Klió 1997/2.

6. évfolyam

Álomértelmezés a középkorban

A XIII. századi művelődés-, szellem- és kultúrtörténet szempontjából, a víziók és álmok értelmezése illetve megközelítése szempontjából a középkori Európában két várost emelhetnénk ki jelképesen: Párizst és Assisit. A két város két, egymástól eltérő értelmezés, szemléletmód szimbólumaként szerepeltethető.

A XIII. század elejéig a nyugati világ számára Arisztotelész lényegében a logika mestere volt. A XII. század egyik leghíresebb gondolkodója, Petrus Abelardus: Sic et non c. művében például „minden filozófusok legélesebb elméjűjeként” (philosophus ille omnium perspicacissimus) minősítette Arisztotelészt. A XIII. század első évtizedeitől azonban Párizsban az egyetemi klerikusok körében egyre több figyelmet kezdtek szentelni Arisztotelész természetfilozófiájának is. 1200 után nyugaton új szellemiség kezdett kibontakozni, amely a természettudományos, empirikus tapasztalatokra alapozódó tudás térhódításával jellemezhető. II. Frigyes császár ún. Sólymászkönyve (1220 körül), a De arte venandi cum avibus is ezt a szellemiséget tükrözi, hiszen szándékai szerint úgy kívánja bemutatni a dolgokat, „amilyenek azok a valóságban” (intentio vero nostra est manifestare in hoc libro... ea, que sunt, sicut sunt).

Arisztotelész természettudományi írásainak nyugaton való elterjedésében valószínűleg nagy szerepe lehetett Konstantinápoly 1204. évi elfoglalásának, legalábbis Guillelmus Brito francia krónikás feljegyzései erre utalnak (Guillelmus Brito: Divieti, 11: „In diebus illis legebantur Parisius libelli quidam ab Aristotele, ut dicebatur, compositi, qui docebant metaphysicam, delati de novo a Consantinopoli, et a greco in latinum translati”). 1205-ben III. Ince pápa már arra ösztönözte a párizsi egyetem tanárait, hogy ismereteik bővítése céljából utazzanak görög földre. A források tanúsága szerint ennek számosan eleget is tettek, görögül tanultak, és több arisztotelészi természetfilozófiai értekezést latinra fordítottak. Ezek közül leginkább a De insomniis et de divinatione per somnum vált ismertté és idézetté Nyugaton. Ebben az írásában ugyanis Arisztotelész elvetette azt, hogy a víziók és prófétikus álmok isteni üzeneteket tartalmaznának vagy éppen az istenektől származnának. Szerinte ezek az érzéki benyomásokból származva emberi, anyagi eredetűek.

Ez az arisztoteIészi álláspont azonban élesen szemben állt a kereszténység és az egyház tradícióival. A patrisztika korának egyházi szerzői ugyanis egyértelműen isteni üzeneteket láttak az álmokban. Nagy Szent Gergely pápa állásfoglalása szerint egyes álmok az Ördögtől valók, hogy félrevezessék vagy bűnre csábítsák az embereket, mások azonban égi eredetűek. Mindezt természetesen a Szentírásból is alá lehetett támasztani megfelelő idézetekkel, hiszen az Újtestamentumban például József álmában egy angyal jelent meg és az közölte vele, hogy családjával együtt meneküljön Egyiptomba. Arisztotelész természetfilozófiájának megismerése után azonban, a XIII. század elején az európai teológia központjának számító Párizsban jelentős, mondhatni „forradalmi szemléletű” változás következett be: ennek hatására – hogy az előbbi példánál maradjunk – azt hirdették, hogy a szent család csupán a szerencsének köszönhetően menekült Egyiptomba, s nem angyali figyelmeztetésre.

