Klió 1996/1.

5. évfolyam

Jakov Ignjatović. Politikai életrajz

A könyv a szentendrei születésű Jakov Ignjatović (1822–1889), a szerb realista regény atyjának a szélesebb körökben kevésbé ismert oldalát, politikai-publicisztikai munkásságát mutatja be. Ignjatović a magyarok és a szerbek körében kiváló regényeivel, mint pl. az Örökös vőlegény (Večiti mladoženja), Milan Narandzić, Respektus Vásza (Vasa Respekt), Szenvedő asszony (Patnica), Szerb rapszódia (J. I. emlékiratai) stb. vált elsősorban ismertté. Politikai természetű írásaival inkább a kutatók foglalkoztak régebben is, de főképpen újabban. Ignjatović válogatott irodalmi műveit szerb nyelven többször is kiadták, legutóbb néhány évvel ezelőtt 14 kötetben. Ezzel ellentétben, annak ellenére, hogy korábban nagyon aktív politikai tevékenységet fejtett ki, politikai írásai nem jelentek meg, valamint eddig – néhány kisebb lélegzetű reflexiótól eltekintve – komolyabb tanulmány, esetleg monográfia sem készült erről a tevékenységéről. Talán elsősorban azért, mert Ignjatović politikai tevékenysége során legtöbbször az aktuális magyar hatalomhoz húzott, sőt annak segítségét élvezte, így kortársai árulással vádolták. Szerintük nem tartott ki a szerb érdekek mellett. Politikai munkásságának ilyenfajta megítélését vette át az utókor is, s ha csak tehette, elhallgatta tevékenységét. Nagy mértékben volt okozója e hallgatásnak Jovan Skerlić, a századeleji nagy szerb író és irodalomtörténész, aki egyik irodalomtörténeti tanulmányában Ignjatovićról ezt írta: „Vagy azért, mert olyan dolgokért szállt síkra, amelyeket nem lehetett védeni, vagy azért, mert össze kellett egyeztetni szerb nemzeti érzéseit a magyar haza iránti szeretetével, egész politikai munkássága sem érdekes, sem meggyőző és egyáltalán semmitmondó”: A megjegyzés első része valóban helytálló, mert Ignjatović tényleg küszködött szerb nemzeti érzései és hungarus tudatának összeegyeztetésével. Azonban a gazdag forrásanyagokra épülő könyv elolvasása után az olvasó rájön, hogy Skerlić is tévedett. Az író Ignjatovićot jól ismertség jellemezte, de a politikus Ignjatovićot rosszul írta le, mert írói szemmel nézte, és sajnos, az utókor szinte napjainkig is hitt neki. Duško Kovačević, könyvünk szerzője azonban kételkedett Skerlić ítéletében. Kételkedései késztették könyve megírására. Ez egyben az első átfogó, szerb nyelvű mű Ignjatović politikai munkásságáról.

Jakov Ignjatović politikai tevékenysége mind a szerbek, mind a magyarok számára jelentős volt. Életének legnagyobb részét a Monarchia Magyarországán élte le, s a két nép összebékítésén, baráti kapcsolatainak kiépítésén fáradozott. Honfitársai talán ebben látták „árulását”, mert őket is mértékletességre intette. Politikai ténykedése idején – de később is – szerb értelmiségiek nem egyszer azzal vádolták, hogy túlságosan a magyarokhoz húz, pedig Ignjatović derekasan kivette részét a Monarchia, pontosabban Magyarország és annak déli részei, illetve vármegyéi politikai életéből. Méghozzá ezt olyan időszakban tette, amikor nem volt könnyű politizálni, mint például 1848-ban, 1861-ben, 1867-ben és 1876–78-ban.

Jakov Ignjatović 1848-ban lépett a politika színterére, mint a szerbek és a magyarok együttműködésének híve. Ezen a talajon állt a karlócai nemzeti-egyházi gyűlésen is, ahol a harcra buzdítókat próbálta leszerelni, mondván, az összeütközésből mindkét népnek csak kára származhat. Josif Rajačić pátriárkával is szembeszállt. A délvidéki mozgolódások megindulásakor egy ideig segédje volt a magyar kormány által teljhatalommal felruházott, királyi biztosként kiküldött Petar Čarnojevićnek. Emiatt a szerbektől súlyos vádak érték. Ennek hatására, valamint attól a felismeréstől vezérelve, hogy Kossuthék nem hajlandók megadni a szerbeknek azt, amit követelnek, Ignjatović szembefordult a magyar forradalommal. Belgrádba távozott és szerkesztője lett az ottani Sbrske novine (Szerb újság) című lapnak. Írásaiban egy ideig keményen bírálta a magyar forradalmi vezetőket kizárólagosságuk miatt. Amikor azonban 1848 őszétől nyilvánvalóvá vált, hogy Rajačić és a szerb mozgalom többi vezére Bécs parancsára cselekszik, újból magyar hazaszeretete kerekedett felül, s félve az ország feldarabolásától, elítélte a szerb mozgalom vezetőit. Ilyen írásai miatt el kellett hagynia Szerbiát, de a magyarországi szerbek is orroltak rá. Nehéz napjaiban, amikor megélhetési gondjai is voltak (még később is), eredeti foglalkozásához tért vissza: ügyvédkedett. Ebben azonban nem tudta megtalálni élete célját, s amikor csak alkalma adódott, újból a sokkal bizonytalanabb politikai és irodalmi pályán próbálkozott.

