Klió 1996/1.

5. évfolyam

Az USA és Magyarország 1848–49-ben

 

Az amerikai elszigetelődési politika nagyjából annyi idős, mint maga az Egyesült Államok. Tom Paine Józan ész című röpiratában már 1776-ban ezt olvashatjuk: „... Amerika igazi érdeke, hogy távol tartsa magát az európai pörlekedésektől...” John Adams 1783-ban így vélekedik: „kerüljünk el minden kötelezettséget és kísértést arra nézve, hogy részt vegyünk bármely jövendő európai háborúban; Amerikának a kereskedés a dolga Európával, nem pedig a politika meg a háború”. John Quincy Adams, a Monroe-kormány külügyminisztere 1821-ben, a görög szabadságharc támogatása kérdésének felmerülésekor a következőképp nyilatkozott: „Bárhol bontsák is ki... a szabadság s a függetlenség lobogóját’”, Amerika ott fellép „teljes szívvel, áldásaival és imáival... Ám csak önmaga bajnoka és védelmezője”* A Monroe-elvben is ezt fogalmazták meg: „A mi politikai magatartásunk Európát illetőleg... a hatalmak egyikének sem vatakozunk ügyeibe”.

Annál érdekesebb számunkra T. Mills Kelly cikke, melyből arra derül fény, hogy az Egyesült Államok a múlt században egyszer mégis megtörte az elszigetelődési elvet – és tette ezt éppen a magyar szabadságharc érdekében.

Kelly emlékeztet arra, hogy a kelet-közép-európai országok kommunista rendszereinek 1989. évi összeomlása idején az amerikai kormány és az amerikai nép komoly zavarban volt, amikor azt kereste, mi volna a megfelelő magatartás a rendkívül gyors változásokkal kapcsolatban. A Bush-adminisztráció eleinte – a térség stabilitásának megőrzése érdekében – valóban meglehetősen visszafogottan viselkedett, amiért sokak szemében sokáig a régi szovjet státus quo védelmezőjének tűnt.

A George Washington Egyetem tanára rámutat, hogy az amerikai politika nem volt mindig ilyen tartózkodó a közép- és kelet-európai függetlenségi mozgalmakkal szemben, úgyannyira nem, hogy 1849-ben a Habsburg-kormány kifejezetten a birodalom belügyeibe való határozott beavatkozásnak tekintette Washington ténykedését. Tulajdonképpen ez egyike volt annak a mindössze két esetnek, amit valódi válságnak tekinthetünk a két állam kapcsolatában az amerikai állam fennállása és a Habsburg-monarchia felbomlása közti időben.

Az Egyesült Államok és a Habsburg-birodalom hivatalosan 1837-ben létesített diplomáciai kapcsolatot, azonban az amerikai külügyminisztérium 1849-ig alig fordított figyelmet az osztrák–amerikai viszonyra, legfeljebb a kereskedők próbáltak itt felvevő piacot találni az amerikai dohány számára.

Az 1848-as forradalmak drámaian megváltoztatták a helyzetet. Kossuth egy barátja révén felkérte az amerikai kormány bécsi követét, W. H. Stilest, járjon közben az osztrák kormánynál, mielőtt az megindítaná 1849 nyarára tervezett invázióját Magyarország ellen. Stiles eleinte vonakodott, amikor azonban Kossuth küldötte biztosította, hogy csupán a magyarok tárgyalási szándékáról kell hírt adnia, beleegyezett a megbízatásba. Találkozott Schwarzenberg kancellárral és Windischgraetz herceggel is. Arra kérte a tábornagyot, „kezdjék a tárgyalásokat egy erre a télre szóló fegyverszünettel”. Windischgraetz elutasította a javaslatot, mondván, a közvetítésnek csak a csatamezőn lesz helye. Stiles ezt a választ annak rendje és módja szerint átadta Kossuth küldöttének, s ezzel a maga részéről befejezettnek tekintette a dolgot. Egyébként mindkét fél korrektnek tartotta Stiles eljárását.

Taylor elnök és Clayton külügyminiszter változást hozott az amerikai politikába. Közben az amerikai nép is egyre öntudatosabban hitte, hogy küldetése van a világban. Úgy gondolták, meg kell ismertetniük az európaiakkal az amerikai politikai intézményeket, értékeket. Ez az elgondolás keltette életre az Ifjú Amerika Mozgalmat a demokrata párti ellenzék körében. Az ifjúamerikaiak a nacionalizmus és az altruizmus eszközeivel, sőt, esetenként akár a fegyveres beavatkozás segítségével kívánták „az új és jobb politikai rendszert terjeszteni mindenfelé a világon”. Ez volt a háttere a magyar forradalommal kapcsolatos amerikai politikának.

