Klió 1997/2.

6. évfolyam

A kultúrák kölcsönhatásai és a periodizáció kérdése a világtörténelemben

 

A periodizáció a történettudomány egyik igen nehéz feladata. Nem elég csupán a nyilvánvaló fordulópontokat kiemelni, hanem megállapodásra kell jutni abban is, mely események és folyamatok fontosak igazán az emberi társadalom formálódása szempontjából, továbbá milyen kritériumok és elvek alapján lehet folyamatosságról, illetve változásról beszélni. Ha azután a történész a múltat nem egyetlen ország szemszögéből, hanem egyetemes szempontból nézi, akkor válik igazán izgalmassá a periodizáció problémája. A történelemkutatók régóta tisztában vannak azzal, hogy a Nyugat-Európa történelmén alapuló korszakbeosztás nem alkalmazható eredményesen más földrészek, régiók múltbeli eseményeire. Az európai tapasztalatokon nyugvó ókor, középkor és újkor kategóriáival mit sem tud kezdeni a Kína, India, Afrika, vagy az iszlám világ múltját vizsgáló történész – igaz, olykor még az Európa-történész sem.

A múlt kérdéseihez széles látószögű, vagy összehasonlító nézőponttal közeledő kutató számára rendkívül fontos kérdéseket vet fel a periodizáció: Hogyan lehet a világ népeinek többségére érvényes, egyszersmind jelentős és összefüggő korszakokat kijelölni? Milyen kritériumok és elvek alapján kell meghatározni a kontinuitást és a változást, és elkülöníteni egymástól ezek periódusait?

E tanulmány szerzője úgy véli, a világtörténelmi periodizációnál azokat a folyamatokat kell figyelembe venni, amelyek átlépik az egyes társadalmak és kulturális régiók határait, azaz a világ népei részvételével zajlanak. A globális szempontú periodizációnál tehát az egyes kultúrák határain túl is érvényesülő kölcsönhatásokat kell vizsgálni. Így nem egy-két kiemelt nép tapasztalatain alapulna a korszakbeosztás, hanem sok nép közös történelmén. Persze ez a perio­dizáció sem vonatkozna a világ bármely tájára, bármely időpontban, azonos mértékben.

Azok a kulturális kölcsönhatások, amelyek az emberiség jórészét érintették, ennélfogva az egyes korszakhatárok megállapításánál fontos szerepet játszhatnak, a szerző szerint a következők: a népvándorlások, a birodalmi terjeszkedések és a távolsági kereskedelem.

Ami a távolsági kereskedelmet illeti, a tanulmányíró megállapítja, hogy a mai kutatások fényében sokkal fontosabb szerepet töltött be, mint eddig gondoltuk. A luxuscikkek a hatalomnak voltak a szimbólumai, ezért jelentősen hozzájárultak egy-egy hatalmi rendszer megteremtéséhez, fenntartásához. Másodszor: a luxuscikkekből igen hamar tömegfogyasztási cikkek lettek, s így már nem csak a kislétszámú elitre voltak hatással. Más esetekben a premodern időkbeli távolsági kereskedelem olyan jelentős volumenűvé vált, hogy társadalmak és kulturális régiók fölött átnyúló gazdasági szervező erőként működve, hatalmas területeket olvasztott egybe; ez történt az Indiai-óceán medencéjével a perzsa és arab kereskedők működése nyomán.

A premodern távolsági kereskedelemnek emellett kulturális és vallási közvetítő szerepe is volt (pl. a hinduizmus és buddhizmus elterjesztése Délkelet-Ázsiában, az iszlámé Délkelet-Ázsiában és a Szaharán túl, stb), és vitte magával messzi vidékek kórokozóit is.

