Klió 1996/1.

5. évfolyam

A német CDU története

 

A szabályos recenzió fölboncol egy könyvet, amely kapcsolatos a recenzens kutatási területével, érdeklődési körével. S miközben kritikai véleményt fogalmaz meg, aközben a munkamegosztás jegyében a szélesebb szakmai közvélemény számára szinopszist gyárt, lényeget szűr. A gondolatmenet harmadik rétege az a kutatási terület, amelynek kérdéseiben az adott mű segítséget tud nyújtani, vagy legalább olyan tapasztalatot, ami néhány zsákutca elkerülését kínálja. A többféle elvárásnak megfelelően ez az írás két részre oszlik. Az egyikben szabályszerűen bemutatom a könyvet, és fölvetek néhány gondolatot a párttörténetek sajátosságairól; a másikban arról kívánok szólni, hogy az eszmék története és a „valódi” történelem hogyan függ össze.

Miért olvassunk (vagy írjunk) párttörténetet? A mi viszonyaink között még friss a bőrünkön megtapasztalt élmény, saját kárunkon tanultuk meg, hogy a pártos történelem csak meghamisítani tudja a valóságot. A történész objektivitásra törekszik, ez szakmájának alapkövetelménye. De természetesen a történész is ember, egy az elfogultságaival. Munkájának kezdőpontja csak ezen elfogultságok tisztázása és bevallása lehet. Nem harcosságról és elkötelezettségről van itt szó, hanem ízlésről, stílusról és módszerről. S itt jelentkezik az első komoly kérdés: vajon a szerző, aki a Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával írja meg a könyvét a CDU történetéről, tudományos szükséget elégít ki, avagy egy érdekcsoport megrendelését teljesíti? A szerző is érzi ezt a veszélyt, s már az előszóban leszögezi, hogy a párt története nem szükségképpen pártos történelem.

Beszűkült történet a párttörténet, kockáztatjuk meg a könyv elolvasása után. Egyhangú folyamatban zajlanak az éves küldöttgyűlések, konferenciák, pártnapok, dolgoznak a programalkotó munkacsoportok, kampánybiz­ott­ságok, tagozatok, baráti körök; ezeken a rendezvényeken felszólalnak a tagok, közös nyilatkozatokat fogadnak el, jelszavakat fogalmaznak, s a választásokon vagy a mi igazságunk győz, vagy az ellenfél demagógiája...

A CDU története német alapossággal megírt, kimerítő munka; biztosak lehetünk abban, hogy egyetlen jegyzőkönyv nem maradt elolvasatlanul, egyetlen halovány irányzat sem maradt ki az unió történetéből, egyetlen jelentősebb pártkatona neve nem maradt említetlenül, s a fennmaradt dokumentumokból a legjellemzőbb idézetek, kifejezések, jelszavak kerültek a krónika lapjaira.

Egy párt belső élete, a balra és jobbra húzó tendenciák, a folyamatos megújulási és modernizációs szándék, a generáció- és stratégiaváltások sorozata olyanféle izgalmakat kínál, mint egy hosszadalmas családregény, amelyben minden harmadunokafivér és pártában megőszült nagynéni fontos szereplő, mert valamilyen formában befolyásolta a család sikeres tagjainak életét. A párt tagjai a társadalom különböző rétegeiből érkeznek, reagálnak az őket érintő változásokra, arra a közvélemény-képre, amely a pártjukról kialakult, s a rendszeresen megtartott pártrendezvényeken megpró­bálják a nagy egészet úgy alakítani, hogy jobban megfeleljen az általuk képviselt elvárásoknak. Ez a párton belüli aktivitás időnként a generációs küzdelem jellegét ölti, időnként programalkotás a neve, máskor különböző irányzatok békekötésének, egyesülésének, elválásának folyamata. A családregény szereplői hol összeházasodnak, hol meg elválnak, és különféle gyermekekkel kísérleteznek – ironizálhatnánk Weöressel.

