Klió 1997/2.

6. évfolyam

Gyarmatosítás és gyarmatosítók

Egy akadémia és egy szótár története

A francia Académie des Sciences d’Outre-Mer (Tengerentúli Tudományok Akadémiája) története e század húszas éveiben kezdődött, pontosan 1922-ben, amikor is felvetődött egy gyarmati tudományos akadémia megalapításának ötlete három tudós – P. Bourdarie, M. Delafosse, A. Martineau – gondolatában. Még ugyanebben az évben kitűzték a leendő Académie des Sciences Coloniales (Gyarmati Tudományok Akadémiája) nevet viselő intézmény célját: „A gyarmati tudományok enciklopédiájának szótár formában történő kiadását magában foglaló állandó munkálatok, ami valamennyi szekciót érint; e szekciók mindegyike saját kontingensével járul hozzá az állandó bizottság munkájához, bőséges bibliográfiákkal; e művet a lehető leghamarabb el kell kezdeni, hogy minél gyorsabban bevégeztethessen.”

Az Akadémia ünnepélyes nyitó ülésére 1923. május 18-án a Sorbonne nagy dísztermében került sor. Szellemiségét négy igével fejezték ki, amelyek azóta is vezérmotívumként szerepelnek kiadványaikon: TUDNI – MEGÉRTENI – TISZTELNI – SZERETNI. 1942-ben vásárolták meg azt az épületet – Párizs elegáns XVI. kerületében –, amelyben a II. világháború utántól a mai napig is székel. Közben – 1957-ben, követve az idők szavát és parancsát – nevét Académie des Sciences d’Outre-Mer-re változtatta; amelyet ma is visel. Eleinte csak a volt francia gyarmati területek problémáival foglalkozott, 1972 – az új alapszabályzat elfogadása és bevezetése – óta kutatásait gyakorlatilag az egész „Harmadik Világ”-ra (Afrika, Ázsia, Óceánia, Latin-Amerika) kiterjesztette. Több tucat Franciaországon belüli és kívüli tudományos intézménnyel vannak kapcsolatai, közöttük az Académie Malgache, a belga Académie royale des sciences d’Outre-Mer, a francia ORSTOM, az IFAN stb...

Érdekes végignézni a volt tagok listáját, kik szerepeltek közöttük: francia köztársasági elnökök, miniszterelnökök, miniszterek, tábornokok, Nobel-díjas tudósok, külföldi államfők és – természetesen – a francia köz- és tudományos élet jeles nagyjai, akik az Akadémia tevékenységéhez tartozó területeken (földrajz, etnográfia, történelem, irodalom, orvostudományok stb...) kimagasló munkát végeztek, illetve eredményeket mutattak-mutatnak föl.

Nos, ennek az Akadémiának a gondozásában és kiadásában, Robert Cornevin irányításával jelent meg ez a tízkötetes életrajzi lexikon-szótár (vagy szótár-lexikon), amelyet most itt szeretnénk kötetenként bemutatni.

*

Az I. kötet (668 o.) Bevezetőjében R. Cornevin részletesen magyarázza e mű genezisét, célját, tartalmát. E szerint ennek az életrajzi szótárnak az ötlete még 1971 végén született meg az Akadémia közelgő 50. évfordulójának tiszteletére, a következő szándékkal: bemutatni – egyrészt – az elhunyt akadémikusokat, másrészt az Akadémia megalapítása előtt élt neves személyiségeket. Cornevin aláhúzza: „nem a gyarmatosítók dicsőségére [akarták] ezt a szótárt csinálni”. Elismeri: a gyarmatosításnak – „a világtörténelem fontos szakaszának” – megvolt az árnyoldala a rabszolgakereskedőkben vagy az egyes hivatalnokokban megtestesült személyiségekben, s a fényes oldala, pl. Schślcher, Éboué, Delafosse és mások személyében. Ez a történelmi kiindulópont. A földrajzi – a Franciaország szempontjából tengeren túlinak számító területek: a legelőször gyarmatosított vidékek (India, Kanada, Antillák, Luisiána, Guayana, Mauritiusz, Réunion, Seychelles-szigetek), és a XIX. századi gyarmatosítás eredményeként létrejött egységek (Algéria, Új-Kaledónia, Polinézia, Indokína, Tunézia, Dzsibuti, Francia-Nyugat-Afrika; Francia-Egyenlítői-Afrika, Madagaszkár, Marokkó, Togo, Kamerun).

