Klió 1997/2.

6. évfolyam

Túl a végzetes parton Ausztrália betelepülése, 1826–1852

Weaver az amerikai és ausztráliai (föld)tulajdonjog kialakulásának fázisait írja le, ezúttal nem a betelepülő európaiak és a bennszülöttek harca tükrében, hanem a földfoglaló népesség és az anyaország, illetve a helybeli hatóságok földért való harca bemutatásával. Azt a kérdést veti fel, vajon egyedülálló volt-e az USA esete abban, ahogyan az emberek megszerezték a közföldeket a múlt században, vagy hasonlóan zajlott-e le a folyamat másutt is, pl. Argentínában, Ausztráliában, Kanadában, Chilében, Új-Zélandon, Dél-Afrikában. P. N. Limerick szerint az USA-ban furcsa kettősség jellemezte a folyamatot: a földfoglalók rendszerint figyelembe sem vették a szövetségi kormány földtulajdonjogát – másfelől azonban ugyancsak érdekükben állt a tulajdonjog tiszteletben tartása. Vajon kivételes volt-e az USA e tekintetben akkor is, ha tulajdonképpen nemzetközi folyamatnak volt a részese?

A cikk írója, túl akarván jutni Robert Hughes felfogásán, amelyet a Végzetes part-ban képvisel az angol büntetőprogram vad eseményeinek rekonstruálásával, összehasonlító vizsgálatok alá veti a betelepedés problémáját Ausztrália és az Egyesült Államok területén. A strukturális tényezők valójában hasonlóak voltak: a London központú világgazdasághoz kapcsolódó emberek különféle módszereket eszeltek ki, hogy olcsón földet szerezzenek. Az ingyenes haszonélvezet s a spekuláció nagy kísértések voltak. A kapitalizmus körülményei, a gyenge kormányok és az angol köztörvény érvényesülése hasonló struktúrákat eredményeztek az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Bizonyos kulturális jegyekben azonban különböztek: egészen más volt a politikai dinamizmus egy decentralizált köztársasági demokráciában, mint egy birodalmi gyarmaton, ahol félig tudatlan fegyenceket tartottak. Azonban mind az amerikaiakban, mind az ausztráliaiakban közös vonás volt a földéhség, hiszen a sűrűn lakott Európából származtak, ahol a föld hatalmat jelentett.

Ausztráliában Új-Dél-Wales büntető kolóniáján 1815–20 között néhány ambiciózus ember felismerte, hogy a gyapjúkivitel gazdagságot hozhat, s ez valóságos pásztor-inváziót indított el. Özönlöttek a kontinensre a bevándorlók, illegális földfoglalási mozgalom sepert végig nemcsak ebben a tartományban, hanem Dél- és Nyugat-Ausztráliában is. A földfoglaló pásztorok természetesen abban reménykedtek, hogy idővel törvényesnek ismerik el a tulajdonjogukat. Az elnevezésük jól mutatja jogbiztonságuk alakulását: a „squatter” eleinte engedély nélküli letelepülőt, sőt útonállót, marhatolvajt jelentett, a század közepén azonban már a gazdag állattartókat emlegették ezzel a szóval.

Az amerikai és az ausztráliai telepesek között volt némi hasonlóság – mindkét csoport hangoztatta, milyen heroikus küzdelmet vívott a lakatlan földek felfedezésével, hasznosításával –, voltak azonban különbségek is. Az ausztráliai betelepülők különbeknek tartották magukat a faragatlan amerikaiaknál, ám ennél fontosabb, hogy míg az USA-ban a telepesek minden vágya az volt, hogy kisbirtokosokká válhassanak, a másik földrészen társaik nagybirtokokat igyekeztek szerezni, nagyvárosi hátterük volt, társadalmi presztizsre törekedtek. Korábbról magukkal hozott ideológiájukban közös volt, hogy természetes jogokra hivatkoztak a földbirtoklásnál, azonban társadalmi és kulturális különbözőségük Ausztráliában valamiféle arisztokratikus értékekben, Amerikában pedig köztársasági, szabadbirtokosi (yeomanry) felfogásban, életmódban nyilvánult meg. Különbség volt az őslakókkal való bánásmódban is: az USA-ban megvolt a kormánynak a hatalma arra, hogy elűzze földjeikről a bennszülötteket; Ausztráliában – bár a kormányzat nem ismerte el az őslakos törzseket szuverén politikai tényezőknek, mégis meg akarta védelmezni őket –, azonban erre nem voltak meg az eszközei.