A távolsági kereskedelemnek, a népvándorlásoknak és a birodalmi terjeszkedéseknek népeket, kultúrákat átfogó hatását figyelembe véve, szerzőnk a következő világtörténelmi korszakokat jelöli meg: korai komplex társadalmak kora (i.e. 3500–2000); az ókori civilizációk kora (i.e. 2000-500); a klasszikus civilizációk kora (i.e. 500–i.sz. 500); posztklasszikus kor (500–1000); a nagy nomád birodalmak kora (1000–1500); és az újkor (1500-tól a jelenig). A cikkíró részletesen bemutatja az egyes korszakokat, elemzi, indokolja a korszakhatárok kiválasztását. Cikkéből itt csak a leglényegesebb elemeket ismertetjük.

A korai komplex társadalmak kora (i.e. 3500–2000). Már i.e. az V. évezredben mozogtak, vándoroltak az emberek, az egyes kultúrák érintkeztek, hatottak egymásra, hiszen i.e. 4000 körül az ukrajnai Sredni Stog-kultúra területén már meglovagolták a lovakat; a XV. század közepén a mezopotámiaiak és az egyiptomiak tengerjáró vitorlásokat építettek; és ugyanekkor Mezopotámia, Ukrajna és Dél-Oroszország területén megjelentek a kerekes szekerek. S bár már letelepedett agrártársadalmak éltek a Mediterráneumban, az i.e. III. és II. évezredben Mezopotámia, Egyiptom népei Szíriával, Anatóliával kereskedtek, és Afganisztánba, az Indus völgyébe is eljutottak. A világtörténelemnek ebben az első szakaszában a népvándorlás és a kereskedelem révén terjedt el a ló és a hozzá kapcsolódó szállítóeszközök, valamint a bronz használata, s ezek hozzájárultak az államok és társadalmak fejlődéséhez Kínától Egyiptomig mindenfelé.

Az ókori civilizációk kora (i.e. 2000–500). A 2000 körül feltalált küllős kerekű harci szekerek, majd az 1100 körül Anatóliából kiinduló vasmegmunkálási technológia, s a vasfegyverek elterjedése olyan hatalmas birodalmi államok létrehozását tették lehetővé, mint a babiloni, az asszír, az egyiptomi újbirodalom és a Sang- és Csou-dinasztiák birodalma Kínában. A távolsági kereskedelem megélénkült (adatok bőven vannak erre a tanulmányban), ekkor terjedt el a betűírás és a földművelés. Ez utóbbinak drámai hatása volt a népszaporodásra: becslések szerint i.e. 3000-ben az emberiség létszáma kb. 14 millió volt, 2000-ben 27 millió, 1000-ben 50 millió, és i.e. 500-ban kb. 100 millió ember élt a Földön. A folytonos mozgásban lévő nomád és félnomád népek, és a már letelepedett földművelő népek között állandó volt a kölcsönhatás.

A harmadik korszak a klasszikus civilizációk kora (i.e. 500–i.sz. 500). Ezt az időszakot a nagy vallások és kulturális hagyományok (konfucianizmus, buddhizmus, a görög filozófia, a kereszténység) elterjedése és a hatalmas birodalmak (a kínai Han-Birodalom, a perzsiai Akhaimenida-, az indiai Maurya és a Római Birodalom) létrejötte korának tekintik. A szállítási technológia, a nyereg feltalálása s a remek utak, hidak építése felgyorsították a kultúrákat átfogó kölcsönhatások érvényesülését (pl. a hellén és a perzsa kultúra találkozása, a hellén művészet hatása a buddhista művészetre). Fontos, kultúrákat összekötő és áthidaló szerepük volt ekkor a selyemutaknak: az árucikkeken kívül vallási és kulturális szokásokat juttattak el messzi vidékekre, de magukon hordozták a korszak nagy járványait kiváltó kórokozókat is. Időszámításunk II. és III. szá­za­dában Kína és a Földközi-tenger medencéje lakosságának 25%-át vesztette el ezekben a járványokban. Ez meggyengítette a nagy klasszikus birodalmakat, s csökkentette a távolsági kereskedelem aktivitását. Közben a nomád népek hozzájutottak a vas fegyverekhez, és lassan fenyegetést jelentettek a letelepült földművelő társadalmakra. A távolsági kereskedelem tehát most a nagy birodalmak hanyatlását segítette elő. A Han- és a Római Birodalmak összeomlása, majd a többi nagy klasszikus birodalom eltűnése időlegesen véget vetett a hatalmas politikai szerveződéseknek.