Cornevin kiemeli a mű szerzőinek objektivitását: a francia gyarmatosító politikával szembeszegülő afrikai „bennszülött személyiségek” is helyet kaptak a könyvben.

Milyen jellemzést adnak a szócikkek szerzői a tárgyalt személyekről? Válasszunk ki néhányat közülük!

Abd El-Kadert a történelemtudomány az algériai nemzet alapító őseként, a modern kori muzulmán Algéria legnagyobb személyiségeként tartja számon, aki újító szellemével segítette – a franciák ellenében – az Algériai Arab Köztársaság megszületését.

M. Delafossé 1894-es elefántcsontparti tevékenységének felidézése után az afrikai nyelvtudomány, nyelvészet, etnográfia, történelem területen végzett óriási jelentőségű munkásságáról olvashatunk. Tudományos eredményeit ma is felhasználják az afrikanisták.

A. Schweitzer a magyar olvasók előtt sem ismeretlen. E sokoldalúságában zseniális ember – teológus, lelkipásztor, filozófus, zenész, orgonista és orgonakészítő, orvos – az egyik leghosszabb cikket kapta – méltán! Hét oldalt. Nagy érdeme volt – írja a lexikon – annak felismerése, hogy ha eredményesen, a modern orvostudomány eszközeivel akarja a bennszülötteket gyógyítani, le kell mondania az európai értelemben hagyományosnak tekintett kórházról, és helyette olyat kell létesítenie, amely megfelel e bennszülöttek szokásainak, emberi elvárásainak.

Toussaint Louverture-rel Haitire érkeztünk. A „Néger Napóleon” is ugyanolyan részletes elemzésben és bemutatásban részesül, mint A. Schweitzer. Az első szabad néger állam egyik legodaadóbb, legzseniálisabb tábornoka harcolt a spanyolok, az angolok, a franciák ellen – sikerrel! Politikusként rendet, gazdasági felvirágzást hozott hazájának. Rabszolga volt, és – mondja a szerző – az is kívánt maradni, mivel nem akart „besorolni” a felszabadított rabszolgák közé, akik volt rabszolgatartó gazdáik életmódját utánozták, megbecstelenítve így saját magukat. S milyen emléket hagyott maga után? Napóleon Emlékirataiban tette fel magának a kérdést: nem lett volna esetleg helyesebb Toussaint Louverture megtámadása helyett – szövetséget kötni vele? „Kései és haszontalan bánkódás”, jegyzi meg a cikk írója befejezésül.

A II. kötet (789 o.) két és félszáz címszavának mintegy ötöde – bennszülött személyiségekről íródott; a szerepeltetettek között – R. Cornevin Előszava szerint – szerették volna mind jobban kidomborítani a nők szerepét. Földrajzilag Afrikáé a vezető hely, de Amerika és az Antillák, valamint Ázsia is jelen van. Cornevin fontosnak tartja kiemelni: a cikkek szerzői között többen vannak az Akadémián kívüliek!

A. Camus regényeit nálunk is sokan olvasták. Ô is az Amrouche-éhoz hasonló pszichés kettősségben élt: Algéria volt a szülőföldje, de ő maga francia volt; ráadásul baloldali, ami – az algériai függetlenségi háborúban – csak tetézte számára a kellemetlenségeket. Algériában az „uralkodó kisebbség”-hez tartozott, írásainak nyelvezete is ennek a kisebbségnek a nyelve volt.

L. Frobenius – német tudós, utazó, hatalmas és erős egyéniség. Hatása az afrikai civilizációk kutatásában döntő lett a két világháború közötti Afrika-kutatók számára. Nagy érdeme, hogy olyan időszakban tanulmányozta Fekete-Afrika történelmét, művészetét, kultúráit, amikor Nyugat-Európában igen sokan tagadták meg azoknak még a létezését is.

