Klió 1997/2.

6. évfolyam

A történelem tanítása Latin-Amerikában

 

A történetírás és az ehhez kapcsolódó, illetve a részben ebből táplálkozó identitáskeresés egyidős a latin-amerikai kontinens függetlenségével. Az elmúlt másfél évszázadban számos ország- és kontinenstörténet született, amelyek hatása a mai latin-amerikai általános- és középiskolai történelemoktatásban nem tapasztalhatók.

Az esszégyűjtemény latin-amerikai szerzői azt vizsgálják, hogy az általános- és középiskolai oktatási rendszereken belül a történelem tanítása milyen szerepet kap. Az Amerikai Államok Szervezte (Organización de los Estados Americanos) több évtizedes kutatási programja eredményeként született meg a könyv, amelynek célja az iskolai történelemoktatás problémáinak felvetése és későbbi megoldása (Leonel Zúńiga).

A szubkontinens országaiban a mindenkori történelemoktatás, a jelek szerint, a mindenkori politikai rendszereknek akart (és akar) megfelelni, illetve sokszor az aktuálpolitikai események határozták meg magát a történelmet. Ennek oka országonként más és más, a történelemkönyveket vizsgálva érdekes következ­tetéseket lehet levonni – írják Marcela Gómez Solano és Adriana Puiggrós Lapacco.

Az egyik szerkesztő, a mexikói Josefina Zoraida Vázquez szerint a nemzeti történelemoktatásokról általában elmondható, hogy az általános iskola első évfolyamaira optimista szemlélet jellemző, a könyvekben a történelem menetét kizárólag túlidealizált hősök viszik előre. A későbbiek folyamán a felsőbb évesek már kapnak némi gazdasági-társadalmi magyarázatot is, de ezek általában felületesek, és továbbra is a mitikus szereplők és események uralják a kontinens történelmét.

A szerzők szerint a középiskolákban történelmi víziót próbálnak a tankönyvek átadni – társadalmi, gazdasági, politikai és sokszor ideologikus magyarázatokkal. A történelemoktatás azonban mégis megreked a politikatörténet szintjén.

A témák meghatározottsága szempontjából fontos jellemző a már említett politika- és háborútörténeti szemlélet. A kultúra története szinte teljesen hiányzik a tankönyvekből. Az általános szemléletmódot jellemzi, hogy latin-amerikai szempontból a világtörténet csupán Európa történetéből áll.

Összegezve, a következő megállapításokat vonja le Vázquez: a prekolumbián korszak leírása a leggyengébb, a szerzők nem mellékelnek olyan térképeket, amelyek a valóságot ábrázolnák, nincsenek földrajzi leírások, hiányoznak a  társadalom és természet kapcsolatát leíró részek, amelyek nélkül a természeti népek kultúrája nem érthető meg. A kronológiák sokszor tévednek és elavult korszakolásokat alkalmaznak. Hiányzik a kontinens sokszínűsége és a kultúrák egymás közti kapcsolata. A tankönyvek túlideologizáltak, például a spanyol tankönyvek az indiánokról lenézően írnak, a guatemalai, nicaraguai tankönyvekben viszont a helyi kultúrák túlzott jelentőséget kapnak. Általában a történelem tankönyvek pusztán leíró jellegűek.

A felfedezések kora jól feldolgozott, de sok apró hibával. Brazília és más nem volt-spanyol gyarmat esetében fontos jellemző, hogy elsősorban az angol és portugál felfedezőkről írnak, megfeledkezve a spanyolokról. A többi ország a régiónak megfelelően említi meg a nagy (vagy kevésbé nagy) felfedezőket, például az argentin könyvekben Solís nevét emelik ki. De általában a spanyol-amerikai régióban a spanyolokon kívül csak a portugálok felfedezéseiről szólnak. A felfedezések okaként többségükben a Mediterráneumban lezajlott változásokat említik. Ami az Európa-centrizmust illeti, jellemző, hogy sok ország a felfedezésektől számítja nemzeti történelmét (ilyenek: Argentína, Brazília, Chile, Costa Rica, Puerto Rico stb.). Mások Amerika szellemi (intellektuális) felfedezését emelik ki (Peru, Mexikó, Uruguay). De általánosságban az mondható el, hogy korántsem adnak teljes és valós képet erről a korszakról.

