés 4–5 éven át folytatódott, amikor is Szavva 1705 elején váratlanul Moszkvában bukkant fel. Több mint valószínű, hogy a leleplezéstől tartva menekült el a számára veszélyes országból Péter védnöksége alá. A cár nemcsak hogy szívesen alkalmazta a menekültet, hanem már az első pillanattól fogva pártfogoltjai közé emelte és bőkezűen gondoskodott róla. A „kisorosz” (ukrán) városokban szabad kereskedelmet engedélyezett számára, Kijevben és Nyezsinben állandó kereskedelmi irodát működtethetett. 1709-ben pl. a hatalmas nyereséget hozó, Ukrajnába szállított áruk vámszedésének bérleti jogát kapta Raguzai Szavva az uralkodótól. A kereskedelmi ügyleteit hozzáértően bonyolító Szavva rövidesen a cári udvar szállítója lett. Az ő szállítmányai révén déligyümölcsökkel, borokkal, keleti édességekkel, fűszerekkel stb. bővült a választék, de a ritka kelmék beszerzésében sem vallott szégyent.

Különleges státuszát az a megtiszteltetés is bizonyítja, hogy előre leadott állampénzen – 15 000 rubelért, hallatlan nagy összegért – neki kellett beszereznie 200 000 arsin (1 arsin = 71,12 cm) posztót Mensikov ezredének uniformisaihoz. Fennmaradt dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a cári kegy megnyilvánulásaként gabonát exportálhatott, az egyik alkalommal pedig Angliában 10 000 rubel értékben hamuzsírt és hajóépítő fát értékesített. Jutalmazásának és megbecsülésének kiemelkedő aktusa 1709-ben, a poltavai győzelem után volt. Ekkor Raguzai Szavva votcsina (örökbirtok) adományban részesült, s az udvari tanácsos címet is kiérdemelte.

Ahogyan az a felsorolt példákból kiviláglik, Péter cár jótékony figyelemmel egyengette Raguzai Szavva sorsát. Vajon miért volt olyan fontos személyiség egy kereskedő Péter cár környezetében? A válasz roppant egyszerű, hiszen a hírszerző tevékenység egy pillanatra sem lankadt. Csakhogy az adott körülmények között Szavva barátai, konstantinápolyi beépített emberei látták el Pjotr Tolsztoj orosz követet a szükséges információkkal. Éppen az ő híradásaikból értesült Péter cár idejekorán, már 1710-ben a törökországi francia diplomácia oroszellenes áskálódásairól, a díván háborúpárti csoportjának felülkerekedéséről, a Porta háborús készülődéséről.

Amíg az 1709-es poltavai ütközetben Raguzai Szavva személyesen nem vett részt, addig az 1711-es pruti hadjárat egyik főszereplőjévé lépett elő. Az aláírás nélküli haditerv (Az 1711. évi háború vezetési terve) – a szerző feltéte­lezése szerint – az ő munkája. A haditerv lényege arra irányult, hogy a török haderőt megossza. Kisebb méretű támadások a Krímben és a Kau­kázusban kössék le a törököket, a stratégiai irányba eső támadás (Moldva, Havasalföld irányú) a Balkánon élő keresztény népek felkeléséhez vezessen.

A valóságban másképpen alakultak a dolgok Cantemir moldvai vajda nyíltan Oroszország mellé állt, Brancoveanu havasalföldi vajda késlekedése és habozása pedig ahhoz vezetett, hogy a török nagyvezír átkelt a Dunán. Ily módon a szerbek felkelése elszigetelt maradt, segítség nélkül sorsuk eleve megpecsételődött. (Miloradovics, a felkelés vezetője Oroszországba emigrált.)

Az orosz–török háború a Porta kedvező hadi helyzete ellenére tárgyalásokkal folytatódott. A háttérből szürke eminenciásként Raguzai Szavva irányított. A török politikát és politikusokat remekül ismerő orosz kém tanácsaival Oroszországot viszonylag kis veszteséggel kimentette a bajból. Hiába tombolt dühében a Porta „vendégszeretetét” élvező XII. Károly svéd király, a békekötésre mégis sor került. Azov várának visszaszolgáltatásával beérte a Porta, Péter hadserege megmenekült a pruti katasztrófától.

Az utolsó Konstantinápolyból Pétervárra befutott kémjelentést 1714. július 30-án datálták. Eszerint az 1709 óta Törökországban vendégeskedő svéd királytól a szultán „2 millió aranyat” követelt az öt éves ott tartózkodásért, élelmezésért stb., vagy területi kompenzációra nyújtott be igényt. Mégpedig úgy, hogy Svédország északon területeket adjon át Oroszországnak, Oroszország pedig az ennek megfelelő részeket átengedi Törökországnak. Ez a hír a cári udvart végképp meggyőzte arról, hogy a Porta felől katonai fenyegetéssel nem kell számolnia, a kémkedés iránya is módosulhat.