Szerzőnk beosztása szerint a negyedik korszak a posztklasszikus kor, amely kb. 500-tól 1000-ig tartott. Ebben a korban a kínai Tang-Birodalom, a délnyugat-ázsiai Abbaszida-Birodalom és a Bizánci Birodalom szolgált kiindulópontul a korszak kultúrák határait átlépő kölcsönhatásai számára, sajátjukéinál jóval nagyobb területeket vonva be hatókörükbe. Az egyik mód most is a birodalmi terjeszkedés volt, pl. kínai expanzió Délkelet- és Közép-Ázsia irányába, az iszlám terjeszkedése az Abbaszidák védőszárnya alatt, Bizánc behatolási kísérletei az Abbaszida-Birodalomba, orosz és skandináv területekre, a Karoling-Birodalom összeütközése a germán Észak-Európával.

A másik lehetőséget a kereskedelem biztosította: újra megindult a forgalom a selyemúton mind a szárazföldön, mind az Indiai-óceán medencéjében. Ez a távolsági kereskedelem azonban több vonásában különbözött a korábbitól: Nyugat-Európa kevésbé vett részt benne; sokkal nagyobb volumenű volt, mint az előző koré; Afrika Szaharán túli területei ezidőtől szoros szálakkal kapcsolódtak mind az indiai-óceáni kereskedelemhez, mind pedig egymáshoz és a Földközi-medencéhez. A kultúrák közötti kölcsönhatásokra épitett periodizáció tehát valóban alkalmazható a premodern időkben Európára, Ázsiára, sőt még Afrikára is – állapítja meg a szerző.

E kor messze vidékeket összekötő kapcsolatai mezőgazdasági termelési és vallási, kulturális eredményeket is hoztak: Délkelet-Ázsiából például átterjedt Kínába a korán érő rizs termelése, s hatalmas népszaporodást tett lehetővé a későbbiek során. Az iszlám hivatalnokok, kereskedők és katonák sokféle Indiából hozott növényt ismertettek meg a dél-európaiakkal, észak-afrikaiakkal. Ezekben a századokban terjedt el a konfucianizmus Délkelet-Ázsiában, a buddhizmus Közép-Ázsiában, Kínában, Koreában, Japánban, az iszlám Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában; ekkor tért át az Orosz Birodalom és Kelet-Európa az ortodox, Nyugat- és Észak-Európa a római keresztény hitre. Ebben a “sötét”-nek nevezett korban terjedt el az írás ismerete és az intézményes nevelés a keleti féltekén. Mindezt érdemes figyelembe venni a globális periodizáció készítésénél.

A világtörténelem ötödik korszakát hatalmas nomád birodalmak felemel­kedése jelentette. E birodalmak – a szeldzsuk török, a kitán, a dzsürcsik, a mongol – hatókörükben olyan távoli népek között is közvetlen kapcsolatokat teremtettek, mint Kína és Európa népei. Az ő idejükben a selyemutak biztonságosabbá váltak, a szállított áruk mennyisége megnőtt. A kapcsolatok sűrűsödtek, diplomáciai (pl. Nyugat-Európa és a kínai mongol uralkodók között) és vallási missziók (keresztény misszionáriusok a mongolok, kínaiak között) működtek. Van olyan nézet (W.H. McNeil), mely szerint a Szong-kori Kína eleven kereskedelmi élete, s a kínai találmányok elterjedése komolyan hozzájárult ahhoz, hogy a letelepült földművelő társadalmak fölébe kerekedjenek a nomád népeknek, azaz Európa később világhatalommá váljék.