1849. június 18-án Clayton külügyminiszter utasítást küldött az akkor éppen Párizsban tartózkodó Ambrose Dudley Mann amerikai diplomatának: szerezzen megbízható információkat Magyarország és szomszédai konfliktusairól, ezek várható kimeneteléről, valamint kereskedelmi megálla­po­dások lehetőségeiről. Megjegyezte, hogy az amerikaiakban mélységes aggodalmat kelt az oroszok beavatkozási szándéka. Végül a következőket írta a diplomatának: „ha már bizonyosnak látszik, hogy Magyarország képes megőrizni függetlenségét, ... mi elsőként akarunk gratulálni neki, és szívből köszönteni az országot, amint belép a nemzetek családjának körébe”. A Mann-nak szóló küldeményben ott volt Taylor elnök levele is, amely felhatalmazta őt, hogy találkozzék a magyar kormány képviselőjével, és tárgyaljon vele „minden, a két országot érdeklő kérdésről, jusson megállapo­dásra és írjon alá vele szerződést vagy szerződéseket, egyezményt vagy egyezményeket...” még akkor is, ha Magyarország függetlensége esetleg még kétséges.

Ezek szerint Clayton felkészült arra a lehetőségre, hogy az amerikai kereskedők kiszorulnak mind az osztrák, mind az orosz birodalom piacairól, ha Mann az ő utasításai szerint dolgozik. Miért kockáztatta meg ezt Taylor és Clayton? Amerikában ekkor erősödik a nacionalizmus, a kereskedelmi terjeszkedési szándék, ugyanakkor a kormányt lekötötték Kalifornia gondjai, és a rabszolgaság problémái, s ezek elidegenítették tőle a whig párt déli szárnyát. Szüksége lett volna tehát valami külpolitikai sikerre, s ezt hozhatta meg Mann küldetése, ha e küldetést később nyilvánosságra hozzák. Az amerikai politikát tehát sokkal inkább belügyei indították ez irányba, mintsem valami mély együttérzés a magyarok iránt – állapítja meg a tanulmány szerzője.

A beavatkozás politikáját támasztotta alá az is, hogy az amerikai közvélemény segítségére kívánt sietni az európai liberálisoknak. 1848 tavaszán számos helyen (New York City, Newark, Philadelphia, Wilmington, Cincinnati, Little Rock, New Orleans) tartottak tömeggyűléseket a magyarok harcának támogatását követelve. E gyűlésekről határozatokat küldtek a Fehérházba „a magyarok dicsőséges szabadságharca” melletti kiállás érdekében. Az egyik ilyen határozat megszövegezője Abraham Lincoln volt. Clayton egyébként tartott az oroszok magyarországi támadásának súlyos következményeitől is. Érdekes adalék az amerikai hangulatra vonatkozóan az, hogy a Harvard College egyik tanárát elmozdították a történelem tanszék vezetői székéből mondván „az olyan ember, aki nem rokonszenvez a magyar üggyel, nem alkalmas a történelem oktatására”.

Mann, küldetése szempontjából elkésve érkezett Bécsbe. Stiles követ nem tartózkodott a császárvárosban, így csak George Schwartz-cal, a bécsi amerikai konzullal tárgyalhatott. Ez a Schwartz osztrák állampolgár, s az osztrák kormánynak az amerikai követségbe beépített kémje volt. (Később éppen Mann küldetése kapcsán mozdították el a posztjáról, és ennek az ügynek következtében alkották meg Amerikában az 1853. évi konzuli reformot, amely kimondta, hogy ezentúl csak amerikai állampolgár töltheti be az amerikai konzul tisztét.)

Mann óvatosságból nem hordta magával mindenüvé titkos iratait, hanem jóhiszeműen letétbe helyezte – a követségen. Schwartz természetesen elolvasta őket.