Raguzai Szavva életének 1716–1722 közötti szakasza eseményekben ugyancsak fordulatos. Mint „magánszemély”, természetesen cári okmányok­kal rendelkező magánszemély, Velencében, Rómában, Raguzában időzött. Velencében igen jól érezhette magát, hiszen érkezése után még 13 hónappal később is a Lagúna-köztársaságból címezte Oroszországba küldeményeit. Nem a levelek, hanem a cári család nőtagjainak szánt csomagok, különleges ajándékok érdemelnek figyelmet. Katalin cárnénak a legújabb divatcikkekből jutott egy-egy darab (kendőféleségek, muffok, selyemvirágok, pipereszappanok, parfümök), Péter cár kedvét a különféle szerszámok (faesztergagép), eszközök (mikroszkóp, „kézi szemüveg”), tervrajzok (pl. szökőkutak) derítették fel. Szavva megbízása alapján a velencei mesterek 12 nagyobb, 20 kisebb szobrot és 50 mellszobrot készítettek. Ezekkel a Pétervárra le is szállított művészeti tárgyakkal a Téli Palota parkját, a Nyári kertet (Letnyij szad) díszítették. Az itáliai városokban összevásárolt 10–15 000 db tengeri kagyló a parkok romantikusságát fokozó mesterséges barlangokat ékesítette.

Raguzai Szavva nemcsak mint „műkincs-kereskedő”, hanem mint ritka foglalkozású emberek toborzója is érdemeket szerzett Péter cárnál. Közreműködésével magas fizetésért cári szolgálatba szegődött itáliai „mechanicusok” speciális tengeri hajókat építettek, csatornázási munkálatokat irányítottak, zsiliprendszereket helyeztek üzembe. Gondolakészítő mesterek is szorgoskodtak Pétervárott, hiszen Péter cár városa – az uralkodó eredeti terve szerint – Velence mintájára épült volna fel. Raguzai Szavva megbízatásai közé tartozott az is, hogy a velencei tengerésziskolán tanuló orosz ifjakat felügyelje és ellenőrizze. 1720-ban 27 orosz „gardemarinus’ tanulmányozta a haditengerészeti fortélyokat.

A szerteágazó kapcsolatok és megbízatások révén Itália minden zugában ismerték az orosz cár ügynökét. Nagyvonalú megrendelései és szakemberekre tett csábító ajánlatai az Oroszországban kibontakozó, mélyreható változásokat sejttették. Az Itáliában Władysławicz néven forgolódó orosz sikerembernek az ügyessége, a kereskedelmi ügyletekhez való érzéke, az emberekkel való bánni tudása felkeltette az Orosz Birodalom iránti érdeklődést. A birodalom európai presztízsét visszavonhatatlanul az orosz flotta svédek fölötti győzelme alapozta meg. Nagy Péter tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a grönhami (= gröngami) hegyfoknál aratott győzelme (1720) Európára, azaz világra szóló diadal. Nem is mulasztotta el a győzelemben rejlő lehetőségek kiaknázását.

Haladéktalanul utasította itáliai képviselőjét, Władysławicz Szavvát, hogy a csata lefolyását és a győzelem kivívásának körülményeit taglaló beszámolóját olasz nyelvre fordítsa le és az itáliai államok politikusainak juttassa el. Az orosz hadi dicsőségről áradozó, a nyomdában sokszorosíttatott példányokat hihetetlenül rövid időn belül olvashatták az emberek Genovában, Milánóban, Firenzében, Rómában, Nápolyban stb. A velencei dózse Władysławicztól sajátkezűleg vehette át Nagy Péter diadalittas sorait. Az 1721. évi nystadti békekötésről szóló tudósítás ugyanazt az utat járta be, mint az 1720-as örömhír. Természetes reakció tehát, hogy Velence, akárcsak Svédország, Poroszország, Dánia és Hollandia, már 1721-ben elismerte a cár új titulusát, az imperátorságot.

Raguzai Szavva itt, Velencében családalapításra adta fejét. Már az 50-et betöltötte, amikor egy velencei patrícius 20 éves lányát, Virginia Trevisanit oltárhoz vezette. A lagúnák városában az a pletyka járta, hogy a gazdag kereskedő kihasználta Virginia árvaságát és inkább megvásárolta a ragyogó szépségű lányt, mint feleségül vette. Ebből a házasságból három lányuk született, de boldog házasságról nemigen beszélhetünk. A dokumentumok szűkszavúsága ellenére feltételezhetjük, hogy Virginia a pétervári milliővel nem tudott megbarátkozni, a szigorú patriarchális családi kötelékeket nem tudta elfogadni. Szűk öt esztendőt bírt ki Oroszországban, majd hazatért szülővárosába. Éppen akkor, vagy éppen azért(?), amikor férjét az államszolgálat Kínába vezérelte.

