Klió 1996/1.

5. évfolyam

Szaniszló Ágost utolsó temetése

 

Varsóból 1795. január 7-én utazott el: két hónappal a prágai mészárlás után Varsó külvárosában, másfél hónappal az után, hogy Kościuszko alakulatai kapituláltak Radoszycénél. „Sírva ült be a kocsiba. Valami beszédet akart mondani az összegyűlt népnek, de a muszkák nem adtak neki időt a szónoklatra, amely a felizgatott népben elkeseredést válthatott volna ki, és meggátolhatta volna az elutazást. Indulást parancsoltak a hintónak; és így a szeretett királynak búcsú nélkül kellett eltávoznia”. 194 évvel később tért vissza – egy maréknyi porként. De csak a múlt héten jutott el utolsó temetéséig.

Életének utolsó három éve: állandó orosz gondnokság alatt. Először Grodnoban – a még létező Köztársaság egyik fővárosában, nemrég még szejmek és törvényszéki ülések színhelyén. Még mindig uralkodó volt. Annyira, hogy négylovas királyi hintóban tett Nyemen-parti kirándulásaira mindig Bezborodki gróf diszkrét kíséretében ment; annyira, hogy a pompás királyi bálokat mindig Repnyin herceg felügyelete alatt rendezték. Míg végül októberben megjött a hír a Köztársaság újrafelosztásáról, és mindjárt utána „a cárnő rövid levelében azt írta, hogy mondjon le a koronáról. Amikor ezt elolvasta, elájult, hányás és hasmenés fogta el”. A kezükben volt. 1795. november 25-én mindent aláírt – így menekülve meg a hitelezőtől, biztosítva családja és hozzátartozói sorsát. De ugyanakkor visszafordíthatatlanul eltemetve a Köztársaságot.

Aztán pedig Pétervár. A havas és jeges úton irány Oroszország, mintegy Mickiewicz nyomán, csak épp nem kibitkában, hanem hintóban. Az utolsó wilnoi tartózkodás – amely számára, a nemrég még litván nagyherceg tiszteletére, ünnepien ki volt világítva. És Mitawa Kurlandiában, amely mindvégig a Köztársaság hűbérese volt. És Riga és Narva – apja idejében még svéd, most már orosz városok. És Pétervár: a pompás Márványpalota, amelynek lépcsőin üdvözli őt – Lengyelország ex-királyát – Egész Oroszország Uralkodója.

 

OROSZORSZÁG

 

Mindvégig reménykedett – még abban az utolsó pétervári évben is. 1798. január 1-jén, Pál cár sorozatos látogatásai után váratlanul hinni kezdett a haza feltámasztásában és saját varsói visszatérésében. Avagy ismét arról álmodott, hogy 43 évvel korábban, ugyanabban a városban, Pétervárott hogyan kezdődött szédítő karrierje (a fiatal német nő, az orosz nagyhercegnő hálószobájában...). Most, királyi módon kezelve, az akkorinál nem kisebb megaláztatást kellett elviselnie: Moszkvában, a cár koronázásakor alá kellett rendelnie magát az első jobb kamarásnak, aki neki – Két Nép királyának – azt parancsolta, hogy álljon. „A fenségétől megfosztott ex-király, Szaniszló Ágost, kipúderezett, kipirosított halott arcán rémes mosollyal, elkínzott, fájdalmas gráciával táncolja maradék erejével a polonézt”. Ilyennek látták őt akkor: 66 éves volt.