Az ausztráliai betelepedés történetében a szerző öt szakaszt különböztet meg. Az 1820-as évek elejétől a 30-as évek elejéig tartó szakaszban az érkezők bővelkedtek a földekben, melyeket a kormány a partok mentén, „a letelepülési határok”-on belül kijelölt számukra. A második korszak 1834-ben kezdődött; ekkor a legeltetés hirtelen, drámai gyorsasággal túllépte a „letelepedési határok”-at, s kiterjedt a mai Viktória, Új-Dél-Wales, Queensland és Dél-Ausztrália területére. A kormány, képtelen lévén úrrá lenni a helyzeten, megpróbálta a földhasználatot évenként megújítandó legeltetési engedélyhez kötni. Az engedélyes telepesek színrelépésével elkezdődött a harmadik szakasz; ezt részben a telepesek földszerző, illetve a kormány közföld-megtartó szándékából keletkező konfliktusok, részben pedig az őslakosok lakott területekről való kiszorítása, pusztítása jellemezte. 1835-ben végre a sydneyi hatóság megengedte, hogy kijelöljék az egyes birtokok határait, illetve elismerte e határokat; s ezzel elérkeztünk a negyedik szakaszhoz. Ekkor konszolidálódott a telepesek helyzete, egyre több területet foglaltak el, finomodtak a spekuláció módszerei. 1840-ben, a legeltetés gazdasági kényszere előtt meghajolva, a kormány az engedélyezett földek nagyrészét leasehold-birtokká, azaz haszonbérletekké nyilvánította. Körülbelül ugyanez időben (1841-ben) amerikai társaik megszerezték az elővételi jogot korábban elfoglalt földjeikre. Ausztráliában tehát az ötödik szakasz 1847-től, a haszonbérletek meghirdetésétől 1852-ig, a földhasználati forma bevezetéséig tartott. Ez évek alatt „a letelepedési határok”-on túl óriási tülekedés folyt a koronaföldek, vagy a másik telepes földjeinek megszerzéséért, hiszen 1852-től legalizálni lehetett az addig nem legális jogokat. Nem sokkal később azonban a haszonbérlőknek már a helybeli hatóságokkal kellett szembenézniük, amelyek ekkor viszont a szabad birtokok létrejöttét támogatták.

Weaver a továbbiakban lépésről lépésre követi azt a huzavonát, ami évtizedeken át folyt a kormány és a betelepülők, illetve telepesek és telepesek között a föld birtoklásáért. Bonyolította a helyzetet, sőt kaotikussá tette, hogy a földfoglalások tetszőleges választással, minden előzetes felmérés, telekkijelölés nélkül történtek –, akárcsak Virginiában, Kentuckyban, Ohioban. Az USA-ban azonban volt ellenpélda is: Új-Anglia gyakorlata. Az ausztráliai gyakorlat azt hozta magával, hogy egyes gazdag emberek megvettek egy-egy fontos területet – mondjuk folyópartot, torkolatvidéket –, s akkor már a környező földek is őket szolgálták, mint kifutó területek a csorda vagy a juhnyáj számára, hiszen víz nélkül ezek a földek mások számára értéktelenek voltak. A hatóság, persze, később ezekre a „kifutók”-ra is bérleti összegeket rótt ki, eladta, vagy szabályozta a birtoklásukat.

További súlyos gondot okozott, hogy 1833-ban a hatóság megtiltotta a közföldeken való átjárást – ám nem volt ereje a tilalom megtartatására. Az USA-ban a telepesek földvédő társaságokba tömörültek, hogy megvédjék magukat az újonnan érkezőktől, másrészt földelővételi jogot harcoltak ki maguknak. Ausztráliában másként csinálták: mindenféle trükkökkel félrevezették az új jövevényt, hogy ne igazodhassék el, mely földek szabadok még. Itt nem törekedtek elővételi jogra, mert Londonból nagyon magasra szabták a föld árát.

