Klió 1997/2.

6. évfolyam

A Seuso-kincs nyomában

Minden idők egyik legjelentősebb római kori lelete, egy, a IV. és V. század fordulóján készült, 14 darabból álló, hiányos ezüst étkészlet bukkant fel 1990-ben a műkincskereskedelem londoni piacán. De honnan került ide ez a kincs? Erre a kérdésre még a tudósok sem tudtak eddig kielégítő és egyértelmű választ adni. A régész kutatók és ókortudósok fáradozása azonban összefonódik a jogtudomány doktorainak munkájával, ugyanis több ország, így Libanon, Horvátország és Magyarország is igényt tart a hatalmas értékű ezüst kincsre. A csempészésnek annyi közvetítő láncszeme volt, hogy mire az Londonba ért, a kincs eredeti lelőhelye és megtalálója ködbe veszett.

A londoni felbukkanás óta egyre több régész foglalkozik a kincs kutatásával és vizsgálatával, melyek között a késő császárkorból származó, valaha talált legnagyobb és legsúlyosabb tárgyak szerepelnek. A sok kiváló tudós közül ketten arra vállalkoztak, hogy a Seuso-kincset az eddigieknél nagyobb részletességgel mutassák be és hozzák nyilvánosságra. A szerzők, Marlia Mundell Mango és Anna Bennett először 1989 áprilisa és 1990 januárja között tanulmányozhatták a kincsleletet. Ekkor számos fénykép készült a tárgyakról konzerválás előtti és utáni állapotukban. Később, 1993-ban M. M. Mango újabb vizsgálatokat végzett, főleg a 14 darabos ezüstöt tároló rézüstöt helyezve előtérbe, majd A. Bennett régésznővel együtt 1994-ben publikálták kutatási eredményeiket a jelen könyvben.

A Seuso-kincs (The Seuso Treasure) című könyv két fő részre osztható: az első részben az általános leírás mellett más, szintén császárkori leletegyüttesekkel való összehasonlítások olvashatók, míg a másodikban a 14 darab ezüsttárgy és az azokat tároló rézüst elemzése található különböző szempontok alapján, mint például méret, feliratok, díszítési technika, funkció, fémösszetétel, valamint a tárgyak állapota. A könyv elején a szerzők mellékelik annak a bírói végzésnek a másolatát, melynek értelmében az 1993. november 18-i, New York-i tárgyaláson elutasították a fentebb említett országok igényét. A lelet azóta New Yorkban van és a tulajdonjog kérdésének eldöntéséig ott is marad, s remélhetőleg újabb árverezés nem szórja szét ezeket a műkincseket a nagyvilágba, együtt tárulnak majd az antik kultúrában gyönyörködők szeme elé.

Az első részben M. M. Mango a 14 ezüsttárgyat kétféleképpen csoportosította. Az első elosztást az edények típusa alapján készítette el, így négy tálat, egy kétfülű korsót, öt kancsót, két vedrecskét, egy mosdótálat és egy ékszeresládikát különböztetett meg. A másik felosztás alapja az edények funkciója volt. Ennek következtében a tárgyak legnagyobb része asztali készletet alkotott: a négy nagy ezüsttálat étkezésre, a kétfülű korsót és a Dionysos-kancsót ivásra, továbbá az állatábrázolásos kancsót az asztalnál kézmosáskor használták (a legutóbbihoz tartozott egy mosdótál is, amely azonban már elveszett). A két, geometrikus motívumokkal díszített kancsó az egyetlen mosdótállal asztali kézmosáshoz használt készletet alkot, míg a két Hippolytus-vedrecske, a Hippolytus-kancsó és az ékszeresládika fürdőtartozékok voltak. Ezenkívül táblázatokban összefoglalva láthatjuk a további kutatási eredményeket a tárgyak díszítésére vonatkozóan (melyek a fő díszítési technikák, milyen fajtájú díszek találhatók az edényeken, milyen témájúak a díszítések), és megfigyelhetjük, hogy miként kapcsolódnak egymáshoz a tárgyak előállítási technikájuk, valamint előállítási helyük alapján.

Ugyancsak ebben az első, bevezető részben Anna Bennett ír az ezüstedényeken végzett műszeres vizsgálatokról és a konzerválásról. Minthogy az ezüsttárgyak egy nagyméretű rézüstben voltak elhelyezve és elrejtve, a tárgyakról vett anyagminták vizsgálata alapján megállapította, hogy azok kettős védelmet élveztek, mivel valamilyen textilanyagba csavarták, mielőtt a rézüstbe rakták volna őket. (Meg kell jegyezni, hogy más kincsleletek néhány edényén, melyeket rézüstben helyeztek el, szintén találtak ilyen textildarabokat.) Az egyes darabok fémösszetételéről készített a szerző egy igen részletes táblázatot, melyben feltüntette a különböző lerakódások mértékét az ezüst felületén. Készült továbbá egy rekonstrukciós rajz az üstön és a 14 edény közül néhányon megállapítható lenyomatok vizsgálata után arról, hogyan rakták bele az üstbe a tárgyakat. Eszerint az üst aljára a Meleagros-tál került, melynek gyöngysor-díszítéses lenyomata jól látható a rézüst alsó falán. Ezen a Geometrikus tál, majd az Achilles-tál feküdt, utoljára pedig a Seuso-tál kapott helyet. Hozzávetőleges számítások alapján kiderült, hogy a tálak felett elegendő szabad tér maradt a kincs maradék tíz tárgyának elhelyezésére.