A kultúrák határait átlépő kölcsönhatások azonban később hozzájárultak a nomád birodalmak hanyatlásához és megszűnéséhez. Ugyanis a távolsági kapcsolatok révén terjedtek a betegségek is. E korszak nagy réme a bubópestis volt. A XIV. század elején lépett fel, s tönkre tett mindent: gazdaságot, társadalmat, kereskedelmet, utazást, társadalmi érintkezést. 1300 és 1400 között Európa lakossága 25%-át elvesztette, népessége 79 millióról 60 millióra csökkent. Kína népessége 1200 és 1400 között – részben a mongol pusztítások, részben a pestis következtében – 115 millióról 75 millióra zsugorodott.

A XV. század elejére Európa akkora technológiai tudást halmozott fel, hogy az eddigiektől jócskán különböző dinamikával alakította kultúrákat áthidaló kapcsolatait, s lett jelentőssé a világtörténelem színpadán. Erre az európai “kiugrás”-ra különbözö magyarázatok születtek: a neo-weberiánusok Európa belső energiáival, a neo-marxisták a felfedezésekkel indokolják. Akár a technológiai tudás, akár az amerikai és Csendes-óceáni népek között pusztító betegségek okozták, Nyugat-Európa nagyszabású terjeszkedésbe kezdett, s hatása alá vonta a világ jórészét. Ezzel kezdetét vette a modern korszak, 1500-tól napjainkig, amikor a világ népei immár ténylegesen, intenzíven kapcsolatba léptek egymással, megnyitva ezzel a világtörténelem globális korszakát.

A szerző végül leszögezi: a modern időkben a világtörténet bármilyen periodizációját elsősorban a kulturális kölcsönhatások figyelembevételével érdemes elkészíteni. Ezek a kölcsönös hatások különbözö formákban nyilvánulhattak meg. Az újkorban drámai hatása volt annak, hogy a növényeket, állatokat, ernbereket és mikroorganizmusokat eredeti biológiai határaikon túl szállították. A “kolumbuszi csere” demográfiai és ökológiai hatása például az egész emberiséget érintette. A biológiai kölcsönhatás mellett jelentős volt az egyes kultúrák érintkezésének politikai, társadalmi és gazdasági következménye is. Az európai hadászati és közlekedési technológia fejlettségének tulajdonítható, hogy az újkorban Európa kiemelkedett a fejlődésben. A kölcsönhatások következtében alakult ki és az interkulturális közegben erősödött meg az etnikai hovatartozás tudata. Az újkorban a kultúrák közti kölcsönhatások lényegesen intenzívebbekké és rendszeresebbekké váltak ugyannyira, hogy már indokoltan alkalmazhatók alkorszak-megjelölések is. Ha egy történész szélesebb, összeha­sonlító és globális perspektivából szemléli a múltat, a kultúrák határaít átlépő egymásrahatást figyelembe kell vennie.

 

* * * 

A cikkhez ugyanennek a folyóiratszámnak a hasábjain hozzászólás is jelent meg. Manning professzor – bár elfogadja J. Bentley világtörténelmi periodizá­cióját, sőt széleskörűnek, elegánsnak tartja, és maga is hajlik arra, hogy rendező elvként a kulturális kölcsönhatásokat vegye figyelembe a korszakok megállapításánál – számos megjegyzést fűz a koncepcióhoz.

Először: míg egyes kutatók az egyes kultúrák határait átlépő kölcsönhatásokat a korszakok kijelölésekor veszik számításba, addig mások ugyanezeket a nagy hatókörű eseményeket, folyamatokat a világtörténelem fő tárgyának tartják.