A földfoglalás idővel mind beljebb haladt a tengerpartoktól. A „letelepedés határai”-t először a mai Brisbane, Sydney és Melbourne körzetében szabták meg. 1830–35 között a telepesek kirajzottak, messze túl e 19 megye határán, s hatalmas földeket vettek használatba. Olykor csellel is. Például John Batman, a Port Philip Company expedíciójának vezetője 1835-ben – az új-dél-walesi hatóság megkerülésével – egyszerűen arról értesítette egyenesen a londoni kormányt, hogy Új-Dél-Walesben 600 000 négyzetmérföldnyi területet megvett „a föld tulajdonosai”-tól, a bennszülöttektől. 200 font értékű árucikkel (csecsebecsével) fizetett érte. Sir George Gipps, helybeli kormányzó elutasította ezt a trükköt, és megtiltott minden hasonló manipulációt. A telepesek nemcsak a kormánnyal hadakoztak a birtokjogért, hanem egymással is közelharcot vívtak. „Aki bírja, marja” alapon szereztek területeket, azután azt várták a kormánytól, védje meg őket – a hozzájuk hasonló földfoglalóktól!

A „határokon” túlra behatoló telepesek egyik fő útvonala a Murrumbidgee folyó körzete volt; egy nagyobb vándorló csoport például 30 hajtóból, 500 juhból, 600 szarvasmarhából, 40 ökörből és megszámlálhatatlan kutyából állt. Havonta 10-15 mérföldet tudtak megtenni. A földre éhes emberek egy másik része a tengeren, hajókon közelítette meg Ausztrália déli, nyugati partvidékeit. 1844-ben Gipps kormányzó becslése szerint a telepesek által elfoglalt terület a 14. hosszúsági foktól már a 18-ig terjedt, és észak-déli irányban 1100 mérföld széles volt. Ezen a területen 9885 telepes, 15 052 ló, 573 144 szarvasmarha és valamivel több mint 3 millió birka élt. A telepesek terjeszkedésükkel tulajdonképpen bolondot csináltak a hivatalos brit földpolitikából, mint ahogyan ez az USA-ban is történt. A különbség abban volt, hogy Amerikában mindenütt ott ültek a nép választott képviselői, ahol a földelosztást irányították.

Az USA-ban az 1830-as években már mind a Kongresszus, mind pedig az egyes államok kormányai jelentős engedményeket tettek a telepeseknek, pl. elővételi jogot biztosítottak a számukra. Ausztráliában ezzel szemben a politikát Londonból irányították, a helyi hatóságoknak csupán az volt a feladata, hogy próbálja meg visszaszerezni az állam számára a földeket – ezt is csak 1843-tól.

Az engedélyezett pásztorkodás előnytelenebb volt a telepesek számára, mint a haszonélvezeti forma. Ez utóbbi hozzárendelt egy bizonyos földdarabot a telepeshez, az engedély nem; a haszonélvezethez szükséges volt katasztertérképet vezetni, az engedély nem jelölte ki a birtok határait, nehogy tulajdonjogot kérjen rá a pásztor. Az engedélyek évenkénti megújításával vagy megtagadásával szintén szándékosan tartotta bizonytalanságban a pásztorokat a hatóság. A haszonélvezeti birtokok sokkal nagyobb biztonságot jelentettek a telepesek számára. A leasehold-birtokoknak ugyanis kijelölték a határait, s használóik jogosan védhették meg a betolakodó csordáktól, esetleg a fertőzött idegen állatoktól. Ezek a birtokok, csordák, nyájak békésen gyarapodhattak, ami kedvezett a vállalkozóknak is; lehetett adni, venni, elzálogosítani, fejleszteni a vagyont. Szilárd tulajdonjogra lett volna tehát szükség.