A conquista (hódítás) és a gyarmatosítás korszaka számít a „kedvenc” témának, az egyes országok ezen a téren elég egységes feldolgozási szintet és módszert alkalmaznak. A régiónak megfelelően bemutatják a gyarmatosítás eseményeit, majd a magas kultúrák és a kereszténység találkozását. Az ún. „fekete legenda” már csak nyomaiban lelhető fel, kevés kivételtől eltekintve. Ezek: Kuba, Nicaragua és a Bahama-szigetek. Ugyanúgy, mint más témáknál, Argentína, Kolumbia, Costa Rica, Chile, Panama, Puerto Rico és a Dominikai Köztársaság esetében spanyolbarát szemléletmódot tükröznek a történelem­könyvek. Érdekes eset a spanyolországi, ahol a tankönyvekben a kultúra terjesztését hangsúlyozzák, és ennek jótékony hatását a „barbár” kontinensre. Jellemző továbbá ezekre a szövegekre, hogy az indiánokról szinte nem esik szó, aminek – a recenzens szerint – kettős magyarázata lehetséges: egyfelől előfordulhat, hogy még néhány történészben élnek a régi előítéletek, másfelől feltételezhető bizonyos lelkiismereti kérdés is. A portugál tankönyvek, hagyo­mányaiknak megfelelően „a tér kitágulását” látják a hódításokban. Visszatérve az általános észrevételekhez, a szerző kiemeli, hogy ennek a korszaknak a leírása is elsősorban a csaták és események története.

Külön vizsgálta Vázquez Afrika és Latin-Amerika kapcsolatát a gyarmati korszakban. Ennek az lehetett a nyilvánvaló célja, hogy feltárják, mit tudhatnak meg a tanulók a rabszolga-kereskedelemről, valamint annak afrikai hátteréről. Két alapvető megállapítás érdemel figyelmet ezek közül. Először is az afrikai konti­nens szinte nincs is jelen a tankönyvekben, és a rabszolgaság intézményéről is nagyon kevés szó esik.

A gyarmati intézményrendszer kevésbé hangsúlyos, mint maga a gyarmatosítás. Az ebből adódó „súlyponteltolódásnak” köszönhetően olyan kép alakul ki, mintha 300 éven keresztül nem történt volna semmi a gyarmatokon. Az általános érdektelenség közepette két korabeli intézményt tartanak említésre méltónak a tankönyvírók: a Casa de Contratación-t és a Consejo de las Indias-t.

A regionalizmus és amerikanizmus kérdésében az általános, és valamennyire átfogó megállapításokon túl egy-két esetben érdekes jellemzőkkel találkozhatunk. Brazília esetében azt tapasztaljuk, hogy az ország mintha teljesen elzártan, elszigetelten élne a kontinensen belül. Hasonló szemléletmódot tapasztalhatunk a karibi térségben, ezek az országok sem említik meg a kontinens többi régióját, országát. Az Ibériai-félsziget országai mára már szinte el is felejtették volt gyarmataikat, és csupán mint a múltnak egy részéről beszélnek róluk. A közép-amerikai régió országainak tankönyveit az jellemzi, hogy – a rosszul értelmezett regionalizmus nevében – kizárják maguk közül Panamát. Ehhez hasonló eset, ami sok ország esetében fennáll, hogy ellenségesen (régi határt vagy egyéb konfliktust továbbélesztve) nyilatkoznak a szomszédos államokról.