Az egyház hivatalos irányvonala emiatt igen hamar veszélyesnek ítélte Arisztotelész természetfilozófiai nézeteit, s 1210-ben, majd 1215-ben excommunicatio (kiközösítés) terhe mellett megtiltotta a párizsi egyetem klerikusainak, hogy azt oktassák. A kortárs Roger Bacon: Compendium studii theologiae című művében megfogalmazott vélekedése szerint elsősorban az álmokkal kapcsolatos álláspontja miatt ítélték bűnösnek az arisztotelészi természetfilozófiát. A tiltások azonban csak a nyilvános oktatásra vonatkoztak, magánolvasásra, egyéni tanulmányozásra, vagy a szövegek másolására már nem, tehát felemás jellegű tiltások voltak. 1231-ben IX. Gergely pápa ugyan bizottságot hozott létre Arisztotelész taníthatóságának, írásai valóságtartalmának megállapítására, ám Párizsban az egyetemi professzorok általában figyelmen kívül hagyták a tilalmakat. 1255-ben Arisztotelész már teljesen elfogadott lett, így az álmokról szóló írásai is, sőt kötelező olvasmányok lettek a hét szabad művészet oktatásában. Azok között, akik a pogány filozófusok, így Arisztotelész műveinek engedélyezését szorgalmazták, igen jelentős szerepet játszottak a domonkosok. A rend álláspontja szerint ugyanis a filozófia vezethet el a teológia alaposabb megismeréséhez: „a kegyelem nem vész el a természet megismerése által, hanem teljessé válik”. Így nem meglepő, hogy Arisztotelész legjelesebb latin kommentálói éppen domonkosok voltak, mint például Albertus Magnus, aki a nyugat számára akarta érthetővé tenni az ókori bölcs gondolatait. Az sem véletlen, hogy a keresztény teológia és az arisztotelészi filozófia sajátos rendszerét, a skolasztikát megteremtő Aquinói Szent Tamás ugyancsak domonkos rendi szerzetes volt.

Míg a XIII. század első évtizedeiben Párizsban már az ókori természetfilozófiával ismerkedtek az egyetemen, Itáliában, Assisi városában a szegénység és bűnbánat eszméjét hangsúlyozó laikus csoport szerveződött az apostoli életmód követése céljából. A párizsi filozófusokkal és teológusokkal ellentétben a ferencesek elvetették a „világ bölcsességeit”, az evilágban megtanulható, elsajátítható tudást. (Maga Szent Ferenc sem volt igazán jártas az írástudásban.) Assisi Szent Ferenc első életrajzában például még az szerepelt, hogy a képzettség és a tudás akadályt jelent az alázatosság elnyeréséhez, s az álmok és víziók révén lehet megismerni Isten szándékait, hiszen Szent Ferencnek a világtól való elfordulása is ilyen álom hatására történt. A legenda szerint III. Ince pápa, mielőtt találkozott volna Ferenccel Rómában, baljós álmot látott: álmában összeomlott a lateráni bazilika, amit egy, a színe előtt megjelenő, alázatot hirdető férfi fog újjáépíteni. A pápa ezen álom hatására engedélyezte a ferencesek működését, hogy az egyház támaszai legyenek. „Assisi” azonban hamarosan megjelent Párizsban is, azaz a ferencesek bevonultak az egyetemekre, kompromisszumot kötöttek a tudással és az ismeretekkel. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult az, hogy a prédikációs tevékenység miatt a ferenceseknek elsősorban papoknak kellett lenniük, s ez bizonyos teológiai ismereteket, tudást követelt. Ennek ellenére azonban mindvégig komoly ambivalencia volt a rend eredeti szellemisége és a korabeli tudományos ismeretek között. A ferencesek például mindig is ellenérzéssel viseltettek Arisztotelész tanaival szemben. A rend egyik nagyhatású, híres személyisége, Szent Bonaventura vélekedése szerint a Szentírás mindenhez elegendő magyarázatot és eligazítást nyújt, nincs szükség az ókori pogány filozófusok tanulmányozására. Bonaventura Párizsban komoly küzdelmet vívott az Arisztotelészt tanító magisterekkel.

Az álmok és víziók ilyen ellentétes megítélése a középkorban jelzi, hogy az egyház által megszabott kereteken belül azért többféle nézet és irányzat érvényesülhetett, azaz mennyire rugalmas és alkalmazkodó volt a korabeli egyház, milyen nagy integráló készséggel rendelkezett, s mindez a későbbiekben is mennyire elősegítette pozícióinak, Európa életében betöltött szerepének megmaradását.

Robert E. Lerner: Himmelvision oder Sinnendelirium? Franziskaner und Professoren als Traumdeuter im Paris des 13. Jahrhunderts. (Égi vízió vagy érzékszervi delírium? A ferencesek és a professzorok mint álomfejtők a XIII. századi Párizsban) Historische Zeitschrift, Band 259, heft 2. 1994.

Pósán László