A III. kötet (543 o.) teljes egészében Madagaszkárnak van szentelve. A Bevezetőben R. Cornevin idézi H. Deschamps kormányzó előadását a Madagaszkáron folyó tudományos kutatásokról, aki három szakaszt különböztet meg e kutatásokon belül:

I. 1595-1668: a holland származású F. de Houtman összeállítja az első malgas nyelvű szótárt; a portugál L. Mariano a malgas nép kettős – indonéziai és afrikai – eredetéről beszél, majd É. de Flacourt jelentkezik a sziget és lakosai erőforrásainak első részletes leírásával.

II. 1865-1914: „a nagy évszázad” – A. Grandidier beutazza a szigetet, térképeket rajzol róla, felderíti a faunát, a flórát. Mások szótárakat készítenek. Végül, 1902-ben Gallieni megalapítja a Malgas Akadémiát.

III. 1920-1960: az „epigonok” kora”. 1949 óta működik a Madagaszkári Tudományos Kutatások Intézete. 1960 a függetlenség éve: átszervezik a Malgas Akadémiát, létrehozzák a Madagaszkári Egyetemet.

Nekünk, magyaroknak természetesen igen érdekes, izgalmas, sőt tanulságos elsősorban a Benyovszki-cikk (egyik szerzője maga R. Cornevin).

Benyovszki részt vett a lobsitzi, a prágai és a schweidnitzi csatákban. Kamcsatkára deportálták, ahonnan társaival együtt megszökött – miután kifosztotta a hadsereg kasszáját, ellopta a tisztek egyenruháit. Benyovszkiék ezután Île-de-France vidékén jelentek meg, ahol sujtásos uniformisaikkal nagy feltűnést keltettek. Benyovszki generálisnak adta ki magát. Jelentkezett a Tengerészeti Minisztériumban, amit valóságos ostrommal vett be, hála ismeretségeinek, charme-jának és talpraesettségének. Nem mindenkit tévesztett azonban meg: Kerguelen gazembereknek, csavargóknak és cipőpucolóknak (!) titulálta őket. Madagaszkárra hajózott; itt egy halott király reinkarnációjának kiáltotta ki magát, s a szigeten egy állam létrehozását ígérte. Nagy mennyiségű pénzt kapott a franciáktól tervei megvalósítására – a pénzt azonban elherdálta. Mindezek ellenére újabb kölcsönöket adtak neki, sőt, Ausztriába küldték szolgálatra. Amerikában bukkant fel, azután ismét Madagaszkáron „ténykedett”, azaz egész egyszerűen – szélhámoskodott, de igen eredeti módon, és – nagyban. Kikiáltotta magát a sziget császárának, a madagaszkáriakat fellázította a franciák ellen: ez azonban már soknak bizonyult a franciáknak, akik végül megtámadták és lelőtték.

J. S. Gallieni Madagaszkár országgá szervezésével és fejlődésének előmozdításával írta be nevét a gyarmatosítás történetébe. Megreformálta a munkaerkölcsöt, megszüntette a kötelező robotszerű munkavégzést, vasutat építtetett, segítette a malgas nyelv és szokások tanulmányozását, fejlesztette az orvosi ellátást, az oktatást, majd – 1902-ben, ahogyan már fentebb említettük – megalapította a Malgas Akadémiát.

I. Ranavalona királynőt mint a „nőstény Kaligulát” jegyzi a történelem. Kritikusai „megfeledkeznek” pl. arról, hogy az ő nevéhez fűződik a szóbeliségről az írásbeliségre áttérés, a régi értékrendek újakra történő felcserélése, időben az ő uralkodására esett a kereszténység és a hagyományos vallások összeütközésének kora; intellektuális téren az ő nevéhez fűződik a malgas nyelvű Biblia és a malgas nyelvű szótár kiadatása is – azaz roppant ellentmondásos, kritikus korban ugyanilyen kritikus és ellentmondásos volt személyisége és uralkodói tevékenysége is.

