Klió 1997/2.

6. évfolyam

A feudalizmus válsága

A történettudomány a XIX. század óta könyvtárnyi irodalmat halmozott fel a hűbériségről. A középkorkutatásnak hosszú időn keresztül közkedvelt témája volt. A XX. század közepéig húzódó szakmai vitákat követően azonban csökkent az érdeklődés a hűbériség kutatása iránt. A figyelem az 1980-as évek végén éledt újjá az olasz G. Giordanango (Le droit féodal dans les pays de droit écrit...), a német W. Kinast (Die fränkische Vassalität...) munkáival, és a neves német történész, H. Mitteis emlékére rendezett müncheni konferenciával. A vita Susan Reynolds: „Fiefs and Vassala. The medieval evidence reinterpreted” (Oxford Univ. Pr. 1994.) című nagyszabású munkájával teljesedett ki. Ezt veszi bonckés alá E. Nortier közel száz oldalas tanulmányában. A francia történész szerint S. Reynolds a szakmában régóta meg nem kísérelt tettre vállalkozott: újraírta a nyugati hűbériség összehasonlító történetét.

E. Nortier tanulmányának első felét Reynolds könyvének ismertetésére szenteli. A mű négy nagy részből áll. Az első a hűbérbirtokkal és a vazallus viszonnyal, a második a francia hűbériséggel, a harmadik Itáliával, a negyedik Angliával és a német-római császársággal foglalkozik. E. Nortier úgy véli, hogy a mondanivaló lényege az első három részben fogalmazódik meg.

Reynolds a szakmai illúziókat kívánja eloszlatni a hűbériségről. Szerinte a középkori társadalom és állam életében sosem játszott olyan meghatározó szerepet, mint ahogy ezt eddig a történetírás állította. A társadalmi hierarchia nem a hűbériségen nyugodott, hanem az engedelmességen, a kölcsönös kötelezettségen és a kollektív megítélésen. A hűség a társadalmi állapotból, s nem a vazallitásból származott. A középkori társadalom három nagy kategóriára tagolható: a nobilitásra, a földművesekre és a kettő között elhelyezkedő fegyveresekre. A fegyverviselés nem éles határoló funkció a földművesekkel szemben. A vazallitás, hűbéri függés bizonytalan fogalmak, használatuk nem magyarázza meg a középkori hatalmi rendszert. Nem a hűbérúr-hűbéres viszony, hanem a kormányzó és kormányzott viszonya volt a lényeges.

A feudum eddigi értelmezését is hasonló kritika éri Reynolds részéről. A XII. század előtt a feudumra vonatkozó jogok és kötelezettségek inkább a kormányzáshoz, mint a birtokláshoz kötődtek. Tényleges tulajdonlás helyett a feudumon csak birtokigazgatási jogok érvényesültek. A XII. században a római jog újjáéledésével kezdődött változás, melynek lényege az volt, hogy a tulajdonlás meghatározóbbá vált. Így a feudumot is lehetett értelmezni, pontosabban igazán csak a XII. századtól volt megmondható, hogy mit nevezhetünk feudumnak. Ekkortól fogható meg az adományozót és az adományozottat illető birtokjog. A feudum tehát lényegében csak a XII. századtól létezett, melyen a hűbéres kötelezettségei – a birtoklás fejében – utólagosan nyertek megfogalmazást.

Reynolds könyvének egyharmada a francia hűbériséggel foglalkozik a korai középkortól a XIII. századig. A szerző úgy véli, hogy a Karoling-kor seniorvazallus viszonya „üres” fogalom. A vazallusok száma Martell Károly korától kétségtelenül nőtt, de a vazallusok nem az eddig vélt „szabályos” viszonyban álltak hűbéruraikkal. A rendszer lényegét az állam–egyház–világi előkelők kapcsolata adta. A frank királynak majd császárnak járó hűség és engedelmesség mindenkire vonatkozott, s nem a senior-vazallus viszonyból származott. Vazallusi engedelmesség helyett politikai megegyezéseken nyugvó engedelmesség érvényesült az államban. A politikai kompromisszumokat a Karolingok katonai sikerekkel és jótékonykodással (birtokadományozással) érték el. Mindkettőhöz jelentős anyagi forrás (föld) volt szükséges, melyet részben a fiscus benefíciumba adása, részben az állam és az egyház megegyezése biztosította. A precaria verbo regis gyakorlatán keresztül az egyház földet engedett át világiaknak, cserébe tizedet nyert mindenkitől. A vazallitás és a hűbérbirtok azonban nem kapcsolódott össze szükségszerűen, vagyis nem volt minden vazallusnak hűbérbirtoka, és nem minden javadalmazás szólt vazallusnak. A Karoling-állam széthullását nem a hűbériség okozta, hanem az, hogy a grófok allódiummá tették az uralkodói eredetű javadalmakat.