1798. február 12-én halt meg a Márványpalotában. Ágyánál mindvégig ott virrasztott Pál cár, fiaival együtt: Sándorral – Lengyelország leendő királyával és Konstantinnal – a lengyel hadsereg későbbi parancsnokával... A cár szokatlan temetést készített neki. Testét a lengyel királyi gárda egyenruhájába öltöztették, a Fehér Sas Rend kék szalagjával, bíbor színű hermelinpalástot adtak rá. Tíznapos imádkozás után tizenkét udvaronc kivitte a hálószobából a tetemet, a cár saját kezűleg fogta meg az elhunyt fejét és tette rá a lengyel aranykoronát. A pétervári udvarban négyhetes gyász kezdődött, amelynek csúcspontja március 5-én volt, amikor – ismét a cár jelenlétében – elvitték a halottat a Márványpalotából, és a Szt. Katalin templomban felravatalozták. Három napon át az orosz főváros pravoszláv lakói ide, a város egyetlen katolikus templomába zarándokoltak és fejezték ki hódolatukat az elhunytnak: háromszázezer ember fordult meg itt. Végül, március 8-án, ágyúsortűz dörgése és tizennyolcezer katona tiszteletadása mellett a cári udvaroncok levitték a koporsót az altemplom kriptájába. A cár latin feliratos sírlapot helyezett el: Lengyelország királyának és Litvánia nagyhercegének – „a barát és vendég” számára.

Szaniszló Ágost – a Báb-király, Katalin kedvence... Vajon ez a szokatlan temetés Oroszország hódolata volt-e a neki oly engedelmes politikus előtt? Vagy inkább fordítva: az előtt az ember előtt fejezte ki tiszteletét, aki Pétervár szemében mindig az oroszellenes összeesküvések „fő vezetője” volt? Vagy ez a posztumusz koronázással egybekötött temetés a felosztások bűnéért való jóvátételi kísérlet volt-e? Vagy Pál cár érzelmeit fejezte ki, aki az ex-királyt – alaptalanul – természetes apjának tartotta?

 

SZÁZNEGYVEN ÉV

 

Még az ország felosztása előtt volt egy jóslat: Szaniszló nevű király soha sem nyugodhat a Wawelben. Vagyis: nem nyugodhat a Wawelben olyan király, akit nem ott koronáztak. Szaniszló Ágost megpróbálta elkerülni a jóslat beteljesülését – amelyet I. Leszczyński Szaniszló temetése Nancy-ban, már 1787-ben beigazolt –, a Wawel alagsorában tett látogatása során ő maga jelölte ki jövőbeni nyugvóhelyét: Szt. Lénárd kriptájában. Vajon öt évvel később a tudomására jutott-e, hogy Leszczyński Szaniszló hamvait szétszórta Franciaországban a csőcselék?

A Leszczyński újbóli temetése után megmaradt két csont 1814-ben került el Varsóba, innen pedig a Novemberi Felkelés bukása után az oroszok kivitték Pétervárra. 1857 május 15-én csendben, a Szt. Katalin templomban helyezték el – Szaniszló Ágost mellett... A waweli jóslat maradéktalanul teljesült.

Leszczyński urnájának elhelyezésekor néztek bele, a temetés óta először, Szaniszló Ágost koporsójába. Megrázó látvány volt: A Néva árvizei – 1824-ben és 1857-ben – teljesen elpusztították a bebalzsamozott testet. „A csontoknak még nyoma sem maradt. Az elporladt maradványok kis halmában csak a korona fénylett.”

A Néva újabb, 1872-es árvize az altemplomban további pusztítást okozott. Amikor 1905 májusában Stanisław Tomkowicz és Adam Chmiel krakkói diákok a helyi plébános, Konstanty Budkiewicz társaságában megnézték a királyi koporsó tartalmát, csak a nyakszirt apró darabjait, egy marék hamut, a koronát és egy elrothadt karmazsinpalástot láttak, mely ujjaik közt szétporladt.

Meg kellett menteni a nemzeti relikviákat, annál is inkább, mert nem lehetett biztosan ismerni az Oroszországban idő közben hatalomra jutott bolsevikok szándékát. Már a rigai béke után, 1922-ben, három lengyel, saját szakállára, bár Budkiewicz plébánossal megállapodva, kilopta Leszczyński Szaniszló urnáját és Lengyelországba vitte. Egy hasonló konspiráció kivihetetlen lett volna Szaniszló Ágost koporsója esetében, annak nagysága és súlya (600 kg) miatt; egyébként néhány hónap múlva a Szt. Katalin templomot a bolsevikok bezárták, Budkiewicz plébánost pedig bebörtönözték (és hamarosan lelőtték). Mégis, a Leszczyński-urna kilopásakor még egyszer ellenőrizték a királyi maradványok állapotát: a koponya szétmállott, a bal láb helyén pedig csak fehér port találtak.