A IV. kötet (734 o.) nincs sem földrajzi tájegységhez, sem egyfajta foglalkozáshoz vagy bármihez kötve: írók, politikusok, katonák, misszionáriusok, tanárok, vállalkozók, felfedezők stb... egyaránt helyet kaptak benne. A szócikkeket főleg nem az Akadémiához tartozó szerzők írták.

Számunkra ismerősen csengenek – többek között – a következő nevek: G. Audisio, J. Bédier, L. Camara, R. Delavignette, B. Diallo, L. Dierx, L. Gueye, M. és A. Leblond, D. Parny Évariste, L. Sainville.

Az V. kötet (573 o.) bevezetőjében R. Cornevin az életrajzi indíttatású művek újabbkori sikeréről beszél, majd a kötet koncepcióját vázolja: először is mit jelent a „tengeren túli” kifejezés: ez csak akkor érdekes számukra, ha az a Földközi-tengeren vagy az Atlanti-óceánon túli terjeszkedést foglalja magában, a szócikkekben pedig olyanok szerepelnek, akik így vagy úgy befolyásolták a tengeren túli történelmet. Ami pedig ennek a „tengeren túl”-nak a helyi, bennszülött lakóit illeti, azok közül szó esik vallási vezetőkről, hagyományos uralkodókról egyaránt.

Kik a számunkra ismerős személyiségek ez alkalommal?

A. Citroën – ki ne ismerné a világhírű francia autókonstruktőrt, aki 1915 és 1935 között – és ezt már kevesebben tudják róla – üzemeiben bölcsődéket, üzemi étkezdéket, fogászati ellátást létesített, Franciaország-szerte buszvonalakat állított üzembe, saját költségére díszkivilágításba borította Párizs nevezetes műemlékeit? Betegen, lelkileg és anyagilag tönkremenve halt meg.

A skót származású J. G. Frazert Aranyág című műve révén ismerik világszerte. Tudományos munkásságának egyik kiemelkedő eredménye, hogy meghatározta a különbséget mágia és vallás, valamint a kapcsolatot királyság és papság között. A Tengerentúli Tudományok Akadémiájának egyik alapító tagja volt.

Ázsiai személyiségek a VI. kötet (474 o.) szereplői. Az összeállítás apropóját az 1976-os tragikus kambodzsai események szolgáltatták: „nem feledkezhettünk meg a borzalmas körülmények között lemészároltakról” – mondja a Bevezetőben Cornevin. A földolgozott történelmi kor a XIX. és a XX. század, de a középkorból is íródtak cikkek. Az érintett földrajzi térség: Kína, India és Korea. Az ismertetett személyiségek között találjuk Lanza del Vastót, Lattre de Tassignyt, J. Mahét, Szuvanna Fumát, P. Teilhard de Chardint.

A Magreb és a Machrek a sorozat VII. kötetének (536 o.) a témája, ezen belül a következő országok: Algéria, Egyiptom, Törökország, Libanon, Líbia, Marokkó, Tunézia. Cornevin utal az idő előrehaladásával előidézett bizonyos veszélyekre: a gyarmatosítás korának tanúi lassan-lassan eltávoznak az élők sorából, családjaik úgyszintén, sok, általuk őrzött dokumentum ebből következően elvész, mert különböző okok miatt megsemmisítik azokat. Sürgős tehát ezeket mihamarabb megszerezni, rendszerezni és közzé tenni.

Néhány ismert név az itt tárgyaltak közül: R. Blachčre, M. Feraoun, Ibn Battuta, Ibn Kaldún, M. Haddad.

V. (Ötödik) Mohammed marokkói szultán, majd király életét részletesen – nyolc oldalon – mutatja be a szócikk írója, kiemelve ragaszkodását Franciaországhoz. Igazi változás az uralkodó és az ő révén országa életében 1956 után állt be, amikor saját ízlése szerinti költségvetést vezetett be; gyakorlatilag az addig csupán csak névleges hatalom után ekkor szerzett magának tényleges hatalmat. Átalakította a hadsereget, és végül – abszolút hatalma felhasználásával – Marokkót a modern állami fejlődés útjára állította.

