Klió 1997/2.

6. évfolyam

Tudós idegenvezetővel az argentin történelmen át

 

Félix Luna professzor, az ismert argentin történész kétféleképpen is hozzájárult az ország történetére vonatkozó ismeretek népszerűsítéséhez. Egyrészt sohasem zárkózott el a történeti ismeretterjesztés oldottabb, akár publicisztikus műfajától sem. Másrészt nagyívű, szigorúan szaktudományos munkáit is oldott, esszéisztikus nyelven írta. Emellett össze tudja egyeztetni a történelem iránt érdeklődő laikus olvasó szempontjait azzal, hogy a szaktörténész számára is újszerű, látszólag kézenfekvő, de soha föl nem tett kérdéseket fogalmaz meg és boncolgat.

Az argentin történetírás örök problémája a gyökerek feltárása. Argentína Latin-Amerika kreol (fehér, európai származású emberek lakta) országai közé tartozik, közülük is talán a „legfehérebb”. Az indián etnikum ma csupán a népességnek az északi és a délkeleti perifériákon élő töredéke. A nagy többség bevándorlók leszármazottja, netán maga is bevándorló. Mint Luna ironikusan megjegyzi: „A mexikóiak az aztékoktól származnak, a peruiak az inkáktól. Az argentinok – nos az argentinok meg a hajókról”. Ez az oka, hogy a történelem alkotóinak a munkáin végigvonulnak az ilyesfajta kérdések: „Kik vagyunk?”; „Hogyan kerültünk ide, miért vagyunk itt, ahol vagyunk?”; „Mi számít a mi történelmünknek?”

Mindebből logikusan következik, hogy Luna professzor nem Argentína, hanem „az argentinok” történetét írta meg. Már csak azért sem, mert az országot csak a conquista után több évszázaddal kezdték így nevezni. Az „ezüst folyó” (Rio de la Plata) a XVI–XVIII. században oly jeles világgazdasági szerepet játszó nemesfém, az ezüst latin nevét (argentum) ajándékozta a máig rendkívül heterogén, óriási területen elterülő, a trópusoktól a déli sarkvidékig húzódó, több mint 4000 kilométeren elnyúló országnak.

A könyv 15 kronológikus fejezetben arra vállalkozik, hogy az argentin történelemnek olyan elemzését adja, amely hozzájárulhat az ország jelenének a jobb megértéséhez. Mint szerzője írja: „Ellenkező esetben a történelem közönséges agytornává változna.”

Félix Luna sokfelől érkezett el ehhez a vállalkozáshoz. Eddigi több mint egy tucat munkája részben az argentin történet legutóbbi évszázadának kiemelkedő személyiségeit mutatta be. Közülük – Wittmann Tibor, Anderle Ádám, Horváth Gyula munkássága nyomán – a magyar olvasó számára is ismerősen csenghet Hipólito Yrigoyen, Arturo Frondizi vagy Juan Domingo Perón neve. Másrészt hosszabb folyamatokat igyekezett megragadni, mint pl. Konfliktusok és harmonizáció Argentína történetében (1982), vagy Katonai puccsok és elektorális kiutak (1984) című könyveiben. Vizsgálta az ország lélekszámához képest gigantikusra nőtt főváros, Buenos Aires kialakulásának és az ország belső körzeteivel folytatott rivalizálásának a történelmi folyamatát is. (Buenos Aires és az ország, 1982).

Ezúttal az első Buenos Aires-i település kialakulásától 1958-ig, Frondizi elnöki beiktatásáig tekinti át az események fő vonalát. A város első magját az 1580-as években alapította Juan de Garay. Nem az első város volt, néhány évvel vagy évtizeddel megelőzte Córdoba, Tucumán vagy Santiago de Estero születése. Luna azonban mégis döntő jelentőséget tulajdonít neki, lévén hogy ez volt, és – mint a zárófejezetben megállapítja – máig ez maradt az ország egyetlen igazi kapuja a külvilág felé. Addig ugyanis az áruk Európába (s éppúgy onnan az új kontinens déli tájai felé) bonyolult, hosszadalmas utat jártak végig. Cádizból a szállítmányok a Panamai földszoros felé vették az útjukat. Onnan öszvérháton vitték őket a szoros Csendes-óceáni partjára, hogy ismét behajózzák Peru irányába. Ott azután nehéz szárazföldi utakon, az Andok hágóin át indultak a déli kúp területeire. Visszafelé ugyanez volt az útirány, ami a magas költségek, no meg a brit kalózok tengeri rajtaütései révén korlátokat szabott a kapcsolatoknak. Ezek az új kikötőváros létesítésével, utóbb a Rio de la Plata alkirályság kialakulásával enyhülni kezdtek.