Másodszor: korábban a korszakbeosztást a társadalmi fejlődés lépcsőfokaihoz, vagy a növekedés és visszahúzódás ciklusaihoz igazították. Mások más kritériumokat alkalmaztak: a technika elterjedése, a kiválasztott nép történelmi tapasztalata, a nagyhatalmak uralmának egymást követő váltakozása, egy-egy “kultúrterület” kiemelkedése, az emberi szabadság fejlődése. Bár mindezekben a szempontokban van szerepük a kölcsönhatásoknak, Bentley azzal különíti el periodizációs rendszerét a többitúl, hogy magukra a történelemben lejátszódó kölcsönhatásokra összpontosít. Az a kiindulópontja, hogy a világtörténelem tudománya az egyes részek (legyenek azok kisebb közösségek, társadalmak vagy egész kontinensek) egymásra hatásának vizsgálata révén az egész emberiség tapasztalatait próbálja feltárni.

Manning azonban úgy látja, Bentley leegyszerűsítette a kérdést: periodizációja során például csak az újabb kutatásokra hivatkozott; továbbá nem vállalkozott a modern korszak elemzésére. Emellett Manning professzor további kérdések kutatását tartja fontosnak; két kérdése magukra az elvi keretekre vonatkozik, a harmadik az alkalmazásra. Mit jelent a “kölcsönhatás” (interaction)? Mit jelent: “kultúrák közötti”, “kultúrák határait átlépő” (cross-cultural)? Mennyiben változtatja meg ez a rendszer a világtörténelem magyarázatát?

A cikkíró a továbbiakban igen részletező elemzésbe bocsátkozik a felmerülő fogalmak determinológiai, történetfilozófíai, filozófiai vonatkozásairól, azonban nem kapunk tőle választ a sajátmaga által felvetett kérdésekre sem. Mondanivalójából itt csak a szorosan a történelemhez kapcsolódó gondolatokat emeljük ki.

Egy hely kulturális hatása egy másikra különböző mértékű és minőségű lehet: megtörténhet, hogy egy hatás elterjed, de nem változtatja meg lényegesen a környezetet. Ha azonban egy hatás uralkodóvá válik egy új területen, ebbôl egészen új életforma jöhet létre.

Az “interaction” fogalmának értelmezésénél Manning végigtekinti Gibbon, Condorcet, Marx, Spencer, Spengler, Toynbee, McNeill elméletét, majd a weberi szociológia, a rendszeranalízis, a marxista elemzés és a posztmodern gondolkodás eredményeit. Ezek mindegyike hozott valami újat a történelmet tanulmányozók számára. Wallerstein például a modern világrendszerről írott munkájában szintézist teremtett Weber államrendszerre, közigazgatásra és a gazdasági kapcsolatokra vonatkozó pozitivista szociológiai felfogása, Marx “társadalmi osztály”-elemzése, Braudel “longue durée” vizsgálatai és a világrendszer fogalma között. A weberi és a marxi gondolkodás interdiszciplináris jellege és a rendszeranalízisnek (John von Neumann, Ludwig von Bertalanffy) az a vívmánya, hogy a komplex kölcsönhatásokat hangsúlyozta az ok és okozat helyett – a világtörténelemben előfordult kölcsönhatásoknak logikailag sokkal teljesebb feltárásához vezetett, és teljesebb képet nyújtott az okokról és okozatokról.

A kulturális kölcsönhatások “terjedési” modellje számára az igazi kihívást a posztmodern filozófiai gondolkodás jelentette. Ez az irányzat rendszerlogikával dolgozik, nem pedig ok-okozati összefüggéssel; a változások kölcsönviszonyát hangsúlyozza, ám elveti a determinizmust. Történészei a helyi, nemzeti történelmet vizsgálják, nem a világ történelmét.

Manning professzor szerint a “kultúrák közti kölcsönhatások” kifejezésnek a “kulturális” vonatkozása legalább annyira tisztázatlan, mint a “kölcsönhatások” fogalma. Itt a következő kérdések merülnek fel: léteznek-e “kultúrák” határvonalakkal körülvett entitásokként? Ha “más” kultúráról beszélünk, világosan kirajzolódó határvonalat tételezünk-e fel a “mienk” és az “övék” között? És vajon a kultúrák határain átívelő kölcsönös hatások különböznek-e az egyes kultúrákon belül érvényesülő hatásoktól?

