Klió 1997/2.

6. évfolyam

Nemzet és nacionalizmus a tudományban (Ausztria–Magyarország)

A kötet egy 1995 októberében Budapesten tartott tanácskozás anyaga. Az előzetes konferencia 1989-ben Párizsban zajlott le. Ott elsősorban a ciszlajtán birodalomfélt tárgyalták, ezért ebben a kötetben több a magyar szerző és téma. A címben megjelölt időhatárhoz a szerkesztők nem ragaszkodtak következetesen.

Az első tanulmány, Soós Istváné, azt vizsgálja, hogyan tükrözödik Adam František Kollár levelezésében saját felfogása. Kimutatja, hogy egyértelműen hungarus-öntudatú volt, szlovák származásával együtt, a magyarországi történetírást kívánta előmozdítani forráskiadásokkal és egyéb munkákkal. Hazafi volt, de szembekerült a nemesség nacionalizmusával, ezért égették el a magyar király egyházügyi jogait tárgyaló munkáját a pozsonyi országgyűlésen.

Marcella Husová a híres múltszázad-eleji hamisítványok, a Králové Dvur-i és a Zelená Hora-i kéziratok sorsát mutatja be. 1817–29 az ismerkedés korszaka, 1829–62 a fénykor, amikor mindenki elhitte eredetiségüket, 1862-86 már a kételyek kora, 1886-1918 harc az igazsgágért. A hamisítás bebizonyításában T. G. Masaryknak volt 1886 után nagy szerepe. Az tehát kiderült a századfordulóra, hogy nincs olyan fényes középkori irodalom, mint amelyet ezek elővarázsoltak, de a nemzeti öntudat fejlődésében nagy szerepet játszottak, ezért is folyt olyan heves vita róluk.

Kiss Endre Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméi című műve kapcsán a múlt századi liberalizmus három irányzatát különbözteti meg. Az egyiket struktúramodernizálónak nevezi, ez Széchenyi és a Deák-párt, ide tartozik Eötvös is, ez a modernizálást kívánja előmozdítani. A másikat romantikus-autopoetikusnak nevezi, ez Kossuth és Petőfi. A harmadik pedig a két Tisza által képviselt etatista-defenzív, amely a modernizációt az állam segítségével kívánja megvalósítani. Az első elveti a nemzeti sajátosságokat, a második éppen ezeket emeli ki, a harmadik a modernizáció eredményeivel kívánja legitimizálni önmagát. Mindhárom irányzat decizionista. Eötvös számára az egyéni szabadság a legfontosabb.

Tóth Zoltán Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája c. munkáját taglalja. A magyar eredet kérdésében a finn-ugor elméletet vallja, bár a Vámbéry által képviselt török származásnak ekkor több híve volt. Hunfalvy eredetileg a nemzetiségek asszimilációját igényelte, de belátta, hogy ez nem megy, ezért kezdett részletesebben foglalkozni a románokkal.

Szász Zoltán és Heiszler Vilmos két külön tanulmányban ismertetik a magyar címe szerint Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című, a magyar kiadásban összesen 13 kötetből álló sorozatot (az osztrák kiadás több kötetből állt). Rudolf trónörökös volt a kezdeményezője, voltaképpen a birodalmi összetartozás tudatát kívánta előmozdítani. A magyar fél igényeinek megfelelően azonban a dualista berendezés kerüIt ki belőle. Az osztrák kiadás az egyes néptörzseket mutatta be (vagyis a nemzeteket), a magyarban a magyarok álltak az előtérben, a nemzetiségekről csak az egyes tájegységek kapcsán esett szó, jóindulatú leereszkedéssel. Ezt tükrözte a Magyarország történetét tárgyaló kötet is, amelyben az 1848 óta eltelt korszakot Jókai írta meg hazafias pátosszal.

Justin Stagl Gustav Ratzenhofer (1882–1904) Szociológia című munkáját (1907) elemzi. Ratzenhofer katonatiszt volt, a szakmán kívül állt, csak az Egyesült Államokban sorolják őt a szociológia klasszikusai közé. A Monarchia nemzeti problematikájából indult ki, a társadalmi cselekvés egyedeit a nemzetiségekben találta meg. Fajokról beszél, ezért nem fogadták el. 15 fő fajt különböztet meg, ezek három csoportba sorolhatók, a munkás, az uralkodó és a kereskedő fajba, ez utóbbiba a zsidókat sorolta. A magyarok, akiket utált, az uralkodó fajtába tartoznak, amely másokat elnyom. A nemzetállam az egyedül lehetséges formáció, ennek ellenére a Monarchiát fenntartandónak tartotta, de ebben csak egy uralkodó nemzet lehet, a német.

