Klió 1997/2.

6. évfolyam

Az itáliai forradalom (1848)

Két időpont határolja be az itáliai nemzeti forradalmat: 1848. január 12., a palermói felkelés időpontja, amely alkotmány engedélyezésére kényszerítette a Bourbonokat, és 1849. augusztus 25., a forradalom utolsó bástyája, Velence feladásának napja.

Ezen időszak eseményei abba a nagy forradalmi hullámba illeszkednek, amely 1848 februárjától Párizst, Berlint, Bécset és Pestet érintve megrengette fél Európát. De, ha igaz is, hogy az európai – mindenekelőtt a bécsi – események befolyásolták az itáliai eseményeket, hiba lenne feltételezni, hogy az európai ’48 egységes jelenség lett volna. Országonként, sőt, néhol városonként eltérők voltak az okok és a célok, különbözök a résztvevők és különfélék az elért eredmények. Az itáliai ’48-as forradalom, a nemzeti mozgalom fejlődésén túl, számos sajátossággal rendelkezik. Első helyen kell megemlíteni azoknak a szociális követeléseknek a hiányát, amelyek jelen vannak viszont Franciaországban és – kisebb mértékben – a bécsi forradalom hátterében is. Továbbá nem elhanyagolható az sem, hogy az itáliai függetlenségi harc nagyrészt azokra az alkotmányokra épült, amelyek francia példára készültek, azonban csak akkor vezették be, amikor a júliusi monarchiát már megdöntötték a francia felkelők. Megjegyzendő még, hogy a királyi felszabadító háború vezetése „külföldről”, azaz más itáliai államból történt. Szólni kell végül az itáliai forradalom szokatlan hosszúságáról is: így vált lehetővé, hogy az Appennini-félszigeten éppen akkor került a kezdeményezés a demokraták kezébe, amikor másutt Európában a forradalmi tüzek kialvóban voltak.

Ami pedig az egyes itáliai államok közötti jelentős különbségeket illeti, azt kell szem előtt tartanunk, hogy ebben a nemzeti forradalomban két fázist lehet megkülönböztetni. Az elsőben a mérsékeltek megpróbálják fékezni a forradalmi lendületet, de ez a törekvés a custozai vereséggel elbukik, ami egyben az egyes uralkodók megegyezésével létrehozandó föderatív állam neoguelf elképzelésének is az alkonyát jelenti. A második fázisban a kezdeményezés a demokraták kezébe megy át, ami aztán nyilvánvalóvá teszi, hogy a risorgimento nem lesz sem forradalmi, sem nemzeti. Hogy nyomon követhessük az itáliai 1848 – és ebben a risorgimento – e kettős lelkületét, a tanulmány szerzője, Gianluca Formichi, a Storia e Dossier című történelmi folyóirat főszerkesztője, fő vonalakban felvázolja e két irányzat, a mérsékelt és a demokrata kialakulását és megerősödését a restauráció korszakának Itáliájában.

A demokrata irányzat bemutatásakor a kifejező Gondolat és Cselekedet (Pensiero e Azione) fejezetcím alatt Mazzinival és mozgalmával ismerkedhet meg az olvasó. Az irányzat születését 1831 nyarához lehet kötni, amikor megjelent az Általános utasítás az Ifjú Itália tagjai számára (Istruzione, generale per gli atellati della Giovine Italia) című írás. A mű szerzője és egyben a mozgalom alapítója egy huszonhat éves genovai fiatalember volt, Giuseppe Mazzini. Az Ifjú Itália célkitűzései három szóban foglalhatók össze: egység, függetlenség, köztársaság. Az eszközök pedig a nevelés és a felkelés. Mazzini szerint ugyanis a felkelés közel van, csak annak feltételeit kell létrehozni, és erre szolgál a nemzeti nevelés. Mazzini valójában túlértékelte propagandájuk hatásfokának mértékét, csakúgy, mint azt, amit az Ifjú Itália tenni tudott. Nagy sikereket ért el a városokban, a vidékre azonban – szociális program hiányában – nem tudott hatni. 1833-ban súlyos csapások érték a mozgalmat: Piemonte államban Károly Albert rendőrsége hetvenkét tagját letartóztatta, s még ugyanebben az évben meghiúsult egy Svájcból indult felkelési kísérlete. Ha céljaikat nem is érték el, Mazziniék legalábbis tudatosították Itáliában egy demokrata irányzat jelenlétét, ami aztán arra ösztönözte a polgárság és az arisztokrácia képviselőit, hogy ők is megfogalmazzák célkitűzéseiket.