A legnagyobb hiányosságot fogalmaztam iróniává: a párt történetét megíró történész egy sajátos helyiérték-rendszer alapján értékel, s a párton belüli események súlya és nagyságrendje nem mindig arányos a nagy egésszel, Németország történetével. Míg a könyv első fele, a megszállás éveinek kemény megpróbáltatásai és az „Adenauer-éra” majd másfél évtizedes siker­története egy Németország talpra állásával és gazdasági, társadalmi és demokratikus újjáépítésével; addig a második rész – ugyanazokkal a kutatási módszerekkel, leíró eszközökkel – inkább csak egy párt belső életéről, eseményeiről nyújt hű képet, mint az ország egészéről. Nyilvánvaló, hogy kereszténydemokrata szemszögből nem lehet Willy Brandt tevékenységét nagyívű politikai pályafutásnak tekinteni. Ebben az időszakban a CDU a konstruktív parlamenti ellenzék tevékenységének a témakörében nyújt iskolapéldát minden demokratikus pártnak, és természetesen megmutatja kormányzati tehetségét azokban a tartományokban, amelyekben ő nyerte a választást... Ez a beszűkültség nyilván a megrendelő érdekeit szolgálja, és a párt fejlődőképes tagjai ebből a könyvből tanulhatják meg az alapvető viselkedési, gondolkodási szabályokat, feltöltődhetnek haladó hagyomá­nyok­kal; de a történész úgy érzi, hogy a megrendelő szempontjai itt már olyanfajta torzuláshoz vezetnek – maradva a családregény-hasonlatnál –, mintha más családok a miénken kívül nem lennének tisztességesek.

Miért lehet mégis érdekes egy magyar történésznek a Német Keresztény­demokrata Unió története 1945 és 1982 között? Az első el nem hanyagolható veszély az, hogy ez a szakma is meg fogja előbb-utóbb kapni a megrendeléseket, mondhatnánk a pénzes feladatokat, és meg fognak születni a magyar párttörténetek. Nem részletezem a lehetőségeket...

Nem utolsó (magyar) szempont, hogy néhai Antall József szeme előtt ennek a német mintának a tényei lebegtek, amikor a magyar demokrácia intézményrendszerének kialakításába és saját pártjának átformálásába belefogott. Minta-e számunkra a német példa?

Egy szétvert, lebombázott, erkölcsileg megrendült országban kell demokráciát építeni úgy, hogy az előző szégyenteljes korszak lelki, lelkiisme­reti terheit is föl kell dolgozni. Gazdasági, politikai és erkölcsi alapokat kell teremteni, játékszabályokat elfogadtatni, a hosszú távú működés garanciáit megteremteni. A közös akarat megvan a múlt elutasításában, a jövő értékrend­jéről sincs lényegi vita, de az odavezető út elképzelésében komoly nézetelté­rések vannak. Nem feszítem tovább a párhuzamot: egy egészen más világtör­téneti helyzetben a németeknek (legalábbis az ország nyugati felének) sikerült, mi meg majd meglátjuk.

Akkor kell demokráciát építeni, amikor a győztes hatalmak megszállási övezetekre osztották Nagynémetországot, a diplomaták még tárgyalnak a németség jövőjéről, de már megkezdődött a hidegháborút előlegező huzakodás a Szovjetunió és szövetségesei között. A demokráciának vannak élő hagyományai és meghurcolt élő vezéralakjai a Weimari Köztársaság idejéből. A németekben Hitler föllépése, gyors karrierje és pusztító szereplése tudatosí­totta a parlamentáris demokrácia „elfajulásának” veszélyét. A szociális-szocialista társadalmi berendezkedésnek ekkor még komoly vonzereje volt. Az oroszok megszállta területen erőteljes támogatást kaptak a baloldali pártok, amelyek igyekeztek a jobboldali törekvéseket magukhoz édesgetni.

A jobboldalon a kereszténység, a jézusi magatartást követő értékrend látszott a legbiztosabb alapnak, amelyre közös gondolkodást, politikai cselekvési programot építeni lehet. Egyrész megvoltak a vallási közösségek, a hívő emberek egy-egy templom, személyiség stb. köré szerveződött körei, amelyek eszmei-vallási alapon jöttek létre, s amelyeket Hitlernek sem sikerült lebontania; másrészt a karitatív mozgalmak rendkívül pozitív szerepet játszottak a romok fölött.

A keresztény szó az elfogadott fordítása a CDU első betűjének rövidítéséből, de okfejtésünk szempontjából célszerűbb itt a krisztusi (Christlich) fogalomból kiindulni. A szó politikai jelentéstartalma mindkét nyelven egyértelműen konzervatív, jobboldali erőket jelöl, de míg a magyar fogalom a vallásos emberek közösségét asszociálja első jelentésében, addig a német megfelelő a szenvedő, jóságos, megbocsátó stb. Krisztust idézi.

Krisztus követői politikai szempontból erősen megosztottak. Némelyek a konzervatív valláserkölcsöket vinnék a nagypolitika színtereire; mások a protestantizmus polgárosító hagyományait tekintik társadalomformáló értéknek; megint mások a megbocsátó szeretet, a karitatív tevékenység, az egyenlőség szinte baloldali értelmezését tekintik Krisztus követésének. A CDU mint politikai párt megalakulását alig kísérték ilyenfajta viták, az egység megvolt a célban, Németország újjáépítésében, de történetét végigkísérik ezek a viták, ellentmondások, nézetkülönbségek.

