Klió 1996/1.

5. évfolyam

Hogyan éheztette ki Sztálin Ukrajnát?

A Szovjetunióban 1932-ben és 1933-ban – főként Ukrajnában, Észak-Kaukázusban és Kazahsztánban, azaz a legjobban termő mezőgazdasági vidékeken – milliók estek áldozatul az éhségnek. Ma sok történész úgy véli, hogy ez a katasztrófa a sztálini kormányzat szándékos és előre eltökélt műve volt. Erről a szomorú eseményről számol be Nicolas Werth történész a L’Histoire 1995. májusi számában.

A Szovjetunió történelmének „homályos pontjaihoz” tartozott sokáig az 1932–33-as nagy éhség. Ellentétben az 1921–22-es éhínséggel, melyet a szovjet hatóságok hivatalosan is elismertek, sőt nemzetközi segítséget is kértek, a tíz esztendővel később bekövetkezett katasztrófát a rendszer elhallgatta, és a külföldi politikusok taktikus „tanúvallomásai” segítségével az ellenkező képet igyekezett kialakítani. Nézzük például, hogy a francia Édouard Herriot radikális képviselő, aki végigjárta Ukrajnát, milyen képet festett e területről: „... nem látni mást, csak a kolhozok csodálatosan megművelt és öntözött kertészeteit. A francia tőről eredt szőlőtőkék roskadoznak a szőlőtől. A betakarított termés mennyisége egyszerűen káprázatos, nem tudják hol elhelyezni a búzát. Végigutaztam Ukrajnán, és állíthatom maguknak, hogy egy bőven termő kertet láttam.” A moszkvai francia nagykövettől a francia külügyminiszteren keresztül sokak számára ez a kép megcáfolhatatlan maradt, és az ezzel ellentétes híreszteléseket „a rendszer ellenségeinek tulajdonított híresztelésnek” tartották. E vakság mögött jól megfontolt politikai célok álltak, hiszen az akkor hatalmon lévő francia politikusok szeme előtt fontos érdek lebegett: nem szabad megszakítani a Szovjetunióval már megindult közeledési folyamatot akkor, amikor Németországban Hitler hatalomra jutásával egyre fenyegetőbbé vált a helyzet.

A harkovi és az ogyesszai olasz diplomaták is felismerték, hogy ezeken a területeken éheznek, és erről be is számoltak Mussolininek, aki hasonló módon, mint francia kollégái, igyekezett szemet hunyni az események felett, jól megfontolt érdekekből. 1933-ban írták alá ugyanis a szovjet–olasz kereskedelmi megállapodást, melyet barátsági és megnemtámadási szerződés követett. A nagy éhség majd csak az 1980-as évek második felében került előtérbe főként a nyugati történészek kutatásainak és publikációinak köszönhetően.

De mi is történt valójában? A nagy fordulat 1929–30 telén következett be, amikor megkezdődött a kulákság – mint társadalmi réteg – felszámolása. Ma már tudjuk, hogy több mint 1 millió 800 ezer parasztot, általában a legaktívabbakat és a legvállalkozóbbakat deportálták borzalmas körülmények közepette északra, Szibériába és az Urál környékére. Ez után következett a kollektivizáció. Ennek első esztendeje a rögtönzések és a dezorganizáció jegyében telt el. Egyrészről a helyi hatóságok megpróbáltak erőszakkal egy-két nap alatt egész falvakat beléptetni a kolhozokba, másrészről Sztálin maga jelentette ki 1930. március 2-i „Akiknek a siker a fejükbe szállt” címû híres cikkében, hogy „... a parasztok kolhozokhoz történő önkéntes csatlakozásának elvét sokan megsértették.” Ezen felbuzdulva a parasztok felhatalmazva érezték magukat arra, hogy visszavegyék javaikat. Egyedül március leforgása alatt több mint 5 millióan igényelték vissza kollektivizált állataikat, elvitt szerszámaikat és búzájukat, valamint követelték a bezárt templomok kinyitását és a deportáltak hazatértét, illetve kilépésüket a kolhozokból.