Mann – mint utólag kiderült, helyesen – már nem kereste a kapcsolatot Kossuth körével, hiszen Bécsbe érkezése után szűk három héttel Görgey Világosnál letette a fegyvert. Túl későn érkezett, s az Egyesült Államok szempontjából már nem lett volna szerencsés bejelenteni a Kossuth-kormány elismerését. Mannak nem volt oka tovább Ausztriában maradni, elutazott Párizsba, s ezzel az az amerikai kísérlet, hogy beavatkozzanak Ausztria belügyeibe, véget ért. Mann egyetlen ponton járt el helytelenül: engedte Schwartz kezébe kerülni iratait, s ezzel megkönnyítette az osztrák kormánynak küldetése leleplezését.

Igaz, az amerikai diplomata titkos magyarországi küldetése már amúgy sem volt titok. Clayton maga küldött egy levelet a New York-i magyar–amerikai közösség vezetőjének, s ez két héttel Mann Bécsbe érkezése előtt (július 11-én) megjelent a New York Tribune-ben „Magyarország függetlensé­gének diplomáciai elismerése” címmel. Az amerikai elnök a Kongresszushoz küldött évi üzenetében szintén bejelentette, hogy kormánya Magyarország függetlenségének elismerésén fáradozik. Taylor beszédében a bátor magyar népről szólt „amely hősiesen, bár sikertelenül harcolt a szabadságáért”.

A következő hetekben diplomáciai jegyzékváltás-sorozat zajlott le a két ország között. A washingtoni osztrák követ, Hülsemann lovag Clayton majd Daniel Webster amerikai külügyminisztereknél tiltakozott Amerika osztrák ügyekbe való beavatkozása ellen. Hülsemann azt külön is nehezményezte, hogy a Taylor-adminisztráció 1850 márciusában megjelentette a Mann-nak adott utasítások szövegét az elnök előszavával. Ebben Taylor megerősítette: ha Magyarország fenn tudta volna tartani független kormányát, Amerika elsőként ismerte volna el azt. Taylor elnök júliusban meghalt, ezért Hülsemann csak szeptember 30-án adta át jegyzékét a külügyminiszternek. Ebben a nemzetközi jog megsértésével vádolta az amerikai kormányt, továbbá azzal, hogy eltért saját, hagyományos be nem avatkozási politikájától. Kémnek minősítette Mannt, misszióját pedig „meg nem indokolható beavatkozásnak Ausztria belső ügyeibe”.

Webster válaszában Hülsemann tiltakozását Amerika ellen irányuló diplomáciai támadásnak nyilvánítja, ezzel rögtön visszahárítva a vádat: éppen Ausztria avatkozik be mások belügyeibe, amikor kifogásolja, hogy az Egyesült Államok szenátusa megvitassa a magyar szabadságharc és Ausztria despotizmusának kérdését. Kijelenti, hogy ha Bécsben letartóztatták volna Mannt kémkedésért, az amerikai nép azonnal ellenségessé nyilvánította volna a két állam viszonyát. Webster végül kijelenti, hogy nem érdekli, ha Ausztria bármiféleképpen bosszút kíván állni az Egyesült Államokon.

Webster szándékosan úgy fogalmazta a válaszát, hogy az „megérintse a nemzeti büszkeséget”. Ezzel a jegyzékkel úgyannyira sikerült elterelnie honfitársai figyelmét az amerikai beavatkozási kísérletről, hogy ezután úgy érezték, az amerikai politikai rendszert kell védelmezniük az európai kormányok beavatkozásával szemben.

Schwarzenberg 1851. január 31-én válaszolt. Hangsúlyozta, kormánya vissza szeretne térni a tartós barátság politikájához. Ugyanakkor szerencsétlen dolognak tartotta, hogy a Mann-missziót az amerikai kormány nyilvánosságra hozta. Visszautasította a Webster-jegyzék soviniszta hangját, és ismételten hangoztatta, hogy Mann küldetését beavatkozásnak tekinti.

Ezzel, úgy tűnt, az ügy lezárható, s megnyugodhatnak az osztrák-amerikai kapcsolatok. Magyarországon azonban mindez igen nagy izgalmat keltett. Az amerikai–osztrák kapcsolatok akkor érkeztek ismét szakítópróbához, amikor Kossuth Lajos 1851 őszén az Egyesült Államokba érkezett. Tízezrek várták a New York-i kikötőben, látni és hallani akarták a magyar szabadsághőst. Oly nagy volt az érdeklődés iránta, hogy egy előadó-körútra való pénzadomány gyűlt össze.