Hogyan lehetett ezt biztosítani az adott körülmények között? Voltak szerencsések, akiket a lakott területektől való távolság megvédett. Mások bizonyos távolságra egymástól nagyobb szálláshelyeket, pásztorkunyhókat, kifutókat építettek, főleg a folyók mentén, jelezvén, hogy a terület foglalt már. Nagy szükség lett volna tehát magisztrátusra, rendőrségre, különös tekintettel Új-Dél-Wales fegyenctelep-múltjára. 1837-ben végre a kormány kinevezett 9 biztost a „letelepülési határok”-on belüli koronaföldek védelmére. Ezekhez az egyenruhás hivatalnokokhoz hasonlók nem voltak az USA-ban. A biztosok 1839-ben nyertek jogot arra, hogy elűzzék az illegális földfoglalókat. Ôk kezelték, javasolták az engedély-kérelmeket is. Ezzel az 1839. évi törvénnyel a kormányzat elismerte a birtokok határait, a földfoglalás kizárólagosságát, igaz, nem adott pontos végrehajtási utasítást. A kataszteri térképek elkészítéséről csak 1843-ban rendelkeztek.

A tulajdonjog pontos meghatározásában az USA-ban előrébb jártak. 1830-ban az elővételi jog kérelmezőjének eskü alatt, közjegyző előtt tett írásbeli nyilatkozatot kellett benyújtania arról, hogy már használja a területet, és ezt bizonyítania is kellett a békebíró előtt. Itt már működött a felügyelő és a frontier-bíróság intézménye. Ausztráliában sokkal gyengébb a gyarmati adminisztráció, kevés az ember a növekvő területekhez képest.

Gondot és zűrzavart okozott az is, hogy nem volt pontosan meghatározva, mennyi is egy birtok. Mennyi föld tartozzék egy nyájhoz? Meg lehet ezt egyáltalán határozni? Lassan kialakult, hogy 1 birkára 3 acre (1125 négyszögöl) legelőt kell számítani, s ha egy szálláshoz 3 nyáj tartozott, akkor ez 25–30 négyzetmérföld legelőt igényelt. Mivel a szállások egymástól messze voltak, egy engedéllyel rendelkező pásztor 60–100 négyzetmérföld területet használt. Fontos volt a víztől való távolság, egy-egy állatkifutó nem lehetett szélesebb 6–10 mérföldnél. Mindezt bonyolította a legális és az illegális legelők határvonalainak tisztázatlansága.

A földbiztosok úgy próbáltak segíteni a zűrzavaros helyzeten, hogy az első foglalót tekintették tulajdonosnak. A bíróságok azonban nem fogadták el az elsőként érkezést komoly jogcímnek.

A földfoglalók tulajdonjoga a betelepülés harmadik fázisában is bizonytalan maradt annak ellenére, hogy ekkor már tiltották a határsértéseket. A pásztorok úgy védekeztek, ahogy tudtak: kunyhókat építettek, kutyákkal kergették el a betolakodókat, sőt még beteg juhokat is hajtottak a terjeszkedő szomszéd nyájába. Mások kövekkel, szántással, fába vésett jelekkel jelölték meg területük határait. A kerítés nagyon drága dolognak számított 1860-ig, amíg a vashuzal használata el nem terjedt. Szokásba jött az is, hogy szerződést írtak egymással a szomszédok. A hatóság 1845-ben utasította a biztosokat, hogy vegyék figyelembe ezeket a szerződéseket. A határok kijelölése lassanként egyre bővebb írásos anyagot hozott létre, és megszaporodtak a földtulajdonlással kapcsolatos bírói eljárások, perek. Mindez odavezetett, hogy a gyarmati tisztviselők immár nem tudták megakadályozni a tulajdonjog kialakulását, megszilárdulását. Kezdték adni-venni az engedélyeket, nyájakat.

A földbiztosok megtagadhatták az engedélyek kiadását, megújítását. A biztosok döntéseit jelentősen befolyásolta a szokásjog. 1843-ban maga Gipps kormányzó utasította őket, hogy cselekedjenek a gyarmaton kialakult szokások szerint.