Reynolds művének legkifejezőbb részei az 1100–1300 közötti Franciaországról és Itáliáról szóló fejezetek. Ahogy a megelőző századokban, a XI. században sem lehet jól megfogható különbséget tenni a birtokok jogi természete között. Bizonytalan határ húzódott benefícium–feudum–allódium között. A politikai hatalom (uralkodói, grófi, egyéb) az allódiumot is konfiskálhatta. A feudum sokféle értelemben használt terminus volt a XII. század előtt. Jelenthetett éves járadékot, ajándékot (pénz, föld, gabona stb.), átengedést, hűbérbirtokot stb. Inkább politikai, mintsem tulajdonjogi természetű volt a meghatározása. A X–XI. századi források faggatása a feudum és a katonai szolgálat közötti kapcsolatot elhomályosítja a kutató előtt. Reynolds szerint a szolgálat nem a földbirtokra nehezedő teher volt, hanem politikai-rangbeli ügynek számított. A XII. században a feudum és a katonai szolgálat gyakori összekapcsolódásában a váraknak és az erődített központoknak volt nagy szerepe. A feudum és a katonai szolgálat összetartozása azonban ekkor sem volt mindig egyértelmű. A feudum jelentése sem lett pontosabb. A dél-francia tartományokban például a honor–feudum–allódium nem különíthető el. A földek feudumba adása és a homagium ligitum összekapcsolása a XII. század végétől vált jelentőssé. Ekkortól hódít igazán teret a feudum, mely új birtoklási formát, ténylegesen feudumot jelentett. Terjedéséhez a királyi hatalom erősödése párosult. Összefüggő hierarchia azonban ekkor sem keletkezett. Nem határolódott el egyértelműen a hűbéri és az allodiális birtoklás sem. A katonai szolgálat XIII. századi terjedése elsősorban nem az új feudum gyakorivá válásával, hanem erősödésével függött össze. A király által igényelt katonai szolgálat jelentősen megnövekedett.

Az Itáliáról szóló fejezetben a könyv szerzője ismét hangsúlyozza, hogy a hűbériség modellje a modern történetírás alkotása, amely valójában nem létezett. A longobárdoknál a frank hódítás után jelent meg a vazallus szó többféle értelmezésben. A katonáskodó vazallusokon kívül így hívták a királyi udvarban élő laikus és klerikus tisztségviselőket is. A katonáskodást a frank hódítás után is zömmel a közszabadok végezték. A XI. század végétől a városok születésével a hűbériség fogalma átértékelődött, különösen a birtokok jogi természetét illetően. A XII. századi jogi iskolák értekezései származtatják először a feudumot a hűségből. Előzménye II. Konrád császár 1037-es rendelete, mely fontos utalásokat tartalmazott a föld természetéről, a hűségviszonyról és a beiktatásról. Az ún. Libri feodorum (Hűbéri könyvek: a hűbériség jogviszonyaira vonatkozó gyűjtemények, értekezések) egyik válfajává vált. A XII. századi Hűbéri könyvek sem különítették el azonban élesen a feudumot és az allódiumot. A feudum a városok számára csupán eszköz volt, hogy ellenőrzésük alá vonják a környező vidéket. A feudum után a kommuna évi járadékot kért, melynek megfizetésére esküt kellett tenni. Barbarossa Frigyes 1154-es és 1158-as rendelete a hűbériség általánossá tételét kísérelte meg Itáliában, de anélkül, hogy mindenkitől hűségesküt kért volna, s hogy a feudum csak nemesi birtok lehetett volna. A feudum végleges megfogalmazására a XIII. században került sor az észak-itáliai városokban: viszonylag szabad, örökíthető, hűség fejében járó és katonai szolgálattal terhelt birtok.