Erre az 1830–1840-es évek fordulóján került sor, amikor kiformálódott a mérsékeltek „pártja”. Céljai között a függetlenség, az alkotmányos reformok és a politikai – de legalább gazdasági – egység szerepeltek, jellemzője pedig a liberalizmus, az osztrák-ellenesség és – éppen a mazzinisták sorozatos felkelési kísérletei hatására – a forradalomellenesség volt. A mérsékelt irányzat kialakulásában jelentős szerepet játszott Vincenzo Gioberti 1843-ban megjelent műve, Az olaszok erkölcsi és polgári primátusáról (Del primato morale e civile degli italiani), amely összekötötte a haladást és a katolicizmust, az egyházat és a liberalizmust, a pápaságot és a nemzeti érzést. Ettől az időponttól kezdett elterjedni a neoguelf-program, amely az eljövendő föderatív olasz állam élére, ha nem is politikai, de erkölcsi főséggel a pápát helyezte volna. Hasonló fontosságú könyvvel jelentkezett 1844 tavaszán Cesare Balbo. Az Itália reményeiről (Delle speranze d’Italia) című munka a főszerepet azonban a Szardíniai Királyság uralkodójának szánta, aki a jövőbeni föderatív Olaszország élére áll, miután nemzetközi egyezmény alapján Ausztriát balkáni területekkel kárpótolják a kiürített itáliai tartományokért cserében. Ezt az elképzelést népszerűsítette utazásai során Balbo barátja, Massimo d’Azeglio, a híres festő és regényíró is. A mérsékelt irányzat e két szárnyának bemutatása mellett Gianluca Formichi felvázolta az itáliai Észak és Dél közötti jelentős fejlettségi különbséget, és azt is, hogyan segítették a fenti irányzat kialakulását az olasz folyóiratok, mint az Antologia, valamint az 1839–1847 között évente megrendezett összitáliai tudományos kongresszusok. Szól továbbá Giovanni Maria Mastai Ferretti pápává (IX. Pius) választásához fűzött felfokozott reményekről és arról, hogy – a szerző szavaival – hogyan tart „egy őrült Itália féktelen rohanásban a forradalom felé”.

A demokrata és mérsékelt irányzatok bemutatása után a tanulmány harmadik része A monarchia időszaka cím alatt már a forradalom eseményeinek a tárgyalására tér át. A majdan egész Európát fölforgató forradalmi hullám Szicíliából indult el az 1848. január 12-i felkeléssel. II. Ferdinánd, hogy elkerülje a még rosszabb helyzetet, alkotmányt adott. Ezzel próbálta magához kötni a mérsékelteket, és kifogni a szelet egy esetleges forradalom vitorlájából. A lavinát azonban már nem lehetett megállítani: néhány héttel később Károly Albert szárd király, majd II. Lipót toszkánai nagyherceg, végül IX. Pius pápa volt kénytelen alkotmányos alapokra helyezni a kormányzást. A mérsékeltek tehát hetek alatt elérték, amiért évek óta küzdöttek: alkotmányos monarchiák alakultak. A szerző azonban felhívja a figyelmet, hogy korántsem volt ilyen egyszerű a helyzet. Elég példaként megemlíteni a palermói felkelést, amely inkább autonomista és Bourbon-ellenes volt, mint nemzeti. Az események kívülről kaptak újabb lökést: ismét Franciaországból, ahol a februári párizsi forradalom megszüntette a polgárkirályságot, amire az itáliai mérsékeltek mint példaképre tekintettek. A létrejövő kormány ugyan csak néhány hónapig állt fenn, a párizsi forradalom hatása azonban annál tartósabbnak bizonyult Európában. A márciusi bécsi és pesti forradalmak hatására Itália osztrák tartományaiban is forrongások kezdődtek, Milánóból kiverték Radetzky marsall csapatait. Megnyílt az út birodalma kiterjesztésére a szárd király előtt, aki élve az alkalommal, március 25-én csapataival átlépte a piemonti–lombard határt. A következő hónapokban egyre inkább teret veszítettek a mérsékeltek. A két legsúlyosabb csapás délről érkezett. IX. Pius április 29-én véglegesen szertefoszlatta azokat a reményeket, amelyek őt képzelték el egy eljövendő föderalista Olaszország élére. Azt is kinyilvánította a pápa, hogy az egyház fejeként nem viselhet hadat a katolikus Ausztria ellen. A második csapás okozója a nápolyi király volt. II. Ferdinánd a szicíliai elszakadási törekvések hatására keményebb kormányzási eszközökhöz folyamodott. Világossá vált, hogy a nápolyi király is távol került a föderalizmus eszméjétől. A mérsékelt irányzat számára végül a kegyelemdöfést egy katonai vereség, Károly Albert júliusi custozai csatavesztése jelentette. Az első függetlenségi háború eseményeinek bemutatása során a szerző azt is érzékelteti, hogy Károly Albertet inkább vezették dinasztikus törekvések, mint függetlenségi célok.