Ezidőtájt megjelentek a telepesek Nyugat- és Dél-Ausztráliában is. Nyugaton eleinte nem volt egyetértés a helyi hatóságok és London között a földek eladása és haszonbérbe adása körül, végül azonban 1844-ben az anyaország jóváhagyta a helyi engedélyezési törvényt. Dél-Ausztráliában más volt a helyzet. Úgy gondolták, itt tervszerű lesz a betelepítés, elítélteket nem hoznak e területre, és a földek jövedelméből az Egyesült Királyság szegényeinek kivándorlását fogják fedezni. Az elképzelések szerint Dél-Ausztrália a szabad kis- és középbirtokosok, a yeomanry hazája lesz. Aztán minden másképpen alakult. A betelepülések előtt nem készült el a földek felmérése, de közben megindult a pásztorok beözönlése. A hatóság tehetetlen volt. Mindenféle megoldással próbálkoztak: bevezették a haszonbérletet, adót vetettek ki a nyáj létszáma szerint. A földfoglalók mindent kijátszottak, és az 1840-es évek közepére teljes volt a káosz. Gipps kormányzó még 1844-ben szabályozta: minden egyes szálláshelyre külön engedélyt kell váltani, egy szálláshely maximum 20 négyzetmérföld lehet, egy engedéllyel legfeljebb 4000 birkát vagy 500 szarvasmarhát lehet legeltetni. A telepesek erre tiltakozó kampányba kezdtek, s a haszonbérlet bevezetéséig tartó átmeneti időben igyekeztek minél több földet megszerezni. Közben a bennszülötteket kiszorították földjeikről, elrabolták asszonyaikat, irtották őket, de pusztították őket az Európából behurcolt betegségek is.

Az amerikai és az ausztráliai frontierek története számos vonásában hasonlít egymásra – összegezi a tanulmány írója. Mindkét helyen hatalmas méretű illegális földfoglalások zajlottak, és mindkét helyen természetes jogaikra, a birtoklás jogára, politikai befolyásokra hivatkoztak a telepesek. Így akarták törvényesen biztosítani maguknak az eredetileg jogtalanul elsajátított földet. Mindkét helyen bennszülöttektől vették el a területeket. Mindkét földrészen kompenzációt akartak maguknak a telepesek a vad földek feltöréséért. Hozzátehetjük még, hogy a hatóság mindkét helyen megpróbált kijelölni bizonyos határokat (az Appalache-hegység, illetve a „letelepülés határai”), azonban egyik helyen sem tudott gátat vetni a földéhes emberáradatnak. Eddig a hasonlóságok. Abban különböztek, hogy milyen elismert érdekeket tudtak biztosítani maguknak a telepesek, és hogyan érték el céljaikat. Az ausztráliaiak nem törekedtek arra, hogy mindaz a föld az övéké legyen, amit használtak. Rájöttek ugyanis, hogy egy-két darab föld legális megvásárlásával használhatják a hatalmas környező földeket is. Később elfogadták a haszonbérletet, s nem akartak szabadbirtokosokká válni. Ennek oka valószínűleg az, hogy nagyon drágán lehetett vásárolni a koronabirtokokból. Az amerikaiak kisbirtokok megszerzésére törekedtek, az ausztráliaiak nagy területeket akartak. A mérsékelt éghajlat, a jó talaj és a demokratikus ideológia a kisbirtokosoknak kedvezett Amerikában, míg a szárazság és a brit gyarmatok társadalmi rétegeződési mintái Ausztráliában létrehozták a telepesekből a „squattokráciát”, a telepes arisztokráciát.

Ausztráliában nagyjából hasonlóan folytak le a földfoglalások Új-Dél-Walesben, Nyugaton és Délen. Az Egyesült Államokban vidékenként különbözőképpen zajlottak le e folyamatok. Az amerikai legeltetők elutasították az ausztráliai haszonbérleti rendszert, a hitbizományt, a feudális földesúri rendszert, a zsarnok hivatalnokságot. Inkább nem akartak törvényes jogbiztosítást, csak ne kelljen feudális járadékot fizetniük. Érdekeiket társaságokba tömörüléssel, megfélemlítéssel, kisebb fegyveres összecsapásokkal biztosították, és ügyesen kitértek a hatósági rendeletek elől. Ugyanekkor Ausztráliában az engedélyekkel és a földbiztosokkal kísérleteztek. Az ausztráliai gyarmati adminisztráció sokkal autoritáriusabb volt, mint az amerikai köztársasági politika.

John C. Weaver: Beyond the Fatal Shore: Pastoral Squatting and the Occupation of Australia, 1826 to 1852 (Túl a végzetes parton – Pásztor telepesek és Ausztrália elfoglalása, 1826–1852). American Historical Review, 1996. október, 981–1007. p.

Fodor Mihályné