Nagy Péter halála után I. Katalin cárnő a 60. életévéhez közeledő hűséges alattvalónak kényes diplomáciai feladatokat adott. A követi utasítás három komplex probléma tisztázásáról és megoldásáról rendelkezett: 1) Oroszország–Kína közötti szabadkereskedelem megvalósítása; 2) a szököttek kölcsönös kiadása, kicserélése; 3) az orosz–kínai államhatár kijelölése. Mivel a Péter által kötött 1689-es nercsinszki szerződés a cár halála miatt kétségessé vált, az orosz kereskedőkaravánokkal szembeni magatartás egyre barátságtalanabbá vált.

1725-ben útnak indult Raguzai Szavva a távoli, titokzatos országba.

A Pétervár–Moszkva–Tobolszk–Irkutszk–Bura-folyó (orosz-kínai határ) útvonalon  haladó Szavvát a szibériai gazdagság – a halban, vadban, prémben gazdag terület, ásványkincsekkel teli vidék – teljesen lenyűgözte. Meghatottan írja naplójában: „ilyen a világon sincs!” Több mint egy évi utazás után a 120 tagú orosz küldöttség ünnepi bevonulása Pekingbe 1726. október 21-én történt. Szavva ránk maradt naplója segítségével bepillantást nyerhetünk a kínai császár udvarának és Peking városának életébe, de leginkább a tárgyalások feszült légkörébe.

Feljegyzést készített a császári udvar hivalkodó pompájáról, az audiencia fagyos, rideg hangulatáról, stb. Váratlan fordulattal nyers őszinteséggel ír Szavva az alattvalók viselkedéséről. Itt mindenki hazudik a császárnak, senki nem meri neki az igazat megmondani. A miniszterek, tanácsosok mind fiatalok, az uralkodó kegyéért nap mint nap versengenek.

A csalástól a kínai diplomaták sem mentesek – tudósít Szavva. A búcsúzáskor, az orosz–kínai határon a Pekingben rögzített pontok megmásított változatát akarták a kínai tárgyaló felek végleges szerződésként Szavvának átadni. Amikor kiderült a csalás, ott, a határon, a Bura-folyó két partján újabb diplomáciai fordulókra kellett sort keríteni. A kínai fél „véletlen” manővere majdnem egy teljes esztendei tárgyalássorozattal komplikálta az orosz-kínai viszonyt.

Végül 1728. június 14-én formálisan is megállapodás született. Kjahtában kicserélték a ratifikációs okmányokat. Ennek értelmében a kereskedelem szabadságát rögzítették, s háromévenként Pekingbe érkezhetett egy 200 főnél nem népesebb orosz karaván. Engedélyezte a kínai fél, hogy az orosz követség udvarán ortodox templom épüljön, négy cári ember Kínában kínai és mandzsúriai nyelvet tanuljon. Az államhatárra vonatkozó cikkely az „uti possidetis’ elvét deklarálta. (A kjahtai szerződés a XIX. század közepéig érvényes államközi szerződés.)

Raguzai Szavva hallatlan komoly erőfeszítései – több mint harmincszor ült le tárgyalni, közel 20 javaslatot terjesztett elő partnereinek – meghozták Oroszországnak a remélt sikert. I. Katalin a sikerhez méltó jutalmakkal honorálta a teljesítményt. Évi 6000 rubel fizetség, 2400 rubel útiköltség-térítés, Alekszandr Nyevszkij-érdemrend és végül a legfontosabb: az udvari tanácsosi rangból a titkos tanácsossá való besorolás.

A sikeres diplomáciai küldetés után még tíz évet élt Raguzai Szavva, de nevét az államvezetők, ill. kollégiumok (minisztériumok) munkatársainak lajstromában hiába keresnénk. Magányosan, de nem elhagyatva morzsolta napjait az egykori hírszerző és karrierdiplomata. Barátai nem voltak, Péter cár kegyenceivel (Mensikov, Aprakszin stb.) mindig csak hivatalos kapcsolatot tartott fenn. Végrendeletéből tudjuk, hogy mindhárom lánya gyermekkorban halt meg. Tekintélyes vagyonának kijelölt örökösei az unokaöccsök lettek, ám Velencében élő feleségéről is nagyvonalúan gondoskodott. Készpénz és ékszerek illették meg az Oroszországból és párjától elmenekült „hűtlen” asszonyt.

1738. június 18-án vége szakadt egy kalandokkal és izgalmas eseményekkel teli életnek.

 

Ny. I. Pavlenko: Ptyencü gnyezda Petrova (A Péter-fészekbeli fiókák), Moszkva, „Müszl”, 1994. 331–371. p.

 

Gebei Sándor