Ekkor már létezett a független Lengyelország és a független Litvánia, de egyik állam sem mutatott érdeklődést uralkodója földi maradványai iránt. 1925 februárjában a köztársaság moszkvai követe, Stanislaw Kętrzyński félhivatalosan interveniált a külügyekért felelős szovjet komisszárnál, Csicserinnél, de mégis felhagyott kezdeményezésével, mert tudomására jutott Varsó nem túl pozitív álláspontja. Állomáshelyéről eltávozva, 1926 novemberében August Zaleski miniszterhez apellált, de nem kapott választ. Majd 1927 januárjában, Edwart Ropp érsek bizottságot hozott létre az utolsó király hamvainak hazaszállítására, de Kazimierz Bartel miniszterelnök részéről kedvezőtlen reagálásba ütközött. Elgondolkodtató ez a közömbösség, annál is inkább, mert tudtak a templom előrehaladott pusztulásáról, a Néva 1925-ös árvizéről és végül a szovjet hatóságok ajánlatáról, hogy Lengyelország vigye el a királyi maradványokat. De a közvéleményhez általában nem jutottak el ezek a tények, és a helyzet – Stanisław Wasylewski és Stanisław Cat-Mackiewicz fellebbezése ellenére – változatlan maradt. A Második Köztársaság nem akarta azt a királyt, aki az Első Köztársaság mindhárom felosztását de facto aláírta.

 

WOŁCZYN

 

Tehát maga jött – meghívó nélkül. 1938 nyarán Stanisław Zabiello, akkor a külügyminisztérium keleti osztályának hivatalnoka olyan információt kapott, mely szerint a leningrádi hatóságok a Szt. Katalin templomot lebontásra jelölték ki. A királyi sír megsemmisítésére való tekintettel, Zabiełło Beck miniszterhez fordult, azt sugallva, hogy temessék el a királyt Lengyelor­szágban, legjobb, ha Varsóban, a Szt. János katedrálisban vagy Łazienki-ben. A végső döntést Mościcki hozta meg Sławoj-Składkowski miniszterelnökkel. Beleegyeztek a király hamvainak hazaszállításába, csak ne Varsóba hozzák, Krakkóba pedig végképp ne: hiszen a Wawelben már egy másik Poniatowski nyugodott: József herceg, nem beszélve Kościuszko parancsnokról és Piłsudski államfőről...

Ekkor vetődött fel először Lengyelországban a HELY kérdése. Zabiełło munkatársaival gyorsan mérlegelt: Grodno – mint az utolsó király utolsó rezidenciája –, Wołczyn – Breszt mellett, szülő- és keresztelőhelye –, Ryki – Lublin mellett, apja temetkezési helye – és Sieniawa – ahol nagybátyja és felesége, a Czartoryski hercegek mauzóleuma található – jöhet számításba. Végül is a wołczyni lepusztult, rokokó Szentháromság templomra esett a választás, amelyet egykor a király apja, Poniatowski Szaniszló építtetett. Az idetemetés csak átmeneti lett volna, a hivatalos temetésre – igaz hogy nem nagy szabásúra – a templom felújítása és megfelelő síremlék megépítése után került volna sor.

1938. július 6-án a leningrádi Szt. Katalin templomban a Köztársaság konzulja, valamint a szovjet hatóságok képviselői jelenlétében megtörtént az exhumálás. Hivatalosan megerősítették a csontmaradványok eredetiségét, az    anyagok és brokátok jó állapotát és a korona nagyon jó állapotát. Két fémurna jelenlétét jegyezték fel 1798-ból: egy kicsit, 12 cm magasét, melyben a király szíve volt és egy nagyobbét, melynek magassága 42 cm, ebbe zárták a belsőségeket. A köztársaság követségének hivatalnokai lepecsételték a koporsót és az urnákat felirattal látták el, mely szerint a rendeltetési hely Lengyelország, betették a küldeményt egy tehervagonba és a határhoz kísérték.