Kormányzók, gyarmati közhivatalnokok és magas rangú köztisztviselők a VIII. kötet (467 o.) főszereplői, akik a tengeren túl elitet alkottak. „Egyetlen másik gyarmatosító ország sem adott ennyi elfogulatlan történelmi, etnológiai, nyelvészeti kutatási tanulmányt, ennyi irodalmi művet, regény- és drámaírót és költőt. A 4000 közhivatalnokból és köztisztségviselőből, akik a 75 esztendei francia gyarmatosítást jegyezték, közel ezren hagytak ránk tanulmányokat, műveket, fontos cikkeket” – hívja fel a figyelmet a könyv ismertetőjének anoním szerzője, s Cornevin is büszkén emeli ki Előszavában: „A tengeren túli francia hivatalnokok és tisztségviselők valószínűleg nemzetközi rekordot tartanak etnográfiai és történelmi, valamint szépirodalmi művek tekintetében”.

Kik tűnnek ismerősnek? L. G. Binger, J.-B. Colbert, É. Daladier, G. Doumergue, O. Durand, F. V. Équilbeck, É. de Flacourt, V. Liotard, H. Maspéro.

J.-B. Colbert-t elsősorban pénzügyi tevékenységéről ismerik. Bizonyos elgondolásait a cikk szerzője nem tudja a legtisztességesebbek közé sorolni: így a kényszerházasságokat, a „királyi lányok” deportálását, stb., de csípős megjegyzéseket váltott ki mind amerikai, mind francia történészek körében a párizsi udvari szokások Atlanti-óceánon túlra történt exportálása is. Viszont – mutat rá a szerző – ezek az eljárások a kor szellemében gyökereztek. Ugyanakkor azt is elismeri, hogy Colbert teremtette meg a XVII. századi Franciaország kereskedelmi prosperitását, ami az országot – legalábbis egy időre – Európa második tengeri hatalmává tette.

IX. kötet (539 o.) – Fekete-Afrika. Bevezető, elő- és/vagy utószó nélkül, csak a személyi szócikkek, amelyek közül a következők hívták fel magukra a figyelmünket: M. Allégret, A. Cissé, M. Coulibaly, G. Defferre, L. Diakhaté, Ch. A. Diop, Y. Gučye, M. Koné, J. Malonga. É. Psichari, A. S. Touré.

G. Deferre-t Marseille több mint három évtizeden át hivatalában lévő polgármestereként ismerhettük meg, de mint a Tengerentúli Franciaország minisztere is érvényesíteni tudta az állam autoritását. Szerepe volt a decentralizálásban (Marseille hét másik agglomerációval együtt az ellensúly-metropolis szerepét játssza ma is), a dekolonizációban (Marseille, speciális földrajzi helyzeténél fogva, a volt gyarmatokról bevándorlók egyik első állomása.)

A. Sékou-Touré az egyik leghosszabban és legrészletesebben tárgyalt afrikai személyiség az egész tízkötetes műben. Ellentmondásos egyéniség és politikus volt, mint maga a kor; egyrészt egyszerű, becsületes, életében kevéssé igényes; másrészt viszont a politikai életben uralkodása alatt a nepotizmus és a korrupció hallatlan méreteket öltött. Egyesek számára vérszomjas diktátor, mások számára hűséges barát. A cikk írója a történelmi-politikai-társadalmi környezettel és helyzettel próbálja menteni a politikus képét, aki kétségtelenül a szovjet mintájú – azon belül is bizonyos tekintetben a sztálini típusú kommunista ideológia és praxis hatása alá került, hiszen ő is a kollektivizálást, az államosítást próbálta végrehajtani népén, nemzetén.