Az OGPU jelentései 1930-ban 14 000 lázadásról és forrongásról számoltak be. Ukrajna és Észak-Kaukázus egy része háborús állapotban volt. Az őszi gabonabegyűjtések valóságos erőpróbának számítottak az állam és a parasztság között, amely megkísérelte megőrizni a termés egy részét. Minél termékenyebb volt egy terület, annál inkább kifosztották. 1930-ban az állam az ukrajnai mezőgazdasági termelés 30 százalékát, a kubáni szántók 35 százalékát és a kazahsztáni termés 33 százalékát gyűjtötte be. 1931-ben a begyűjtés mennyisége megnövekedett 41,5, 38,5, illetve 39,5 százalékos arányban. Ezzel a begyűjtési rendszerrel, melynek aránya egyre növekedett, az állam teljesen szétzilálta a termelési ciklust. A parasztok ugyanis termelésük 15–20 százalékát adták el, 12–15 százalékát tették félre vetőmagnak, 25–30 százalékát az állatállomány számára tartották fenn, a fennmaradó részt pedig saját szükségleteik kielégítése végett tették félre. Így, érthető okokból, konfliktus alakult ki a parasztok – akik mindenre készen voltak, csakhogy a termény egy részét megtarthassák – és a helyi hatóságok között, melyek az egyre irreálisabb begyűjtési tervek teljesítésére voltak kötelezve.

Az 1932-es aratásnál, amikor a kiadott teljesítési terv 32 százalékkal magasabb volt mint az előző évi, passzív ellenállás alakult ki, mely összefogott a kolhoztagtól a könyvelőn át a kolhozelnökig mindenkit. E front megtörésére adta ki az állam az 1932. augusztus 7-i törvényt, melynek értelmében 10 évig terjedő munkatáborba, illetve halálbüntetésre ítélhettek bárkit, aki „a szocialista tulajdont elfecsérelte vagy meglopta”. Ennek hatására négy hónapon belül 103 ezer személyt, főként kolhoztagot ítéltek el. A kolhozvezetők több mint egyharmadát pedig letartóztatták.

Ezeknek az intézkedéseknek ellenére csak a kívánt búza mennyiségének 15–20 százalékát sikerült begyûjteni, így 1932. október 22-én a Politikai Iroda két különleges bizottságot küldött Ukrajnába és Észak-Kaukázusba, V. Molotov, illetve Lazar Kaganovics irányításával, azzal a céllal, hogy „meggyorsítsák a begyűjtést”. November 2-án a Kaganovics-féle küldöttség, melynek tagja volt Jagoda is, meg is érkezett Rosztovba. Értekezletet hívtak össze, melyen a szovhozok vezetői és az észak-kaukázusi körzet kerületi párttitkárai voltak kötelesek megjelenni. Ezen a rendkívüli gyűlésen a következő megoldás született: „... miután a gabonabegyűjtési terv szégyenletesen megbukott, kötelezzük a párt helyi szervezeteit arra, hogy számolják fel az ellenforradalmi kulák elemek szabotázsakcióit, semmisítsék meg az ezt irányító vidéki kommunista ellenállási szervezetet...”

A feketelistára kerültekkel szemben az alábbi intézkedéseket vezették be: a kereskedelmet teljesen leállították, megvonták a hiteleket, a folyamatban lévő hiteleket visszavonták, bezárták a piacokat és rendkívüli adókat vetettek ki a nem kolhoztag parasztokra. Letartóztatták és gyorsított eljárás során elítélték a „szabotőröket”, a „külföldi elemeket” és az ellenforradalmárokat. A szabotázs vádja alapján letartóztatottakat északra deportálták. 1932 novemberében az észak-kaukázusi kommunisták 43 százalékát zárták ki a pártból, 5000 személyt és 15 000 kolhoztagot tartóztattak le.