A CDU néppárt, gyűjtőpárt, világnézeti párt vagy választási párt? Amitől és amivel a magyarországi pártok is szenvednek – s mi egyelőre gyermekbetegségnek gondoljuk ezeket a vitákat –, azok a bajok tartják folyamatos izgalomban a nálunk gyakorlottabb demokráciák pártjait is. Választásokat megnyerni csak tömegekkel lehet, de minél nagyobb a tömeg, annál színesebb a paletta, s egyre messzebbre esnek a szélek. A politikus tehetség talán abban nyilvánul meg, hogy a folyton széthúzó irányzatok időlegesen, egy választási pillanatra egységes akaratként tudnak megjelenni.

„Egy politikai szisztémaváltás nem elég.” – idézi a szerző 1945-ből, szinte az indulás pillanatából. „A CDU új, más Németországot akar fölépíteni”; látszólag jól eltalált választási jelszó ez, amely mögé oda lehet állítani a tömegeket, miközben a baloldal „neue Fronten” és „neuer Kampf” elnevezé­sekkel bélyegezte meg ezeket a törekvéseket. Tehát politikai harc volt ez a javából, és mégis átvezet a gondolatmenet második részébe, mert folyamatosan hangoznak el az olyan típusú mondatok, mint: „Krisztus adja az embernek az erőt, hogy a dolgokat új szemmel tekintse és alakítsa.”

Az erkölcsi alapról van szó. Nem misztifikálni akarom az erkölcs fogalmát; nem valamilyen nehezen körülírható történelmi szerepet tulajdonítok neki, s nem is a XIX. századból itt rekedt gyakorló vallásosság reneszánszát kutatom a CDU sikerei mögött. Erkölcsi alapnak inkább a társadalmi megegye­zést tekintem, olyan értékrendet, amelyet a társadalom többsége elfogad, követ, s amely természetesen változik az idővel és a körülményekkel. Diktatúrák esetében nem beszélhetünk erkölcsi alapról, mert a közös cselekvés megtévesz­tésen vagy erőszakon alapul. Demokratikus berendezkedésű társadalmak esetében azonban izgalmas a kérdés kutatása, amikor az emberek szabad akaratukból választanak és követnek értékeket. A kereszténydemokrácia ezt a szerepet tudta betölteni Németország háborút követő évtizedeiben. Izgalmas kérdés annak a megvizsgálása, hogy egy-egy történelmi korban a krisztusi tanítás melyik része válik politikai aprópénzzé, s melyik része merül időlegesen feledésbe. A CDU vezéregyéniségei által megfogalmazott üzenetek távol állnak a konkrét bibliai, vallási utalásoktól, annál gyakrabban emlegetik az ideát, az eszmét és az erkölcsöt, amely meghatározza az embert és a közösséget. Tehát nem a hívő, vallásgyakorló ember a címzett (természetesen ő is), hanem szélesebb kör, amelynek arról vannak ismeretei, hogy ez a kétezer éves értékrend bizonyítottan társadalomszervező erő; hogy a bűnbánat fölszabadította energiák csodákra képesek, hogy az igazán vallásos emberek viszonya a bűnhöz egészen más, mint a többségé stb... Politikai program épül arra a közmegegyezésre, amit a modern ember vallásos érzésnek nevez.

A pártok önmeghatározásukban mindenkor világnézeti alapokra helyezkednek, s a napi gyakorlatban csoportérdekeket valósítanak meg. Szó nincs arról, hogy én most lerántom a leplet a CDU politikai manővereiről és lesújtó kritikát fogalmazok az eszmék követéséről a nagypolitikában. Ritka történelmi pillanatokban az eszme és a gyakorlat nagyon közel tud kerülni egymáshoz. Az a bizonyos erkölcsi alap érzékelhetően működik, kihámozható a politikusok beszédeiből. Az ország csodálatos sebességgel állt talpra. A közmegegyezés működött, és a CDU volt a folyamat vezető ereje. Kérdés, hogy a CDU művelte-e a csodát, az eszme testesült cselekvéssé, vagy mindez ugyanígy zajlott volna bármely párt vezetésével; a nagy összeomlásokat követő gyorsult ütemű fejlődés, újjáépítés más országokban is nagyon rövid idő alatt visszatornáztatta a gazdaságot a háború előtti szintre. Németország esetében az az érdekes, hogy továbbment a lendület, a fejlődés töretlen, miközben a kereszténydemokraták több ciklusra is kipottyannak az ország irányításából.