Ma két, egymástól egészen különböző felfogással találkozunk; az egyik szerint a “kultúra” azonos a “társadalom”-mal. A másik értelmezés szerint “a kultúra”, “a kulturális alkotás” az egyének, csoportok, és az ő ellentmondásos eszméik kölcsönös egymásra hatásának eredménye. A kultúrák között érvényesülő kölcsönhatások fogalmának tisztázása tehát még a történészek számára is kihívást jelent.

Visszatérve a Bentley-féle koncepcióra és annak alkalmazására: Manning szerint “a kultúrák kölcsönhatása” jelenséget három technikával még eredmé­nyesebben lehetne alkalmazni.

Elôször: a kölcsönösen érvényesülő hatásoknak sokkal szélesebb körét volna érdemes vizsgálni. Például korszakalkotó tényező lehetett a gabonafélék cseréje, a háziállatok elterjedése, technológiák terjedése (a banán, a yamgyökér, a cirok vagy a teve megismerése). Vagy követni lehet régészeti és írott dokumentumokból a zene, a ruházat és más kulturális elemek terjedési útját, meg lehet rajzolni a globális méretű stilisztikai kölcsönhatások térképét. Követni lehet a politikai intézményekben vagy a családszerkezetben végbement kölcsönösen ható folyamatok útját, irányát, mértékét.

Másodszor: pontosabban meg kellene határozni a kultúrák közti kölcsön­hatások kritériumait és közegeit. Pl. mikor, kinek a személyében, hogyan tekinthető a kapcsolatok létrehozójának a kereskedelem? Kik a kölcsönös egymásrahatás legfontosabb szereplői: a kereskedők vagy a kézművesek? a szőnyegárus vagy a szőnyegszövő? Vagy pl. kik a kölcsönös hatások hordozói a birodalmi nagyvárosok és a környezetük között, stb.

Harmadszor: a kultúrák között kölcsönösen érvényesülő hatások jellege korszakról korszakra változik. Tisztázni kellene, mi jelenti egy korszakon belül a kontinuitást, és milyen horderejű változás vet véget egy korszaknak, s nyit meg egy újabbat? (Ugyanezt fejezi ki E. H. Carrnak egy mondata: a történetírás: “történelmi jelentőségen alapuló válogatási folyamat”. Mi a történelem? Bp.1993. 100. l.)

Szerzőnk megjegyzi, hogy végül is úgy állapítható meg, hogy a különböző szempontú periodizációk közül melyik állja ki a próbát, ha összehasonlítjuk őket. Pl. a Bentley rendszerébe nem fér bele az 1500 előtti idők Amerikája és Óceániája, míg az evoluciós periodizációban helyük van e területeknek is.

A világtörténelem tanulmányozásánál szükség van olyan alternatívákra, mint amilyet Bentley ajánl – mondja végül Manning. Másként csak a megszokott módon szemlélnénk a világ múltját, azaz a nagyhatalmak uralmára, s a központi területek szerepére koncentrálnánk. A világtörténelem egységben szemléléséhez, a kicsi egyedinek a nagy általánosba beillesztéséhez megfelelő keretet nyújt a kultúrák közti kölcsönhatások szempontja, ha még sok vitát is hoz majd e fogalmak tisztázása.

 

Jerry H. Bentley: Cross-Cultural Interaction and Periodization in World History. (Kultúrák közti kölcsönhatások és a periodizáció a világtörténelemhen) = The American Historical Review, 101. kötet, 3. szám, 1996. junius, 749–770. p.

Patrick Manning: The Problem of Interactions in World History. (A kölcsönhatások problémája a világtörténelemben) = The American Historical Review, 101. kötet, 3. szám, 1996. június, 771–782. p.

 

Fodor Mihályné