Ukrajnában a Molotov vezette küldöttség hasonló intézkedéseket tett. Feketelistára kerültek azok a kerületek, melyek nem teljesítették az előirányzott tervet, tisztogatást hajtottak végre a helyi pártszervezetekben és „a termelést minimalizáló” pártkáderek között. Ráadásként 1932. december 14-én a Központi Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa a szabotőrök teljes fizikai megsemmisítése mellett döntött, és a szabotázs vádjával letartóztatott személyeket 10 évi munkatáborral, illetve halálbüntetéssel sújtotta. A kívánt hatást így sem sikerült elérni, „... nem dolgozták meg a földeket, ... a búzát elrejtették, ... megrongálták a traktorokat, ... raktárakat raboltak ki, ... a könyvelési naplót meghamisították, ... a szövetkezetek elnökei hamis jelentéseket küldtek...” – írta jelentésében az olasz konzul. Hogy legyőzzék az „ellenséget”, nem maradt más megoldás, mint a kiéheztetés.

1932 nyarán érkeznek az első jelentések Moszkvába azzal kapcsolatosan, hogy kritikussá vált az élelemellátási helyzet. Molotov, miután 1932 augusztusában visszatér Ukrajnából, a Politikai Irodának küldött beszámolójában a következőket írja: „... éhség veszélye fenyeget még azokban a kerületekben is, ahol az aratás bőséges volt...” Ugyancsak ebben a hónapban tesz jelentést Sztálinnak az egyik fontos kazahsztáni pártfunkcionárius az éhség nagyságával kapcsolatosan, mely ekkor már több millió személyt érintett. A fenyegetett térségek Ukrajna, Kazahsztán és Észak-Kaukázus voltak. Még a megrögzött sztálinisták is, mint Sz. Kosszior, az Ukrán Kommunista Párt első titkára, M. Katajevics, a dnyepropetrovszki körzet párttitkára és Borisz Cseboljadev, az észak-kaukázusi körzet párttitkára is azt kérték Sztálintól és Molotovtól, hogy csökkentsék a begyûjtési tervet. „... figyelembe kell vennünk a kolhozok és a kolhoztagok minimális szükségletét, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor nem lesz, aki vessen...” – írja Katajevics 1932 novemberében Molotovnak. Lássuk, mit válaszolt erre Molotov! „... Az Ön javaslata alapjában véve nem helytálló és nem bolsevista. Mi, bolsevikok nem tehetjük az állam érdekeit ... a tizedik, de még a második helyre sem!...”

Maga Sztálin is reagált az érintett körzetek kétségbeesett jelentéseire. Tyerekovnak, a karkovi párttitkárnak a következőket írja levelében: „... Úgy tudom, hogy maga jó szónok, de látom, mesemondónak sem utolsó. Egy állítólagos éhínségről költött mesét, valószínűleg azzal a céllal, hogy engem jól megijesszen, de ez nem sikerült. Az Írók Szövetségében kellene dolgoznia, nem az ukrajnai központi bizottságban...” Néhány nappal később Tyerekovot, csakúgy mint számos más, fontos poszton lévő kommunistát, menesztették hivatalából.

Az elnyomás, a kifosztás hatására és az éhhaláltól való félelmükben a parasztok milliói, nem találva más megoldást, a túlélés reményében elindultak a városokba. Sztálinék ennek hatására bevezették az ún. belső útlevelet, és nyilvántartásba vették a városlakókat. A cél: „... megszűrni a kulák elemeket a városokban...” Ezzel a lépéssel, miután lehetetlenné tették a túlélést, milliók számára mondták ki a halálos ítéletet. Rendeletben adták ki a helyi hatóságoknak, hogy minden eszközzel akadályozzák meg a parasztság észak, illetve a városok irányába történő menekülését. Az exodus okát a sztálini vezetés „a szovjet hatalom ellenségei szervezkedésének”, mégpedig „a lengyel ügynökök” és „a forradalmi szocialisták” munkájának tartotta, akik a kolhozrendszer és legfőképp a szovjethatalom ellenségeiként voltak nyilvántartva.