A rézüst igen törékeny, állapota rossz, valamint az alaplapja teljesen levált a faláról. Ezzel szemben az ezüstedények nagyon jó állapotban vannak, legtöbbjük teljes, csak néhány darab hiányzik, amely levált az egyes edények faláról és el is veszett. A. Bennett részletesen elemzi az ókori használat miatt keletkezett károkat a tárgyakon és bemutatja a javításokat is. Mindezek a repedések és karcolások még az üstbe való elhelyezés előtt érték a tárgyat, mivel vastag réteg rakódott le a felületre, a károsodások pedig az alatt voltak.

Ugyanebben a fejezetben találhatjuk az edények kidolgozásának és díszítésük technikáinak részletes bemutatását és egyéb európai kincsekkel, mint például a mildenhalli vagy a kaiseraugsti kincsleletekkel való összehasonlítását. A leletből 10 tárgyon figyelhető meg aranyozás. Az ezüst igen jó minőségű, nagy tisztaságú, kb. 95–98 százalékos tartalmú. A tárgyak általában tartalmaznak egy kevés ötvözetet, főleg rezet, hogy ez szilárdítsa, keményítse és használatra alkalmassá tegye őket.

A 14 ezüstdarab közül nyolc tárgyon található felirat, melyek megoszlása: nyolc felirat latin nyelvű, öt görög, és van egy felirat, mely lehet latin és görög is. Ezek között főleg súlyadatok szerepelnek, melyeket M. M. Mango összevetett a tárgyak jelenlegi súlyával, és minimális eltérést észlelt. Ezenkívül a Seuso-kincs súlyadatait sok más lelet hasonló adataival hasonlította össze. A súlyadatokon kívül néhány név is kiolvasható, így például a legjellemzőbb a Vadásztálba írt Seuso, mely valószínűleg az ezüstkészlet tulajdonosát jelöli.

A könyv második részében a szerzők elkészítették a 14 ezüsttárgyat és a rézüstöt tartalmazó katalógust. Egyenként foglalkoznak a tárgyakkal, kidolgozva minden apró részletet, majd általános leírást nyújtanak, s részletezik az edény szerkezetét, díszítési technikáját. Az előző részben általánosságban megemlített szempontokat most egészen kibontják, mint például az edény állapota, használatának és ókori javításának bizonyítása, feliratok. Az ezüstök felületén látható bevésett vagy „repousse” technikával készült domborművek gyönyörű anyagot biztosítanak a leíráshoz.

Minden tárgy esetében kiemelhető még funkciójuk elemzése, valamint előállításuk helyének és idejének vizsgálata. Az edényeket általában tálalásra használták és egyben díszként is megjelentek a dús lakomaasztalokon vagy az előkelők házaiban. Ez alól persze a rézüst kivételt képez. Elsődleges funkciója az volt, hogy benne folyadékokat melegítsenek a tűzön, és erre bizonyítékul szolgál az üst megfeketedett, kormos alja is. Később már csak szilárd anyagokat tartottak benne, mielőtt az ezüstök hosszú évszázadokra elfoglalták volna rejtekhelyüket. A készítés helye és ideje sok tárgy esetében bizonytalan, s csak annyit tudnak meghatározni a tudósok, hogy mely tárgyak készültek közel azonos időben és ugyanazon műhelyben vagy területen.

A könyvben található rengeteg adatot, információt, a kutatások eredményeit nagyon sok fénykép díszíti és támasztja alá. Ezek a fotók szépek és érdekesek is egyben: egyrészt nagyításokkal igen apró részleteket is ki tudtak emelni és az olvasók szeme elé tárni, másrészt olyan röntgen-felvételeket mutatnak be, mellyel azt vizsgálják, hogy az adott edény egy darabból készült-e, vagy a díszítési technikák (pl. vésés, kalapálás) folytán hol és mennyire vékonyodott el a tárgy fala. A képek különlegessége még az is, hogy tisztítás és konzerválás előtt is, és utána is készültek, az ezüstleleteket egészben is, és minden nézetből is bemutatják.

A világ akkor figyelt fel a leletre, mikor 1990. február 9-én az egyik legnagyobb műkincsárverező üzletház, a londoni székhelyű Sotheby’s bemutatta azt New York-i kiállítócsarnokában. A történet legújabb fejezete mostanában folytatódik, itt, Magyarországon is, hiszen 1996. augusztus 6-án jelentette be a magyar sajtó, hogy a szabadbattyáni római kori ásatások során talált több, mint 10 ezer négyzetméter alapterületű villa esetleg ugyanazé a Seusoé volt, aki a felbecsülhetetlen értékű kincseket is birtokolta. Régészek szerte a világon foglalkoznak most e viszonylag új kincslelettel, és az újdonságot mutatja az is, hogy e könyv írói is folytatást szánnak művük első részének.

Marlia Mundell Mango és Anna Bennett: The Seuso Treasure (A Seuso-kincs) Ann Arbor. 1994. Journal of Roman Archaeology, Supplementary series, Number 12., Part 1, 480 oldal, illusztrált

Kálny Beatrix