A tanulmány második részében E. Nurtier saját, a könyv szerzőjétől igen eltérő álláspontját ismerteti. Elsőként a francia feudum jogi természetét elemzi. Szerinte S. Reynolds összemosta a feudum és az allódium közötti különbségeket. Valójában a két birtokkategória mindig elkülönült egymástól, annak ellenére, hogy volt bizonyos „párhuzamosság” közöttük. Mindegyik fizetett közterhet, örökösödési illetéket, mindegyikre lehetett építeni várat, és mindegyiket elkobozhatta az uralkodó. A kora középkorban az allódiumok, vagyis a teljes tulajdonban lévő földek átalakulása a prekária-rendszer megjelenésével kezdődött. A prekária – egyházi és kincstári földekből – volt az első változata az átengedett földeknek. Ezen érvényesültek először a tulajdonos részéről a használó számára átengedett korlátozott mértékű birtokjogok. A Karoling-kori formulák – elkerülték Reynolds figyelmét – egyértelműen tükrözik, hogy a prekáriák és a benefíciumok más, az allódiumokkal össze nem keverhető birtokkategóriák. A precaria verbo regis volt a benefícium kialakulásának egyik gyökere: birtoklójának katonai vagy egyéb szolgálatot kellett teljesítenie. A benefícium és a honor örökíthetővé válása kétségtelen folyamat volt a IX. század második felében, de az öröklés rendjét pontosan megszabták. Hincmar reimsi érsek leírta, hogy a benefícium csak akkor volt örökíthető,ha az állam érdekét szolgálta, s ha az örökös alkalmas volt az adott szolgálat teljesítésére. Kopasz Károlynak az allódium elkobzására vonatkozó rendelkezése is világos: allódiumát valaki csak akkor veszítheti el, ha fellázad uralkodója ellen. Az allódiumra jóval kevesebb és más jellegű kötelezettségek nehezedtek, mint a benefíciumra, a honorra és a feudumra. Már a száli törvénykönyv megfogalmazta, hogy az allódium olyan saját tulajdon, amelyet csupán az örökösödés helyi rendje és az állam iránti kötelezettségek terhelnek. S. Reynolds összekeverte a járadékot és az adót. Az allódiumot általában csak adó terhelhette. Az allódiumot a későbbi századokban sem nyelték el a más jogi természetű birtokok, csupán elterjedtségét csökkentették jelentősen. Az allódium és a benefícium, honor, feudum stb. eltérő jogi megítélése mindig megmaradt.

E. Nortier a továbbiakban a feudum gazdag megjelenési formáit vizsgálja a kora középkori Európa különböző régióira vonatkozóan. Ahogy a prekária, a benefícium és a honor, úgy a feudum is többnyire vagy kincstári földből vagy egyéb tulajdonlású allódiumból keletkezett. Feudummá azonban benefícium is válhatott. A birtoktípusok átalakulhattak, vagyis a feudum allódiummá való visszaalakulása sem volt ritka eset. Ezek a folyamatok kétségtelenül zavart okozhattak a birtokjogi mivoltának megállapításakor, különösen akkor, ha a kor forrásai felcserélve használják a különböző terminusokat. Dél-Franciaországban például a XI. században a honor szót időnként allódiumra és feudumra is használták, de jogi-tartalmi azonosítás nélkül. A zavart csak fokozhatja, hogy délen a katonai szolgálat birtokhoz kötődése nem volt általános gyakorlat. A Loire-völgyétől északra viszont a IX–X. századtól majd minden ismert esetben a benefíciumhoz, honorhoz és a feudumhoz tartós szolgálat kötődött. A Karolingok alatt például a casatus a benefíciumot vagy a precaria verbo regist élvező fegyveres neve volt. Hincmar a IX. század második felében csak benefíciumot emlegetett még. A casatus földje, a casamentum csak benefícium volt. A feudum és a katonai szolgálat, a feudum és a miles összetartozása a XI. század folyamán vált általánossá. A XII. századra a feudum délen is katonai szolgálattal járt együtt. Magának a szolgálatnak a meghatározása is a X–XI. században vált egyértelművé. A feudumhoz katonai és hivatali, az allódiumhoz csekély közszolgálat társult.