A krónikaíró az 1962-es dortmundi pártnap összefoglalójából idéz: az „Adenauer-éra” kihúzta a Szövetségi Köztársaságot a háborút követő erkölcsi összeomlásból, fölépítette a gazdaságot és elkezdett működtetni egy kiegyenlítő mechanizmust, a szociális piacgazdaságot. Talpraállt az ország, demokráciát sikerült telepíteni a nácik által terméketlenné tett talajra. Az erkölcsi tényező szerepe mérhetetlen, egy biztos, nagyon sokat hivatkoznak rá. A szociális rendszer is valláserkölcsi alapról fogalmazódik meg, megtalálva a szélsőségek között a középutat. A CDU vezetői bátran beszélnek „harmadik útról”, amely nem engedi a gazdaságot a liberalizmus szabadversenyes dzsungelébe, de elkerüli a tervutasításos rendszerek azon hátrányait, amelyek megakadályozzák a szabad kezdeményezést, a piac törvényeinek az érvényesülését.

A rendszerváltás elsősorban új értékrendet hoz a működés ígéretével. A könyv nagyon tisztességesen bemutatja ennek a munkának, folyamatnak az egyik oldalát, ami a pártszervezésben és a program megvalósításában megfogható. A pártnak van eszmei irányvonala, amivel azonosul a tagság, és vannak antennái, amelyekkel veszi a társadalom igényeit. Ez a folyamat egyoldalúan ismerhető csak meg a párt történetét földolgozó könyvből, a párton belüli zajlásokról értesülünk részletesen. A korábban megfogalmazott torzítás itt is tetten érhető. A program működőképességét igazolják a választási sikerek és az a működő modell, amely Európa vezető hatalmává teszi Németországot. De nem tudjuk meg, mi változik, változott meg a választók magatartásában, amikor elfordultak a CDU vezette koalíciótól, s melyek azok a gazdasági folyamatok, amelyek továbbmennek, akárki nyeri is a válasz­tásokat. Politikai szempontból rendkívül tanulságos olvasmány abból a megközelítésből is, hogy a ráismerés szintjén tudatosítja az olvasóban: a pártok működésének vannak általánosítható ismérvei, amelyek függetlenek attól, hogy éppen melyik országban működnek, a politikai paletta melyik színét képviselik, s az adott ország gazdasága éppen emelkedőben van-e vagy válságokkal küzd.

Ami számomra igazán izgalmas lenne, az annak a kérdésnek a megvizsgálása, hogy a keresztény értékrend abban az időszakban mennyire járta át a társadalmat, mennyire és milyen fogalmakkal épült be az emberek tudatába. Meg kellene vizsgálni, hogy milyen cikkeket közöltek a társadalomtudományi folyóiratok, mely könyvek, filmek, szerzők voltak az adott időszakban a legnépszerűbbek, miről cikkeztek a napilapok hétvégi mellékletei, hogyan működött a társadalmi nyilvánosság. Lehet, hogy ezeknek a kérdéseknek a föltárása nem a párttörténész feladata, de bizonyára nem lenne haszontalan olvasmány. A polgári demokráciák működési szabályait egyelőre tanuljuk, s inkább a szociológia és a divat fogalmaival tudunk beszélni választói magatartásokról, bukott kormányokról, leváltott vezetőkről. Mindeközben az ilyen Németország-féle erős gazdaságok, működő demokráci­ák esetében megvan az a nehezen magyarázható érzésünk, hogy az alapvető folyamatok mélyek és megállíthatatlanok, a pártpolitika és a választások csak a felszínt borzolják.

A könyv utolsó fejezete (Az Európapárt) foglalkozik azokkal az európai szerveződésekkel, amelyek a kereszténydemokrata irányzatokat tömörítik, s a kereszténydemokraták viszonyával az egységes Európa gondolatához. Elvitathatatlan, hogy az egységes Európa keresztény ötlet, amely sok kísérlet ellenére sem sikerült a középkorban. Most talán van rá esély.

Ebben a fejezetben fogalmazódik meg az a tézis, hogy a XX. század a keresztény gondolat és politikai irány nagy előretörését hozta. A keresztény gondolat és a konzervatív pártok tevékenysége nem választható el egymástól, de nagyon időszerű lenne megvizsgálni a kapcsolódási pontokat, az összefüggéseket, az idea és valóság kölcsönhatásait.

A történelmet szeretném megközelíteni a szellemi élet eseményei felől, mert ahogy a marxizmusról kiderült, hogy nem sok köze van ahhoz, ami létező szocializmusként megvalósult, úgy nagyon komoly szellemi irányzatok egyszer-egyszer a politika és a közgondolkodás előterébe nyomakodnak, máskor meg eltűnnek a tudományegyetemek eldugott szobáiba. De ez a kijelentés már más könyvekről, pártokról és szerzőkről szól.

 

Hans-Otto Kleinmann: Geschichte der CDU 1945–1982 (A CDU története 1945–1982) Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, 1993. 544 p.

 

Krebsz János