Itt történt az első meglepetés: a niegorełojei határállomáson a szovjet vámosok felnyitották a koporsót és megkérdőjelezték a koronát: mert az arany kivitele tilos volt... Nem segített az sem, hogy Moszkvába telefonáltak. 1938. július 9-én a lengyel oldalon, Stołpce-ben a lengyel vámosok már nem találták meg a koronát. A kompetencia hiányához a fejetlenség zűrzavara társult, amikor is az ismeretlen rendeltetési hely háttérbe szorította a koporsó tartalmával kapcsolatos homályt: a célállomást valóban senki sem ismerte, sem Stołpce-ben, sem a Nowogródeki vajdaságban. Hosszú órák múlva egy varsói telefon végre utasítást adott: várni kell. A „közönséges poggyász” feliratú, leplombált tehervagont Stołpce-ben mellékvágányra tolták.

Csak öt nap múlva, július 14-én kapcsolták a vagont a Stołpce-Czeremcha közt közlekedő személyvonathoz és Wysokie Litewskie állomásig vitték el. Senki sem tudta, hogy itt már várja az álcázásból vasutassapkát viselő Józef Charyton, a Krakkói Szépművészeti Akadémia II. éves hallgatója. A fiú Wysokie Litewskie-ben töltve a nyári szünetet, kifestette a közeli Wołczyn templom fülkéjét, és az ottani plébánostól, Antoni Czyszewicztől hallott az utolsó uralkodó közeli titkos temetéséről. Most látta, ahogy a rendőrök kiemelik a koporsót a vagonból, ahogy viszik, vállukra emelve, az állomás előtt várakozó teherautókra, s ahogy aztán az autók elindulnak Wołczyn irányába... Charyton volt erre az egyetlen tanú, és attól kezdve egészen 1975-ben bekövetkezett haláláig, Marian Brandys elnevezésével „A Királyi Sír Őre” maradt.

A wołczyni temetés az éj leple alatt történt, civil ruhás rendőrök közre­működésével. A Bresztből hozott munkások azonnal kijelentették, hogy a koporsót nem lehet áttolni a szűk bejáraton, így miután kötéllel átkötötték és Wołczyn község pecsétjével lepecsételték, a templom fali fülkéjébe helyezték, s az előkészített kriptába csak a két kis urna került. A munkálatokat csak napfelkelte után fejezték be, az átvételi jegyzőkönyvet a plébános, Wołczyn község bírója és a Vajdasági Hivatal küldötte írta alá. Szigorú titoktartást rendeltek el, a plébánosnak még azt is megtiltották, hogy misét mondjon Szaniszló Ágost lelki üdvéért...

 

A BOTRÁNY

 

Az országban senki sem várta a királyt. De a „hívatlan vendég” ilyen fogadtatására se számított senki. A botrányt a „Dziennik Brzeski” c. helyi lap fedezte fel, melynek híradását a szovjet rádióadások is megerősítették. Ebben a helyzetben, július 29-én, a Lengyel Távirati Iroda hivatalos közleményt adott ki, melynek lakonikus és hazug szavai csak rontottak a helyzeten. „Annak eredményeként, hogy a szovjet kormány kedvezően viszonyult Szaniszló Ágost király hamvainak repatriálásához – írta – azokat néhány nappal ezelőtt, Leningrádból hazaszállították. A koporsó a király földi maradványaival szülőhelyén, a wołczyni műemléktemplomban  n y u g s z i k” (kiemelés a szerzőtől). Már semmit se ért Sławoj-Składkowski miniszterelnök garanciája arra, hogy Wołczyn csak ideiglenes hely a hivatalos temetés megszervezése előtt – a tapintat hiánya már bántó. Jan Gralewski a „Myśl Narodowa” c. újságban, augusztus 7-én ezt írta: „Ez nem demokratikus vagy nem demokratikus meggyőződés kérdése, ez egyszerűen jó a ízlés, a múlt tisztelete és a nemzeti értékek bizonyos skálája birtoklásának kérdése.”