Így jutunk el a tanulmány utolsó fejezetében (A köztársaság időszaka) a forradalmi események második felének vizsgálatához. Miután a mérsékelt irányzat kudarcot vallott, a továbbra is fennmaradó alkotmányok megfelelő alapot képeztek ahhoz, hogy a demokraták vegyék kezükbe az irányítást. 1848 októberében a toszkán nagyherceg éppen arra a Giuseppe Montanellire bízta a kormányzást, aki néhány héttel korábban az Itália-szerte népszerűvé váló alkotmányozó nemzetgyűlés programját felvetette, s kisvártatva kikiáltotta Toszkánában a köztársaságot. A nemzetközi folyamatok ugyan az ellenkező irányban mozdultak el, mégis akadtak Montanelliéknek követői: 1849. február 9-én, miután a pápát megfosztották világi hatalmától, Rómában is kikiáltották a köztársaságot. Itáliában ez alkalommal a forradalom az uralkodók ellen irányult. IX. Pius és II. Lipót egyaránt elmenekült, mindketten a Nápolyi Királyság területén, Gaetában találtak menedéket. Az események hatására Torinóban is demokrata kormány kezébe került a vezetés, így az osztrákellenes hangulatban Károly Albertnak csak egy lehetősége maradt trónja megőrzésére: ha újra háborút indít Ausztria ellen. Ez megtörtént, azonban a király Novaránál hamarosan döntő vereséget szenvedett. Még a csatavesztés estéjén, március 23-án Károly Albert lemondott a trónról fia, II. Viktor Emanuel javára, aki fegyverszünetet kötött az osztrákokkal. Toszkánát az osztrákok visszafoglalták II. Lipót nagyherceg számára. Már csak két helyütt harcoltak: Rómában és Velencében. A tanulmány szerzője részletesen ismerteti, hogyan nyomta el a francia intervenció a római köztársaságot, illetve bemutatja azokat az okokat, amelyek miatt Bonaparte Lajos Franciaországa a beavatkozás mellett döntött. Hiába védte Rómát Mazzini mellett Garibaldi is, a köztársaság sorsa 1849 júliusában megpecsételődött. A következő hónapban az osztrákok elfoglalták Velencét. A nemzeti forradalom elbukott.

Az itáliai ’48 mutatta meg, hogy a föderalista út, amely első látásra egyszerűnek mutatkozik, milyen gyakran meghiúsul a partikularizmus miatt, amely megakadályozza közös program kidolgozását. Valami azonban maradt a jövő számára is: a demokratáknak Garibaldi, a mérsékelteknek pedig az alkotmány, mégpedig a Szárd Királyságé. Ez az alkotmány tette lehetővé Cavour számára, hogy újra szőni kezdje a mérsékelt irányzat szálait.

Gianluca Formichi azoknak az irányzatoknak – mérsékelt és demokrata – az egymáshoz való viszonyát elemezve követi végig az itáliai 1848–49 eseményeit, amelyek – a kívülről érkező hatásokon kívül – leginkább befolyásolták a forradalom menetét, s amelyek a forradalom bukása után is egymás mellett, egymás alternatíváiként futottak tovább egészen az egységes Olaszország megteremtéséig.

Gianluca Formichi: 1848. La rivoluziona mancata (1848. A sikertelen forradalom) Storia e Dossier, 10. évf., 96. szám, 1995. július–augusztus, 73–97. p.

Pete László