Amint azonban az új város kezdett kibontakozni, azonnal megkezdődött a rivalizálás közte és más városok, pl. a régi kereskedelmi út fenntartásában érdekelt Lima között. A Brazíliában megtelepedett portugál erők is megpróbálták kiterjeszteni a befolyásukat a városra, amit az katonai úton is megpróbálták elhárítani, egy olyan korszakban (1580 és 1640 között), amikor pedig Spanyol­országot és Portugáliát perszonálunió szálai kötötték össze. Nemkülönben problémákat okoztak fontos háttérmozzanatként a szinte látótávolságra elterülő pampákon élő indiánok. Luna nagyszerűen teszi érthetővé, hogyan illesztették be az indiánokat a helyi spanyol társadalomba. „Az, hogy az Újvilágban bennszülöttek élnek – írja –, nemcsak Spanyolországot, hanem egész Európát megrázta”. Mindez „számos nehéz teológiai, filozófiai, jogi és nem utolsó sorban tudományos problémát vetett föl... Ha emberi lények, vajon Krisztus megváltotta-e őket? Ha igen, kötelesek vagyunk-e keresztény hitre téríteni őket? És... jogunk van-e háborút indítani ellenük, elvenni javaikat, rabszolgává tenni őket?” Ez a kérdés különösen akkor éleződött ki, amikor Hernán Cortés Mexikóban is partraszállt, és ott – első ízben az európai történelemben – egy másik kultúrával találkozott, amely – írja Luna – bizonyos tekintetben talán magasabb is volt, mint az övék. Végül Buenos Aires kivételével, ahol nem voltak indiók, kialakult az encomienda intézménye. Az alkirály egy spanyol „gondjára bíz” (felajánl, „kommendál” neki) bizonyos számú indián családot, amelyeket nem adhat el, nem vihet máshova, és amelyekkel szemben bizonyos kötelezettségei is vannak (a lelkek vallási gondozása, az elemi létfeltételek biztosítása). Ennek fejében azok kötelesek neki dolgozni, illetve 1615 után adót fizetni. Ha visszagondolok az encomienda mibenlétéről egykor folytatott kollektív töprengéseinkre, meghök­kentő az a könnyedség, amellyel Luna néhány pillanat alatt érthetővé teszi a dolgot.

Lehetetlen minden bravúrját végigkövetni, de nem hagyható ki az 1810 utáni függetlenségi harcok pompás beállítása. Ez a harc – magyarázza – nem a Borbónok Spanyolországától való elszakadásért indult, hanem a Madridban akkor megtelepedett Bonaparte-dinasztiával szembeni ellenállás táplálta, gyakran éppen a királyi család, az akkor „Óhajtott”-nak nevezett VII. Ferdinánd iránti lojalitás jegyében. Amikor azonban a Borbón-uralom restaurációjára otthon ismét abszolutista formákban került sor, ez elriasztotta a szabad gondolkodáshoz addigra hozzászokott porteno-kat (Buenos Aires lakosainak egyik elnevezése). Így aztán rögzült a függetlenség és a köztársaság. Az alkirály szerepét előbb egy junta vette át, majd később elnököket választottak.

Az egész köteten végigvonuló szálak egyike a föderalizmusé. A kikötőváros és a belső körzetek, nagyobb városok viszonya kezdettől olyan házassághoz hasonlítható, amelyben a felek nehezen tudnak együtt élni, egymás nélkül viszont még úgy sem. Hol Buenos Aires telepedett rá a többi közigazgatási egységre, hol azok kényszerítettek rá megalázó feltételeket. Volt időszak, amikor a város csak „vendégül láthatta” a központi kormányzó szerveket; fővárossá csak 1880-ben tette Roca elnök.

Éppen csak érinthetjük a nagyívű leírásokat az ország gazdaságtörténetéről, amelyet a meglehetősen egyoldalú termelési szerkezet miatt a nagyfokú import- és exportfüggőség jellemzett. A saját piacra termelő hazai vállalatok fejlődését elsősorban a két világháború mozdította elő, mivel a hagyományos külke­reskedelmi partnerek jelenléte ezekben az években alábbhagyott, és szóhoz jutottak a kisebb tőkeerejű hazai vállalkozók. Miután a háborús periódusokban az immigráció is visszaesett, ezek kis- és közepes vállalatai elsősorban a faluról beáramló, alacsonyabb kultúrájú, politikailag addig többnyire sehová sem kötődő munkavállalókat alkalmaztak. Ezzel a körülménnyel magyarázza Luna a második világháború végén a perónizmus fölívelését, amely éppen ezeket a rétegeket vonzotta magához, juttatta összehasonlíthatatlanul kedvezőbb élet- és munkafeltételekhez, s tette így elkötelezett híveivé. Többek közt ez okozta, hogy a perónizmus mint mozgalom túlélte Perón mint elnök 1955-ös bukását, majd a pártvezér halálát is.

Nehezen adhatnám vissza azt a higgadt, rendkívül letisztult történelem­szemléletet, amellyel Luna tárgyához közeledik. Nem ismer tisztán „jó” vagy „rossz” korszakokat, nála minden periódusnak megvan a helye a fejlődés folyamatában. A szakítások, összeütközések „arra szolgálnak, hogy tiszta dolgokat, értékeket határozzanak meg. Az ideális az, ha ezt az egyetlen döntőbíró ítélete követi, akit egy demokráciának tiszteletben kell tartania, azaz a nép nyilvánít róla szabadon és békésen véleményt, az urnák előtt. Néha így van, máskor nincs így... Utána pedig jön az új időszak, a paktumoké, a megállapodásoké, a megbékélésé, a szövetségeké”.

Attól sem riad vissza, hogy bizonyos következtetéseket vonjon le, egészen addig, hogy állást foglal a (mostanság a déli Viedmába tervezett) új főváros kialakítása mellett, ami, véleménye szerint, véget vetne Buenos Aires túltengő szerepének, és magának a városnak is használna. A legfőbb feladatot azonban, a történelmi tapasztalatból kibontva, abban látja, hogy az országnak végre ki kellene aknáznia szinte egyedülálló klimatikus és természeti sokféleségéből származó lehetőségeit, felhagyva a kevéssé rentábilisnak bizonyult, vagy idővel azzá lett tevékenységi formákkal.

 

 

Félix Luna: Breve Historia de los argentinos. (Az argentinok rövid története) Planeta Argentína Kiadó, Buenos Aires, 1996. 296 p.

 

Harsányi Iván