Britta Rupp-Eisenreich Friedrich Hertz (1878–1964) munkásságát, előfutárait, Ludwig Gumplowiczot és Ludo Moritz Hartmannt elemzi abból a szempontból, hogyan látták a nemzetet. A nagyjából a francia és a német nemzetfelfogás közül Hertz egyedül a németet tartotta elfogadhatónak, tehát azt, amelyben a nemzethez tartozás elhatározás kérdése, a nemzet pedig egyértelműen kulturális egység. Amíg állam és egyház azonos (mint Kelet-Európában), nincs nemzet. A „történelem nélküli” népeket 1914 előtt elhanyagolhatóknak tartották. (A múlt század derekán Czoernig 137 etnikumot különböztetett meg a Monarchiában.) Teschenben 1881–83-ban egy 13 kötetes munka jelent meg a Monarchia népeiről, persze csak a jelentősebbekről, és nem dualista megosztásban.

Heinz Zipprian tanulmánya az egyetlen, amely nem került sorra az 1995-ös konferencián. Eugen Ehrlich (1862–1922) munkásságát mutatja be, aki 1913-ban adta ki a jogszociológia alapjairól szóló munkáját. Bukovinai jogász volt, német kultúrájú zsidó apa és lengyel anya gyermeke, a soknemzetiségű tartományból ered az elmélete, amely a tételes joggal szemben a különböző etnikumok szokásjogát tartotta fontosnak, ezért is tekintették provinciálisnak. Czernowitzban volt egyetemi tanár, 1918 után a román hatóságok visszahívták, egy év haladékot adtak, hogy tudjon román nyelven előadni, de a határidő lejárta előtt meghalt.

Miskolczy Ambrus Nicolae Iorga munkáját tárgyalja az erdélyi és magyarországi románok történetéről (1913), amely már teljesen a nemzeti egyesítés programjának a jegyében íródott. Miskolczy rámutat Iorga sokszínű egyéniségének belső ellenmondásaira, hangsúlyozza, hogy forrásokat sohasem hamisított meg, de az elrendezésnek és a hangsúlyoknak volt nagy mestere. Sokszor önmaga korábbi kijelentéseivel is szembekerült, de ezt nagyúri gesztussal félresöpörte.

Jaroslav Střítecký abból indul ki, hogy ma a csehek konzervatívok és Masaryk-imádók, pedig a kettő nem illik össze. Masaryk csakugyan ellenezte a forradalmakat, a maga, az idealizmus és materializmus kettősségét meghaladó realizmusával, a modernizálás és a demokrácia híve volt, humanista alapállásból. A marxizmust négy jellemvonása miatt bírálta: materializmusa, pozitivizmusa, hegeliánizmusa és fatalzmusa miatt. A szocializmus és a nemzetiség ugyanannak a humanizmusnak a kifejeződése. Nem a nemzetet kell szocializálni, hanem a munkásosztályt kell a nemzetbe emelni.

Wolfdietrich Schmied-Kowarzik atyja, Walther Schmied-Kowarzik (1885–1958) munkásságát mutatja be. Még a világháború utolsó évében, az akkori eufória jegyében írt két munkát a németek világszövetségéről és a németségről szóló össztudományról. A nemzetet kulturális jelenségnek tekintette, amelyet el kell választani az államtól. A nemzet tagjainak velük született kötelessége, hogy támogassák a nemzetet, de annak is kötelessége a nemzet tagjainak megsegítése. 1918 után, amikor Észtországban volt egyetemi tanár, ez már elsősorban a szórvány-németség fenntartását célozta. Mint a szerző írja, megfogalmazásai ma már elfogadhatatlanok, tele vannak német ömlengéssel. Az a felfogása viszont, hogy a német kultúrát támogatni kell, de minden kultúra egyenrangúságának és versenyének az alapján, s a németet világnyelvvé kell emelni, manapság is elgondolkodtató. A mai külföldi német intézetek, könyvtárak már nem valamiféle német imperializmus szolgálatában állnak.

A kötet bevezetése arra utal, hogy a tanulmányok a mai kelet-európai átmenet megoldásában is segítséget nyújthatnak. A fentebb ismertetett tanulmányok mértéktartó hangjukkal, meg adataikkal is persze csakugyan mintát kínálnak a nemzeti problémák megoldására, a kölcsönös elismerés és egyenjogúság szellemében, de még sokáig tart majd, amíg valamiféle ilyen tolerancia csakugyan általánossá válik régiónkban.

Nation und Nationalismus in wissenschaftlichen standardwerken Österreich-Ungarns, ca 1867–1918 (Nemzet és nacionalizmus Ausztria-Magyarország standard tudományos munkáiban, kb. 1867-1918.) Hg. Endre Kiss, Csaba Kiss, Justin Stagl. Wien–Köln–Weimar, 1997, 198 l.

Niederhauser Emil