Így tehát a társadalom kevésbé volt szigorú, mint a hatóságok, amelyek oly mélyen elítélték a targowici királyt. A „Wiadomości Literackie” c. folyóirat akkori felmérésében megkérdezett 72 személy közül 32-en Szaniszló Ágost waweli temetésére szavaztak, 26-an Varsóra (a katedrálisra vagy Łazienkire) és mindössze csak 8-an akarták a király hamvait akkori helyükön, vagyis Wołczyn-ban hagyni. Ebben a helyzetben először is le kellett mondani a groteszk titoktartásról, 1939 nyarán pedig már engedélyezik a koporsó megtekintését; először egy kis ablakon, majd rácsos ajtón keresztül. Azonban senki sem iparkodott, hogy a király hamvait méltóbb helyre szállítsa, de még csak pénzt sem utalványozott ki senki a wołczyni templom renoválására és síremlék építésére.

Eközben Adolf Szyszko-Bohusz professzor, Adam Stefan Sapieha krakkói érsekkel megállapodva, már egy külön kriptát készített a Wawelben az utolsó király számára, amely az uralkodó által kijelölt sír, Szt. Lénárd kriptája mellett volt. Már akkor, vagyis 1938-ban, az utolsó királynak királyi temetést lehetett rendezni – bár részben olyat, amilyet egykor az oroszok is rendeztek... A Leszczyński csontjait tartalmazó kilopott urna már szintén a waweli katedrálisban volt: mindkét trónfosztott Szaniszlónak, a jóslat ellenére, ismét esélye nyílt arra, hogy együtt pihenjen – Lengyelországban.

 

ÖTVEN ÉV

 

De volt még egy másik jóslat is: ahová Szaniszló Ágostot temetik, oda nyomában idegen hadsereg vonul be. Tizennégy hónappal a király hamvainak átszállítása után, Kelet-Lengyelországba betört a Vörös Hadsereg. Az a koporsó, amelyet Leningrádban sikerült megvédeni a bolsevikoktól, Wołczynban a kezükbe került.

A katonák azonnal megkezdték a templom kirablását. Ez alkalommal még megmenekültek a koporsók, de a második betörés után, 1944-ben már az altemplom is az agresszorok zsákmányává vált. 1945 februárjában eltávolították a templomból Czyszewicz atyát: a Vörös Hadsereg katonái azt tanácsolták neki, hogy vigye magával „királyát” is. A plébános semmit se vitt magával, elutazott, s a templom felügyelet nélkül maradt. Katonai üzem­anyagraktárat rendeztek be benne.

Az uralkodó halála utáni sorsának legtragikusabb ötven éve volt ez. A II. köztársaság hatósága túl lengyel volt ahhoz, hogy befogadja Szaniszló Ágostot, a Lengyel Népköztársaság hatósága pedig azért nem akarta őt, mert kevéssé volt lengyel... Ahogy régen Beck és Sławoj-Składkowski tiltakoztak, úgy ellenkezett most Cyrankiewicz és Kliszko. Még a királyi vár újjáépítési akciója se segített: az államtanács elnökénél, Henryk Jabłońskinál való közbenjárás teljes kudarccal végződött. Jó, hogy legalább már szabad volt beszélni róla: hiszen a háború utáni első 16 esztendő során, Szaniszló Ágost maradványainak témáját teljes hallgatás övezte.

Idővel mégis beszélni kezdtek róla, sőt még túl sokat is. Jerzy Sity Wyszyński prímásnál való 1979-es közbenjárása után, s azt követően, hogy a bíboros úgy döntött, hogy a királyi temetés színhelye a varsói katedrális legyen, és az után, hogy 1980-ban nem hivatalos bizottság alakult, Lengyelországban újra fellángolt a vita a HELY-ről. A varsói katedrális, Łazienki, vagy a Wawel? Közben a királyi hamvak továbbra is a Belorusz Szövetségi Köztársaság üzemanyagraktárában nyugodtak, alig 7 km-re az új lengyel határtól.

