Klió 1997/2.

6. évfolyam

Az újkori orosz diplomácia alkotmányos törekvései

 

 

A szerző első pillantásra paradoxnak tűnő problémát tár elénk, azt elemzi, milyen szerepet töltött be az alkotmányos eszme az orosz külpolitikában. Valóban érdekes megvizsgálni, vajon lehet-e, s ha igen, milyen alkotmányosságról lehet beszélni egy olyan állam esetében, ahol a legújabb korig hiányzott az alkotmány; ahol a kormányzat mindvégig alkotmányellenes politikát folytatott. Még a reformer cár, II. Sándor is tartott attól, szétesik az Orosz Birodalom, ha alkotmányt kap. Az ellenzék nyomására egyik tehetséges és befolyásos emberét, a IV. Péterként emlegetett P. Suvalovot is meneszteni kényszerült enyhe, arisztokra­tikus alkotmánytervezete miatt.

V. Groszul bevezetőjében a téma aránylag gazdag, hiányosságoktól sem mentes irodalmát tekinti át. Megállapítja, a történészek érdeklődésének középpontjába az orosz alkotmányos diplomácia kutatása csupán az 1960-as évektől került. Eleinte a Jón-szigeteken, a Balkánon és Bulgáriában elfogadott alkotmányok bevezetési körülményeinek vizsgálatára szorítkoztak.

A későbbi munkákban már azt is kutatták, hogy Napóleon legyőzése után, 1814-ben és 1815-ben – Lengyelországban, a német államokban, Svájcban – elfogadott alkotmányok megfogalmazása és bevezetése érdekében milyen konkrét erőfeszítéseket tett az orosz kormányzat. De a vázlatosra sikerült áttekintések kevés figyelmet szenteltek az orosz bel- és külpolitikában meglévő alkotmányos törekvések között fennálló kapcsolatok bemutatásának, összevetésének.

A következőkben az orosz és a nyugat-európai fejlődés különbségeit vázolván kiemeli, Nyugat- és Közép-Európa újkori politikai fejlődését sajátosan határozták meg a fokozatosan kiépülő intézmények: a parlamentek, a politikai pártok, az alkotmányok. Oroszországban ugyanakkor más tendencia erősödött fel, végbement a feudalizmus megszilárdulása. Az adott viszonyok közepette élesen mutatkoztak meg a különbségek Nyugat-Európa és Oroszország között. Oroszország szembeszegült a nyugati intézményekkel, ami a francia forradalom idején jelentkezett erőteljesebben, de az orosz kormányzat törekedett arra is, hogy megismerje s valamilyen mértékben felhasználja a nyugati politikai változásokat. I. Péter reformjai és politikája révén, különösen II. Katalin uralkodása alatt nőtt meg az érdeklődés Oroszországban a nyugat-európai politikai gondolatok, eszmék iránt. Emellett az Orosz Birodalomnak lehetősége nyílott arra, hogy néhány európai ország belpolitikai életére is hatást gyakoroljon, pl. az osztrák örökösödési háború idején. A sikeres orosz diplomáciának köszönhetően nőtt meg az oroszok német területek feletti befolyása.

II. Katalin után unokája, I. Sándor foglalkozott komolyan az alkotmányos­sággal, de az alkotmányos diplomácia bevezetése Sándor apjának, I. Pálnak volt az érdeme. Az 1795–1796-tól kezdődő franciaellenes külpolitika közelítette Oroszországhoz Törökországot. A Porta kérésére 1798. szeptember 8-án megérkezett orosz csapatok a törökökkel egyesülve megkezdték a harcot Franciaország ellen. A háború érintette a görögök lakta Jón-szigeteket is, amelynek lakossága az orosz és török felhívásra csatlakozott a franciák elleni harchoz. Az oroszok beavatkozásának köszönhetően jöhetett létre, s létezett tíz éven keresztül az első újkori görög nemzetállam, a Jón Köztársaság. Az oroszok az új állam belső rendjének megszervezésében, kialakításában aktívan részt vettek. A helyi lakosság igényeit és érdekeit figyelembe véve készült el 1799-ben az ún. Usakov-alkotmány. A hatalom megosztásának elvén felépülő tervezet elkülönítette a törvényhozó, a végrehajtó, a bírói hatalmat, megalkotta annak központi és helyi szerveit. A központi törvényhozó és végrehajtó hatalmat – elnökkel az élén – a Szenátus gyakorolta, tagjait a szigetek vezetőiből, elöljáróiból választották, székhelyéül Korfut jelölték ki. A Szenátusba történő beválasztás életkorhoz és vagyoni cenzushoz volt kötve. Tagjai közé a tudományos élet és a művészetek terén kimagasló eredményeket elért személyiségek is bekerültek, így az elveszítette korábbi arisztokratikus, zárt jellegét.