Suger, Saint-Denis apátja, VII. Lajos híres államférfia a XII. században a feudumot már a királyi kormány hatékony eszközének tekintette. Körültekintő és széleskörű alkalmazásával az uralkodói hatalom minden más hatalom fölé kerekedhet, mivel a nemesi szolgálat és a vazallusi hűség biztosítója. Az allódiumot csupán fiskális szolgálatra tartotta alkalmasnak. A feudum a XII. század folyamán – más folyamatokkal együtt – egyre nagyobb szerepet játszott az állam irányításának a csúcsán, de anélkül, hogy az alacsonyabb szinteken elveszítette volna helyét a katonai szolgálatban.

E. Nortier a hűségesküt és a birtokba iktatást szintén a hűbériség szerves részének tekinti. Elutasítja S. Reynolds felfogását, mely szerint a vazallusi hűségeskü nem „eredeti”, kora középkori, hanem XIII. századi konstrukció, ahogy a teljes szerkezettel rendelkező hűbériség is. A francia szerző a folytonosságot, a folyamatjelleget hangsúlyozza a hűbéri rendszer történetében. Ez vonatkozik az esküre és a beiktatásra is. Az eskü a késői római korból ismert, s több változata terjedt el a korai középkorban. A IX. században három változata volt ismert: a katonai szolgálatra tett vazallusi eskü, az allódiumát az uralkodótól visszakapó tulajdonos esküje (firmitas), hogy többé nem tanúsít ellenállást, és a 817-es Ordinatio imperii-ből ismert, a császárnak a királyok részéről járó eskü, hogy segítik és hűségesek maradnak hozzá. A későbbiekben a Karoling-királyok ezt a harmadik típust alkalmazták alattvalóikra vonatkozóan. A katonai szolgálatra esküt tett és benefíciumot élvező vazallusokról Nagy Károly korában lista készült. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy a XIII. század előtt, a korai középkor folyamán gyakorlat volt az eskütétel.

Fontos további jegye volt a hűbériségnek a szolgálat és a birtokba iktatás. A szolgálatra való felajánlkozást a VIII. század közepétől több írott forrás bizonyítja. Közülük Einhard levelei (IX. század első harmada) különösen értékesek. A személyes felajánlkozás és a katonai szolgálatra tett hűségeskü nélkül nem volt birtokba iktatás. A vazallusi kötelezettségek (fides, hominium) első leírását Kopasz Károly korából ismerjük. Nithard történeteiből tudhatjuk meg, hogy a IX. század közepére a birtokba iktatás már a hűségesküre való ösztönzés vagy kötelezés eszköze is lehetett. Az országnagyok jóvoltából a hűség és a szolgálat alárendelődhetett a beiktatásnak, s a szolgálat mértéke, mikéntje a javadalomtól vált függővé. Miután a benefícium öröklődhetett, az uralkodó részéről a beiktatás formálissá válhatott, de a beiktatás joga sosem szűnt meg. Egyedül az országnagyok (hercegek, nagyobb grófok) egy része tekintett ezután (a IX. század végétől) úgy az uralkodótól származó birtokára, mint allódiumra, melyet közvetlenül már nem a királytól, hanem az apjától kapott örökül. Ezt S. Reynolds is helyesen állapította meg. A IX. század végétől a hercegek többnyire csak saját érdekeik szerint szolgálták az uralkodót. Ez arra utal, hogy a hercegek és az uralkodó között sosem szakadt meg teljesen a hűbéri kapcsolat. A hercegek egymással szemben gyakorta fordultak az uralkodóhoz, s ilyenkor mindig hűségesküt tettek. Amennyiben újabb birtokot is szereztek, a hűségeskühöz beiktatás kapcsolódott. Ez az állapot a XII. században sem változott meg lényegesen. Az első Capetingek alatt szintén ismert volt a hűségeskü, az auxilium, a consilium és az investitura, ha gyakorta formális is volt a jelentősége.