Csak az 1988-as újévre ígérte meg Aleksander Krawczuk kulturális és művészeti miniszter, hogy hivatalos lépéseket fognak tenni. Szaniszló Ágost halála utáni történetében másodszor, a lengyel hatóságok – bár ez alkalommal nem szuverének – először akartak érte valamit tenni... 1988. december 12-én hivatalos küldöttség érkezett Wołczyn-ba, Aleksander Gieysztor professzor vezetésével. A rémesen elpusztult, többszörösen feldúlt templomban, a széttúrt föld, szemét és csepű között feltárták a külső koporsó maradványait: korhadt deszkák, mállott anyag... apró csontdarabok, amelyek aztán állati eredetűnek bizonyultak. Csak másnap, Minszkben kapta meg a lengyel küldöttség azokat a tárgyakat, amelyeket a wołczyni altemplomból egy évvel korábban, vagyis 1987. okt. 18-án egy tizennégy éves grodnói fiú, Aleksander Milinkiewicz gyűjtött össze: a királyi ruhaanyag maradványát, egy cipősarkot, szöget... Mindezek már 1988. december 14-én a Varsói Várban voltak.

Ugyanakkor, a wołczyni templom romjai között tovább folyt a kutatás a földben, a törmelék, a kövek és szemét között. Emberi csontot már nem találtak; ellenben az orvosi vizsgálat a földhányásban idős embertől származó emberi csont porát mutatta ki. Ami a legfontosabb: ez a por főleg a ruhafoszlányok között volt...

Ez minden, ami Szaniszló Ágost után maradt.

 

EPILÓGUS

 

1989 június 12-én, néhány nappal a lengyel „kommunizmus leáldozása” után a királyi porral keveredett wołczyni földet Varsóban egy tekintélyes rézurnába szórták. Másnap az urnát, tiszteletadás mellett a Várban helyezték el. Mellé tették azt, amit Minszkből és a Wołczynban folyó további munkálatok eredményeként hoztak: a két királyi koporsó darabjait – egyik 1798-ból, a másik 1938-ból –, arany szállal hímzett ruhafoszlányokat négy ezüst sassal, egy sarkantyútöredéket és egy spádé darabjait... Ettől kezdve már csak a temetésre vártak: csaknem 6 évig tartott a várakozás. Vajon arra számítottak, hogy Wołczynban még találnak valamit? Vagy talán Pétervárott is folyt a kutatás? Vagy azt gondolták, hogy majd végre elcsitulnak a kedélyek?

Semmire se vártak. Csak 1995. február 14-én ért véget a királyi maradványok vándorútja: megtörtént az immár harmadik temetés. Sokkal kevésbé nagyszabású, mint a pétervári – ma már lehetetlen lenne –, de mindenképpen ünnepélyesebb, mint az előző... Ugyanakkor a történelem folyamán ez volt az első királytemetés Varsóban. Hisz még most is ökölbe szorultak a kezek: Szaniszló Ágost nem méltó a székesegyházra!

Nem méltó? Senki sem gondolkodott ezen, amikor a Wawel altemplomába II. Ágostot temették – azt a királyt, aki a Köztársaságot orosz protektorátus alá taszította. Igaz, hogy Szaniszló Ágost Lengyelország mindhárom felosz­tásába beleegyezett, de korábban éppen ő szabadította fel Lengyelországot és Litvániát a protektorátus alól, és három éves függetlenséget tett számukra lehetővé, ráadásul a májusi Alkotmányban eljutott a megváltó rendszerváltá­sig. És ma, a Két Nép ezen utolsó uralkodójától, Lengyelország királyától és Litvánia nagyhercegétől, vitéz Boleszláv koronájának, Mendog püspöki süvegének örökösétől, Gedymin egyenesági leszármazottjától – a Harmadik Köztársaság megtagadta a Wawelhez való jogot... Talán most, a magány két évszázada után, képesek leszünk legalább hallgatásunkat megőrizni e maréknyi por iránt?

 

Andrzej Romanowski

 

A vázlat nagyrészt Aleksander Zgorzelski: Powrót króla (A király visszatérése), Varsó, 1991. c. könyvében összegyűjtött anyagra támaszkodott. A két bevezető idézet Jędzej Kitowicz: Pamiętniki czyli historia polska (Emlékiratok vagyis lengyel történelem), a harmadik pedig Marian Brandys: Strażnik Królewskiego Grobu (A Királyi Sír Őre) c. munkájából származik. Tygodnik Powszechny 1995. II. 26. 1, 4. p.

 

Fordította: Takács Ibolya