A történeti irodalom az Usakov-alkotmányt a viszonylag liberális jelzővel illette, pozitívumaként emelvén ki az uralkodó elit létszámának növelését, mivel az arisztokratikus nemesség mellett az új nemesség is részt vehetett a hatalom gyakorlásában. Az Usakov-féle tervezetet mégsem fogadták el, az megbukott a Porta által támogatott arisztokrácia ellenállásán. Helyette a népi felkelések sorát kiváltó ún. Konstantinápolyi (vagy Bizánci) alkotmányt vezették be. A Korfun kitört mozgalom, valamint az orosz kormányzatban bekövetkezett változás hatására – I. Sándor került trónra – G. Mocsenyigo gróf, a sziget szülötte, az uralkodó megbízásából új alkotmánytervezetet készített. Az 1803. november 29-én hatályba lépett alkotmány 212 cikkelyből állt, a szigetek államformáját arisztokratikus köztársaságként jelölte meg, kötelezővé a görög nyelv használatát, hivatalos vallássá pedig a pravoszlávot tette. Az örökletes és új nemességből álló uralkodó elit, az ún. alkotmányos nemesség kormányzott. „A törvényhozó hatalmat a negyventagú Törvényhozó Testület gyakorolta, a végrehajtó hatalom a Szenátus kezébe került. A Szenátus élén az állam törvényes vezetője, a Törvényhozó Testület által két évre megválasztott uralkodó állt. A bíróság független lett. Az alkotmány garantálta a személyi és vagyoni sérthetetlenséget.

V. Groszul kiemeli: arisztokratikus jellegű, de polgári alapelveket követő alkotmány született. A török szultán és az orosz cár garantálták a Jón Köztársaság létét, s ez a helyzet egészen a tilsiti békéig változatlanul fennmaradt.

A Jón-szigetek modernizációja – az Usakov-féle, valamint az 1803-as év alkotmánya – az orosz alkotmányos diplomácia első próbálkozása volt, ami I. Pál uralkodása alatt kezdődött el, majd I. Sándor idején sikeresen folytatódott. A Jón-szigeteken az orosz befolyás tovább erősödött I. Kapodisztriasz kormányzósága idején. A gróf később, 1808-tól orosz állami szolgálatba lépett, s az orosz alkotmányos diplomácia egyik kiváló egyénisége lett.

A szerző hangsúlyozza, hogy a XIX. század elején az orosz alkotmányos diplomácia a Balkánon, Szerbiában is sikeresen tevékenykedett. Az 1804-ben kitört szerb felkelés után – szerb kérésre – az orosz kormányzat A. Czartoryskit bízta meg a szerbeket támogató tervezetek kidolgozásának irányításával. Az orosz–szerb együttműködés fontos dátuma 1807 júniusa lett. Az orosz kormányzat a felkelés szerb vezetőivel aláírt megállapodásban kötelezettséget vállalt, hogy Szerbia védelmezőjeként, alkotmányos rendjének kiépítésében tevékenyen részt vesz.

1807 augusztusában érkezett meg K. Radofinikin orosz diplomata és a szerb vezetőkkel hozzálátott az alkotmánytervezet kidolgozásához. Pétervár nem fogadta el a Szenátus szerepét növelő első fogalmazványt, annak átdolgozott változatát 1808 novemberében terjesztette elő Radofinikin. Az I. Sándor által is áttanulmányozott dokumentum alapján Szerbia alkotmányos monarchia lett volna, az állam élén álló uralkodó hatalmát a Szenátus, vagy a Kormányzó Tanács korlátozta volna. De a tervezetet ilyen formában nem vezették be. A szerző kiemeli, láthatóan másképpen alakultak az orosz alkotmányos diplomácia feladatai a Jón-szigeteken, mint Szerbiában. Az 1803-as görög alkotmány létrehozásában Oroszország meghatározó szerepet játszott, Szerbiában csupán a kezdetekben, 1808-ig volt hasonlóan aktív, utána már nem avatkozott be erőteljesen a szerb politikai csoportok küzdelmeibe.

V. Groszul megállapítja: az orosz alkotmányos diplomácia a Balkánon megszerzett tapasztalatait Európa más régióiban is sikeresen felhasználta. A következőkben azt vizsgálja meg, hogy a Napóleon elleni háború után Oroszország hol kamatoztatta tudását.

Az alkotmányos diplomáciát először eredményesen Lengyelországban alkalmazták. I. Sándor cár A. Czartoryskivel nemcsak az Oroszországhoz tartozó lengyel területek, de Krakkó számára is dolgoztatott ki alkotmánytervezetet.

A német államokban másképpen alakult a helyzet. Az alkotmány kérdése már akkor felmerült, amikor az orosz csapatok német területre léptek, majd foglalkoztak vele a nagyhatalmak a bécsi kongresszuson és utána is. Az újkor legkorábbi német alkotmányainak – az 1816-os weimari, az 1818-as badeni, az 1819-es würtenbergi – megalkotására I. Sándor már rokoni és baráti kapcsolatai miatt is figyelt. De emellett Oroszország a francia és svájci alkotmányok kidolgozásában is meghatározó szerepet játszott. I. Sándor 1814 májusában a függetlenség és a semlegesség elvét képviselve, a svájci köztársaság reorganizációja mellé állt. Természetesen ebben az esetben meghatározó volt a cárnak svájci republikánus nevelőjéhez, F. Laharpe-hoz fűződő baráti kapcsolata. Svájc alkotmányos rendjének kidolgozásakor az orosz elképzeléseket az alkotmányos diplomáciában kiváló tapasztalatokkal rendelkező I. Kapodisztriasz, majd 1815 és 1826 között P. Krüdener képviselték.