A hűbéri kapcsolatok megbomlásával szemben a Capeting uralkodók a XI. század közepétől hivatalszervezet (a prévôt és a bailli intézményének) kiépítésével próbáltak sikeresen védekezni. I. Fülöp a XI. század második felében elismerte a déli területeken elterjedt gyakorlatot, a feudum anyai ágon való örökíthetőségét, s így a délvidékekkel egyúttal fennhatóságát is elfogadtatta. A feudum lassan ismét az uralkodó által szabályozott birtokká vált, örökölhetősége, hűségesküvel és szolgálattal terhelt kötelezettségei meghatározott rendhez kötődtek. A birtoklás korlátai között természetesen az elkobzás joga is szerepelt. A Capeting-királyok a feudumnak új, közhasznú funkciót kezdtek szabni. Ez két előnnyel járt: hűséget, szolgálatot és katonai erőforrást biztosított. Így a IX–X. században felbomlott hűbéri rendszer új tartalmi jegyekkel a XII–XIII. századtól kezdett újjászerveződni a királyi hatalom alatt. Régi eszközökkel (hűségeskü megkövetelése, beiktatás érvényesítése, újabb feudumok adományozása stb.) új rendszer volt születőben. A Capetingek tehát a hivatali aktus kibővítésével és új feudumok adományozásával ellenőrzésük alá vonták a régi feudumokat.

Összegzésként E. Nortier leszögezi, hogy a jog által kreált XIII. századi feudum nem új a szó szoros értelmében. Inkább hosszú, a korai középkortól tartó, több szakaszból álló folyamat eredménye. Ezt támasztja alá a feudum itáliai fejlődése is. A benefícium a IX. század elején közszolgálatra szánt adomány volt. 811-ből származó feljegyzések szerint egy grófot kolostor védelmére köteleztek a benefícium fejében. A IX–X. században a birtokra nehezedő katonai szolgálat a birtok nagyságával állt arányban, ahogy a római korban az adó fizetése. A feudum a X–XI. században terjedt el, és a benefícium szinonimája lett. S. Reynolds nem ismerte fel, hogy az itáliai benefícium vagy feudum nem volt azonos a livellóval, mivel ez utóbbit az allódiumhoz hasonlóan adni-venni lehetett. II. Konrád 1037-es ediktuma is alátámasztja, hogy a hűbérbirtokok típusai és a tényleges tulajdonlású földek jogviszonyai különböznek. A császár elismerte, hogy a benefícium örökölhető, de vételét megtiltotta, és egyértelműen kinyilvánította, hogy a benefícium közszolgálatra (katonai szolgálatra) hivatott. A XI. század végétől keletkezett „Libri feodorum” szintén bizonyítják a feudum szolgálatra kötelezett jellegét, és a beiktatás szükségességét a birtoklás gyakorlásához. A lombardiai grófok csak akkor tarthattak igényt a feudumra, ha a király a többi országos méltóság előtt hűségesküjüket követően beiktatták őket.

S. Reynolds is érzékelteti, hogy a XII. századi itáliai városok politikája hasonlít a francia királyokéhoz: a feudum megújítása a városi hatalom terjeszkedésének eszköze lett. Az allódium természete azonban ekkor sem változott: beiktatás nélkül lehetett örökíteni. Katonai szolgálat ugyan tartozhatott hozzá, de ez nem volt jogi akadálya az örökítésnek és az elidegenítésnek. Barbarossa Frigyes 1154-ben nyilvánosan megrótta hűbéreseit, mert adták-vették a feudumot, holott ezt a jog tiltotta. Helytelenítette azt is, hogy a katonai szolgálatot pénzzel igyekeztek megváltani.

E. Nortier rövid összefoglalóval zárja tanulmányát: S. Reynolds tévedett, amikor azt a végső következtetést vonta le, hogy a különböző jogi természetű földek összeolvadtak, a feudum „elnyelte” az allódiumot, s ezzel lényegében azonossá vált vele. A feudum és a hozzá kötődő viszonyok Itáliában sem a XII–XIII. században keletkeztek. A hűbériség tehát létezett a kora középkori Nyugat-Európában és jelentős szerepe volt a berendezkedésben.

Elisabeth Magnou-Nortier: La féodalité en crise. Propos sur, Fiefs and Vassals” de Susan as Reynolds. (Válságban a hűbériség. Észrevételek S. Reynolds: Hűbérbirtokok és vazallusok című művéről) Revue Historique No 600 octobre-décembre 1996. 253–348. p.

Papp Imre