Kossuthnak kettős célja volt előadásaival: anyagi segítséget és fegyveres támogatást várt a magyar forradalom új kísérletéhez.

Hülsemann természetesen nem nézte jó szemmel a Kossuth iránt mutatkozó lelkesedést sem, s az amerikai elnök – hogy az osztrák követ rossz hangulatát csillapítsa – szokatlan lépésre szánta el magát: meghívta magánbeszélgetésre a Fehérházba. Ez alkalommal Hülsemann különösen Webster külügyminiszter beszédének részletét kifogásolta. Webster a Kossuth tiszteletére adott kongresszusi banketten a következőket mondta: „Véleményem szerint Ausztria kormánya jobb és erősebb lesz a jövőben, ha hatalmát örökös tartományaira és német területeire korlátozza, különösképpen pedig akkor, ha Magyarorszá­got erős, okos, független szomszédos nemzetnek tekinti”. Hülsemann kijelentette az amerikai elnöknek, hogy nem marad Washingtonban, amíg Webster lesz az Egyesült Államok külügyminisztere. Fillmore elnök ugyan egy szóbeli megjegyzéssel lecsillapította Hülsemannt, de Schwarzenberg utasítása értelmében az osztrák követnek meg kellett szakítania az érintkezést Websterrel. Hülsemann a kínos helyzetet úgy oldotta meg, hogy üzenetet sem hagyva elutazott állomáshelyéről, és Kubából írt Schwarzenbergnek, mondván, így mindenféle kapcsolatot el tud kerülni Websterrel. Kis idő múlva ugyan visszatért Washingtonba, de csak annyi időre, hogy Fillmore elnök tudomására hozza: mivel még mindig Webster a külügyminiszter, távozik a fővárosból. Ezután Londonba utazott. Ezzel megszakadt a kapcsolat az Egyesült Államok és Ausztria között.

Hülsemann-nak pedig valójában nem volt oka aggodalomra. Igaz, hogy Kossuthot államfőnek járó tisztelettel mutatták be Fillmore elnöknek, azonban az elnök és a külügyminiszter magánbeszélgetésen tudomására hozták, hogy az amerikai politikát motiváló be nem avatkozási elvtől nem kívánnak eltérni.

Az amerikai nép szintén csalódást okozott Kossuthnak. Úgy fogadták ugyan, mint nagy hőst, de később azt tartották róla, hogy eljött Amerikába, a lehetőségek hazájába – letelepedni. Kossuth nem támogatta a rabszolgaság eltörlését, ezért az abolicionisták zúdítottak támadást Kossuth ügyére és személyére egyaránt. A Kossuth iránti lobogás hamar elhamvadt. A magyar szabadsághős szenvedélyes beszédeivel sem tudta kimozdítani az amerikaiakat hagyományos politikájukból. Az amerikai népben és kormányában keserűen csalódott Kossuth visszautazott Angliába.

Kossuth távozása és az új külügyminiszter, Edward Everett kinevezése után Hülsemann visszatérhetett Washingtonba – ahol még további 12 éven át működött osztrák követként. Az osztrák–amerikai kapcsolat visszatért a régi kerékvágásba. Még egyszer, 1861-ben vált aggasztóvá egy kis időre a két ország viszonya, de az osztrák kormány semleges maradt az amerikai polgárháború idején, így tovább tartott a jó kapcsolat – egészen az első világháborúig.

A Taylor-adminisztráció tehát igen óvatos volt Amerika első kelet-közép-európai beavatkozása esetében. Végül nem is tett többet az európaiakért, mint a Bush-kormány 1989-ben. Mindkét eset azt mutatja, hogy a szabadságukért küzdőknek nyújtandó támogatás elvét sokkal inkább belpolitikai céljaik érdekében alkalmazzák az amerikai kormányok, semmint nemzeti érdekekért munkáló külpolitikai alapelvként.

 

T. Mills Kelly: America’s first attempt at intervention in East Central Europe (Amerika első beavatkozási kísérlete Kelet-Közép-Európában), East European Quarterly, XXIX. évf. 1. szám, 1995. márc. 1–16. p.

 

Fodor Mihályné

 

*   Az izolacionizmus kérdéséről lásd pl. C. N. Degler: Az élő múlt – Milyen erők formálták Amerika mai képét? Európa K., Bp., 1983. Az idézeteket e könyv 456., 457. és 463. oldaláról vettük (a fordító).