Az egyes országokkal konkrétan foglalkozó tanulmányok történelmi áttekintést adnak a témáról; külön cikkben tárgyalják a szerzők (lásd lentebb) Argentína, Mexikó, Spanyolország, Nicaragua, Ecuador, Chile és Brazília történelemokta­tásában használatos kézi- és tankönyveket. Brazília esetében a már említett „magány” érzete nagy hangsúlyt kap, ami a tankönyvekben úgy jelenik meg, hogy a gyarmatosítás és maga a gyarmati korszak témájában a spanyolok tettei a „háttérben” maradnak, illetve egyáltalán nem jelennek meg. A chilei szöve­gekben érdekes ellentmondásra lehet felfigyelni. Egyfelől ezek a tankönyvek a három magas kultúráról szólva, az emberáldozatokra hivatkozva, külön kiemelik ezek immoralitását. Nem sokkal később viszont a chilei iskolások az tanulják, hogy népük egyértelműen mesztic (Rafael Sagredo és Sol Serrano). Mexikó tankönyveinek kapcsán találkozhatunk a legtöbb dicsérettel a tanulmány szerzőjének – Alfredo López Austin – jóvoltából. Az általános iskola alsóbb osztályaiban egy kísérleti szakaszban a kisiskolások komplex történelemképet kapnak a világról, amelyben – például – az ősi mexikói kultúrákat sikerült ügyesen belehelyezni az ókori nagy civilizációk közé. A kiemelten kezelt országok közül fontos lehet még a spanyol eset (Primitivo Sánchez Delgado). A fejezet külön vizsgálja az oktatási reformokat (az elsőt 1845-ben az – eddigi – utolsót pedig 1983-ban kezdték el) és a történelemoktatás ideológiájának változásait, amely – a szerző szerint – „együtt hullámzik” a politikai rendszer­változásokkal. Fontos váltás volt Sánchez szerint a történelemoktatás szemléle­tében 1974-ben, amikor „bevezették” a magyarázó történelmet, amely az általános összefüggésekre próbál meg rámutatni. Magának a történelemoktatásnak a fejlődését három nagy szakaszra osztja fel. Az első, pozitivista szemléletű volt és Menéndez Pelayo nevével fémjelezhető, ez tartott egészen az 1970-es évekig, A második szakaszra hatással volt a francia történetírás, elsősorban az Annales-iskola, míg az utóbbi 13–15 évben a „didaktikus remények” lettek erősek.

Másfajta érdekességeket tartogat az argentin történelem tankönyvekkel foglalkozó rész, amelyet Cecilia Braslavsky írt. Az ebben az országban 1853 és 1916 között megjelent mintegy 50 tankönyv a mindenkori politikai elvárásoknak megfelelően íródott, a történelmet „aktuális” kérdéssé alakítva. A századelőre jellemző, hogy sok olyan tanár tanított ebben az országban, akiknek semmilyen képzettsége nem volt. Fenti tényeket vizsgálva a tanulmány szerzője megállapítja, hogy a szövegek alapján felmerülő kérdésekre adandó válaszok a mai oktatás átalakítása szempontjából is érdekesek lehetnek. A tanulmány, ennek ellenére, ezekre a kérdésekre nem ad választ.

Megadja viszont a válaszokat egy másik szerzőpáros (Marcela Gómez Sollano és Adriana Puiggrós Lapacco), akik tanulmányukban rámutatnak: a legnagyobb bajt az utánzásban és a különböző eszmei áramlatok és módszerek (pozitivizmus, liberalizmus stb.) feltétel nélküli alkalmazásában látják, s abban, hogy a könyvek nem térnek ki a helyi, speciális tényezőkre. Amint rámutatnak, a latin-amerikai oktatásban sok módszert alakítottak ki, de ezek csak akkor lehettek részei a tanításnak, amikor az állam vagy a vagyonos rétegek iskoláiban bevezették. Századunkban több alternatív elképzelést is megalkottak, amelyek intézményesülni tudtak néhány országban, a többi feledésbe merült. Ennek köszönhetően az ilyen irányú kutatások meglehetősen szegényesek, így a latin-amerikai történelemoktatás torzultan jelenik meg a hasonló tanulmányokban.

 

Josefina Zoraida Vázquez és  Pilar Gonzalbo Alizpuru (szerkesztők):  La enseńanza de la historia. Interamer, Washington, 1994, 242 p.

 

Nagy Marcel