1933 márciusában egy OGPU-jelentés szerint 219 460 menekülő személyt fogtak el, s közülük 186 588 embert visszavittek lakóhelyére, a többieket letartóztatták és elítélték. A vonatjegyek értékesítését felfüggesztették az éhínséggel sújtott területeken, az ipari üzemek és gyárak vezetőinek pedig megtiltották paraszti elemek felvételét.

Ennek hatására katasztrofális állapotok következtek be egyes vidékeken, melyről a karkovi olasz konzul megrázó leírása tesz tanúbizonyságot: „... a parasztok, akiknek nem volt már más reményük a túlélésre, a városok felé indultak el, hogy gyermekeiket otthagyva, ők menjenek vissza a falvakba, a halálba... azt remélték, hogy a városokban majd csak gondját viseli valaki gyermekeiknek... (a városokban) megszervezték az elhagyott gyermekek összegyűjtését, ... a legközelebbi rendőrőrsre vitték őket. Éjfél felé teherautókon szállították el őket a szevernyo-donyeci teherpályaudvarra. Ugyanitt gyűjtötték össze a vonaton talált gyerekeket, parasztcsaládokat... Egy orvos válogatta szét a begyűjtött embereket. Akik még nem voltak felfújódva az éhségtől, azok kaptak utolsó esélyt arra, hogy újra talpra állhassanak, őket a Holadnyaja Gora-i barakkokba vezényelték, ahol a szalmán már közel 8000 lélek, főként gyermekek haldokoltak. Azokat a személyeket, akik az éhségtől már felpuffadtak, tehervonatokon vidékre szállították, és ott magukra hagyták őket... Gyakran előfordult, hogy egy-egy ilyen vonat csak két-három nap alatt telt meg... egy vasúti alkalmazott, aki a tehervonat egyik kocsija mellett haladt el, s kiáltásra lett figyelmes, közelebb ment, egy szerencsétlent hallott meg könyörögni, aki kiszabadításáért esdekelt, miután a holttestek bûze elviselhetetlen volt. Kinyitották a kocsit, kiemelték őt és átrakták egy másik vagonba, ahol a bezárt emberek még életben voltak...”

Vidéken a halálozások száma 1933 tavaszára érte el a csúcsot. Az éhínség mellett tífuszjárvány is tombolt. Az élőket tízesével, a halottakat ezresével számolták. Karkovban minden éjszaka közel 250 holttestet gyűjtöttek össze, a halál oka minden esetben vagy az éhség, vagy a tífusz volt. A kannibalizmus is felütötte fejét. A holttesteken mély, vágott sebet észleltek, melyet felnyitva kiderült, hogy hiányzik a májuk. A rendőrségnek sikerült elfogni a tetteseket, akik bevallották, hogy ezzel a kioperált májjal „dúsították” a „húsos tésztát”, melyet másnap eladtak.

1933 áprilisában Mihail Solohov, átutazván a kubáni vidéken, két levelet is írt Sztálinnak, melyekben részletesen beszámolt a lakossággal szemben alkalmazott elnyomásról és élelmiszercsomagok küldését kérte. Sztálin ennek hatására küldött némi segélyszállítmányt, de hangsúlyozta, hogy a „szabotőr parasztokra” kirótt büntetés jogos volt.

Mialatt parasztok milliói haltak éhen, a szovjet kormány folytatta a búza exportálását, így 1933-ban például 1,8 millió tonna búzát szállítottak külföldre.

Az 1937-es és az 1939-es népszámlálási adatokat egészen az utóbbi évekig titokban tartották. Ma már ezeknek az adatoknak az ismeretében pontosítani tudjuk az éhségzóna kiterjedését, mely tehát a következő volt: Ukrajna egésze, a Fekete-földek egy része, a doni és a kubáni síkságok, Kazahsztán és az Észak-Kaukázus egy része. Közel 40 millió személyt érintett az éhség vagy a nyomor. A legjobban sújtott területeken a halálozások száma 1933-ban tízszeresére emelkedett.

Nicolas Werth: Comment Staline a affamé L’Ukraine. (Hogyan éheztette ki Sztálin Ukrajnát?) L’Histoire, 1995. május, 188. szám

Kisérdi Viktória