Franciaország 1814. június 4-i alkotmányába – orosz hatásra – az angol alkotmányos elvek mellett bekerültek Franciaország napóleoni időszakának politikai elképzelései is. Több más európai államban – pl. Norvégiában, Hollandiában – is olyan politikai rendszert vezettek be, melynek kialakítására az orosz alkotmányos diplomácia is hatással volt.

A szerző tanulmánya következő részében azt foglalja össze, hogy az Orosz Birodalmon belül hol éreztette hatását az alkotmányosság. Először Finnország kapott alkotmányt 1809-ben, majd Besszarábia autonómiát és alkotmányos elveket érvényesítő kormányzati szabályzatot. Az Orosz Birodalom keleti felén 1822-ben vezették be a „Szabályzat a szibériai kirgizekről” című, „Sztyeppei alkotmány” néven ismertté vált, egészen nagy területre kiterjedő, az alkotmá­nyosság elveit magán viselő szabályzatot. Úgy tűnt, minden afelé halad, végre Oroszország is alkotmányt kap. Ezt mintegy erősíteni látszott I. Sándor 1818. március 15-én mondott beszéde. Az orosz társadalom komolyan vette a cár alkotmányos szándékát, mivel a sajtóban publikált beszédének tartalma igen hasonlított a hatalomra jutásakor, 1801. március 12-én kiadott manifesztumára. Akkor (s majd később is többször) arra mutatott rá, hogy az orosz állami berendezkedés alapvető hiányossága: az alkotmány hiánya. De az uralkodó sem korábban, sem most nem adott alkotmányt népének. Az N. Novoszilcev által 1818-ra elkészített tervezetet fiókba rejtette, 1820 után pedig a belső alkotmány ügye elfelejtődött. I. Sándor az orosz alkotmányos diplomácia vezéregyéniségét, I. Kapodisztriaszt is menesztette. A birodalmon belüli alkotmányos eszmék I. Miklós uralma idején végképp elhaltak, s egészen 1905-ig egyetlen orosz uralkodó sem ígért alkotmányt.

Oroszország a külpolitikájában viszont továbbra is alkalmazta az alkotmá­nyosságot. Az 1820-as évektől a Balkánon folyt erőteljes orosz alkotmányos diplomáciai tevékenység. 1820-tól Szerbiában tettek az oroszok komoly erőfeszítéseket arra, hogy alkotmányos formát vezessenek be; az csupán 1838-ra realizálódott. 1827-ben, majd 1829-ben bizottságokat hoztak létre és bíztak meg Moldvában, valamint Havasalföldön alkotmányos rendszer kidolgozásával. Ezek az alkotmány előkészítő bizottságok 1831 és 1832 között készítették el végső, bár az alkotmány szót is nélkülöző, inkább reformok együttesének tekinthető tervezetüket.

A szerző megállapítja, I. Miklós uralmával az alkotmányos diplomáciai tevékenység láthatóan hanyatlani kezdett, bár nem ért véget. Ezt példázza a görög alkotmány kidolgozása 1827-ben. Abban még Oroszország fontos szerepet játszott, ami részben azzal is magyarázható, hogy Görögország miniszterelnöke az orosz alkotmányos diplomácia elismert egyénisége, I. Kapodisztriasz lett.

V. Goszul végezetül számba veszi a Balkánon azokat a területeket, ahol az orosz alkotmányos diplomácia jelentékenyen tevékenykedett a XIX. század második felében. Úgy véli, Krétán az 1866–1868-as felkelés idején, Törökország­ban 1876-ban ért el jelentős eredményeket az intézményrendszer felállítása terén. Bár igazi sikereként a bolgár állam létrehozását és berendezésének meg­szer­vezé­sét jelöli meg. Bulgária 1879. április 16-án elfogadott alkotmányát, amelyet orosz szakértők segítségével készítettek el – vezetőjük Sz. Lukjanov volt -, tartja az orosz alkotmányos diplomácia egyik leghaladóbb dokumentumának.

Összegzésében hangsúlyozza, Oroszország alkotmányos diplomáciája eredményes volt, stabil és célirányos politikát folytatott mindvégig. Továbbá azt a következtetést vonja le, hogy az Orosz Birodalomhoz hasonlatos intenzív alkotmányos diplomáciai tevékenységet az adott időszakban egyetlen nagyhatalom sem végzett. Szerinte az alkotmányos diplomácia a komplex orosz külpolitika egyik fontos elemének tekinthető, segítségével maradhatott fenn az abszolút monarchia a XX. század elejéig.

 

V. Ja. Groszul: Rosszijszkij konsztitucionalizm za pregyelami Rosszii. (Az orosz alkotmányosság Oroszország határain túl), Otyecsesztvennaja Isztorija, 1996. 2. 166-180. p.

 

Bodnár Erzsébet