Az eddig megjelent utolsó, X. kötet (505 o.) munkálatait még R. Cornevin irányította, 1988 végén bekövetkezett haláláig. Különböző okok – az ő halálán kívül – mintegy hat évvel késleltették e kötet megjelentetését, amely az Amerikával kapcsolatba került, francia származású vagy kultúrájú személyiségek (felfedezők, papok, tudósok, újságírók, írók stb...) életrajzait tartalmazza. Ismerős nevek számunkra: H. Christophe, L. G. Damas, J. J. Dessalines, R Lévesque, P.-S. Dupont de Nemours, G. Gratiant, La Fayette, A. Métraux, A.-A. Petion.

H. Christophe haiti uralkodó – a Toussaint Louverture és Dessalines által megtett erőfeszítéseket követve – megpróbálta országát nyugat-európai mintára megszervezni, ennek keretében elfojtani az afrikai eredetű vallási szertartásokat, az embereket házasságkötésre buzdította és kényszerítette, kötelezte őket a munkára, tanulásra. Az eredmény egyik oldalon a prosperitás, a másikon a despotizmus, az emberi akarat és élet semmibe vétele lett. Óriási méretű építményeket képzelt el és fogott hozzá építtetésükhöz – sok közülük befejezetlen maradt; a ma is álló, legszebb befejezett építménye a Laferričre-erőd, amelynek építése több mint tizenöt esztendőt vett igénybe, és állítólag 30 000 munkás életébe került; gyakorlatilag sohasem szolgálta azt a célt, amire építették – védeni Haitit a tenger felől érkező támadások ellen.

R. Lévesque Kanada miniszterelnöke 1976–1985 között, egy negyed évszázadon át a québeciek emancipációs harcának egyik kiemelkedő vezetője volt, aki ráébresztette honfitársait saját erejükre, új önbizalmat öntött beléjük személyiségük elfogadására és elfogadtatására. Újságíróként is kitűnő volt. Általában jellemző volt rá, hogy amikor mások azt hitték, többé nem tud az őt ért támadások után talpra állni, óriási energiával mégis újra tudta kezdeni küzdelmeit.

A. Métraux francia etnológus több földrész, sok kultúra és nyelv között osztotta meg és föl magát, sok területen tevékenykedett: kutatás, oktatás, közigazgatás – mindezek mellett erős belső feszültségekkel küszködött. Sokirányú harcaiban alulmaradt: öngyilkos lett. Művei sok tekintetben pótolhatatlan dokumentumok a primitív népekről, szokásaikról.

A. Naaman kanadai-francia egyetemi tanár, a francia nyelvű irodalmak fáradhatatlan terjesztője és barátja volt, nagy részben az általa alapított kiadóvállalat révén. Halálával sajnos a kiadó is megszűnt. (E sorok írója is sok, másutt hozzáférhetetlen dokumentum birtokába jutott Naaman professzor önzetlen segítsége révén.)

A. A. Petion-nal újból Haitire térünk vissza; ő volt a Haiti Köztársaság megalapítója, majd kétszer megválasztott elnöke – hogy harmadszorra örökös elnökévé tegyék meg. Földet osztatott, igyekezett segíteni a kereskedelem exportképességének javítását. Jósága, ugyanakkor a politikai életben lazasága közismert volt; a visszaélések ellen nem is igen kívánt fellépni, nem illett volna emberi természetébe!... Nevéhez fűződik viszont az új haiti Alkotmány kidolgozása.

*

„Emberek és sorsok” a magyar címe ennek a tíz kötetes életrajzi szótárnak. Vajon mennyire felel meg a tartalom a címnek?

Többnyire szinkronban van a két dolog. Izgalmas, hol megrázóan nyomasztó, hol szerencsésen végződő életek, sorsok elevenednek meg előttünk, sok-sok tanulsággal, sok-sok példamutató helytállással, kitartással, bátorsággal. Kiderül, mennyi, valóban nemes szándéktól – is – vezetett ember volt kénytelen kicsinyességgel, igazságtalan intrikákkal szembeszállni.