A Bach-korszakban, amikor a nyílt politikai munka nem volt lehetséges, a Srbski dnevnik (Szerb napló) című lap munkatársa volt egy ideig, majd 1854-től a Szerb Matica folyóiratát (Srbski Letopis) szerkesztette. Ezekben az években kezdett behatóan foglalkozni a keleti kérdéssel, mivel ez a krími háború (1853–56) idején újból a napi politikai érdeklődés homlokterébe került. Írt is egy német nyelvű brosúrát Ein christliches Wort über die Lösung der orientalischer Frage (Keresztény vélemény a keleti kérdés megoldásáról) címmel. E röplap megírására elsősorban az a félelme késztette, hogy a törökországi keresztényeknek megígért reformok a korábbiak sorsára jutnak. Ignjatović írásával szerette volna felkelteni a nyugati közvélemény érdeklődését ezek, illetve elsősorban a szerbek helyzete iránt. Kifejtette, hogy a szerbeknek a nagyhatalmak megnyerésével arra kell törekedniük, hogy minél előbb felszabadítsák óhazájukat, és a környező országokból oda visszatelepüljenek. Ignjatović e fontos politikai írása csak néhány évvel ezelőtt látott napvilágot, első ízben szerb nyelven, a könyv szerzője jóvoltából. A szerb kérdésről Ignjatović hasonlóan beszélt az 1861-es magyar országgyűlésen is mint parlamenti képviselő, habár akkor még az „ideiglenes tartózkodás” ellenére sem mondott le arról a követelésről, hogy a szerbeket mint nemzeti közösséget ismerjék el Magyarországon. Ez a tétele későbbi tevékenysége során odáig módosult, hogy a szerbeknek azt kell majd elfogadniuk, amit a magyarok megadnak nekik (Ignjatović egyébként elfogadta az 1867-es kiegyezést és az 1868-as nemzetiségi törvényt). Emiatt sok ellenséget szerzett a szerbek körében, és újból árulónak nevezték, főként Svetozar Miletić és társai. Pedig – saját bevallása szerint – annak reményében vélekedett így, hogy a magyarokat megnyeri: segítsenek a szerbeknek és kialakuló államuknak a függetlenség elnyerésében.

A keleti kérdés 1875–78 között újból napirendre került a napi politikában. Ezekben az években Ignjatović újból teljes erőbevetéssel cikkezett a szerb kérdés mielőbbi megoldásának szükségességéről. Újabb röplapokat írt Istočno pitanje címen (Keleti kérdés – teljes szövege napjainkig nem került elő, s a könyv szerzője is csak egyes részleteihez jutott hozzá). Ezekben az években Ignjatović a szerb külügyminiszternek, Jovan Ristićnek is felajánlotta szolgálatait, ő azonban az Ignjatović személye körüli viták miatt felkínálkozását válaszra sem méltatta.

Politikai pályafutásában az utolsó fordulat a XIX. század hetvenes éveinek vége felé következett be, amikor már nyíltan a magyar kormány mellé állt. Tisza Kálmánék szerb nyelvű lapot indítottak (Nedeljni list – Hetilap), s ennek főszerkesztőjévé Ignjatovicot tették meg. Ez végérvényesen megpecsételte sorsát a szerb közösségen belül. Mint politikust, a szerb liberálisok továbbá nem vették számba. Ezután csak elvétve emlékeztek meg róla, vagy kérték ki véleményét, de inkább csak mint íróét.

Halála után sokáig hallgattak sokirányú munkássága értékeléséről. Hosszú idő után Duško M. Kovačević vállalkozott elsőnek Jakov Ignjatović politikai műveinek és tevékenységének átfogó értékelésére; s e könyvvel a XIX. századi szerb politikai gondolkodás történetének új fejezetét tárta fel. E könyv révén megvalósulni látszik Ignjatović azon óhaja, mely szerint. „... politikai ellenfeleim, akik az irodalmat a politikába is bevonták, mindenhol ármánykodtak és akadályokat gördítettek elém. Remélem, hogy az elkövetkező nemzedékek, amikor már nem leszek, jobbat gondolnak majd rólam!”

Duško M. Kovačević: Jakov Ignjatović. Politička biografija (J. Ignjatović. Politikai életrajz) Sremski Karlovci, 1944. 160 p.

Pál Tibor