Egyet azonban ne feledjünk e szócikkek olvasásakor: a világ egyik legnagyobb – volt – gyarmattartó hatalmát, annak politikáját kiszolgált emberekről van itt szó! E hatalom – a volt francia gyarmatosító hatalom – szemszögéből születtek és íródtak az ítéletek, a jellemábrázolások, a véleménynyilvánítások – s ez a hatalom bizony nem mindig humanista bennszülött-felfogásáról vagy idegen civilizációk és kultúrák föltétlen tiszteletben tartásáról volt híres! Sok itt tárgyalt személyiségről más kutatók és történészek másutt egészen másként beszélnek-írnak; elég, ha pl. a mi Akadémia Kiadónk által az 1970-es években kiadott Fejlődő országok lexikonában is megtalálható ugyanezen személyekről szóló cikkecskéket elolvassuk (igaz, ez a mű is egy meghatározott ideológián nyugvó korban íródott), hogy az érem másik oldalát is meglássuk! De más jellegű, akár „nyugati” művekből is megtudhatjuk, hogy esetleg az, amit egy „gyarmat(os)-barát” műben egyszerűen csak pacifikációnak neveznek, az alkalmakként több ezer, sőt esetleg több tízezer afrikai-ázsiai bennszülött életének embertelen körülmények között történt kiirtását, helyi kultúrák megsemmisítését jelentette!

A szócikkeket egyébként a saját kutatási területükön kiváló tudósok írták, akár az Akadémiához tartoztak-tartoznak, akár nem. Sajnos, és ez igazán sokat levon e kötetek értékéből – a cikkek színvonala, minősége nagyon-nagyon egyenlőtlen: egyeseknek igazságtalanul több vagy kevesebb sor jutott, mint amennyi megilletné őket. Egyáltalán nincs észrevehető vezérlő koncepció a biográfiák felépítésében, a követendő szempontokban – itt látszik, mennyire nem mindig szerencsés a szerzőknek adott teljes alkotói-koncepcionális szabadság. Egyes cikkek már-már lírai-romantikus ömlengések, személyes élmények alapján íródtak, mások olyan szárazak, hogy szinte ropognak, és csak a legalapvetőbb életrajzi adatokat hozzák.

Kik használhatják e művet? Elsősorban természetesen a francia gyarmatosítás történelmével foglalkozók – ők is csak a fentebb kifogásoltak szem előtt tartásával –, általában pedig a francia történelmet kutatók. Szerencsére sok cikk után részletes bibliográfia található.

Alapjaiban véve, hézagpótló kiadványról van szó; az itt tárgyalt személyeknek ugyanis csak alig-észrevehető hányada szerepel hagyományos lexikonokban, sorsukról pedig szétszórva különböző szakkönyvekben, monográfiákban olvashatunk esetleg.

Mindenesetre roppant tanulságos, sok tekintetben irányt mutató műről van szó – várjuk a folytatást, amelyről a VIII. kötet Előszavában beszél R. Cornevin: egy XI. (Comores) és egy XII. kötet (Indiai-óceán). Sajnos, az az érzésünk, ez a folytatás – az előzőek megjelenési ütemét látva – nem a közeljövőben fog napvilágot látni.

Hommes et destins. I. kötet: Párizs, Académie des Sciences d’Outre-Mer, 1975; II. kötet: Párizs, Académie des Sciences d’ Outre-Mer, 1977; III. kötet: Párizs, Académie des Sciences d’ Outre-Mer – Nizza, Centre Universitaire Méditerranéen, 1979; IV. kötet: Párizs, Académie des Sciences d’ Outre-Mer,1981; V. kötet: Parizs, Academie des Sciences d’Outre-Mer – Párizs, Agence de Coopération culturelle et technique, 1984; VI. kötet: Párizs, Académie des Sciences d’Outre-Mer – Párizs, Institut de I’Asie du Sud, 1985; VII. kötet: Párizs, Académie des Sciences d’Outre-Mer – Párizs, C.H.E.A.M – Aix-en-Provence, Institut d’histoire des pays d’outre-mer, 1986; VIII. kötet: Párizs, Académie des Sciences d’ Outre-Mer, 1988; IX. kötet: Párizs, Académie des Sciences d’Outre-Mer, 1989; X. kötet: Párizs, Académie des Sciences d’Outre Mer, 1995.)

Kun Tibor