Klió 1997/2.

6. évfolyam

Lengyelország az első világháború után

 

 

Minden, a múltban önálló lététől megfosztott ország számára rendkívül fontos saját történelmének az a korszaka, amikor elérkezett nemzeti újjászületésének pillanata. Nem kivétel ez alól Lengyelország sem, ahol kiadványok egész sora foglalkozik az ország két világháború közötti történelmével. Az alábbiakban ismertetésre kerülő kötet ezúttal egy még 1995-ben megkezdett, az ország kultúrtörténetével és történelmi fejlődésével foglalkozó sorozat egyik legfrissebb darabja, mely részletesen tárgyalja az első világháborút követő lengyel talpraállás és az ország újjáépítésének kérdéseit. A könyv Wrocławban a Wydawnictwo Dolnośląskie (Alsó-Sziléziai Könyvkiadó) gondozásában jelent meg 1996-ban, szerzője a Varsóban élő Andrzej Garlicki.

A sorozat maga a századfordulón élt és alkotó lengyel drámaíró, Stanisław Wyspiański Mennyegző című, a lengyelek egyik legfontosabb drámájából kölcsönözte a mottót: „to Polska wlaśnie” – ez éppen Lengyelország -, amely egyúttal a kötetek jellegére is utalni látszik. Mindegyik, eddig napvilágot látott kötetet ugyanis – amellett, hogy a lengyel történettudomány és iroda­lom­tudo­mány kiemelkedő egyéniségei jegyzik azokat szerzőként – igen gazdag képanyaggal és dokumentumgyűjteménnyel ellátva adták ki. Az elmúlt évben három, az ország történelmének három érdekes korszakát és helyszínét feldolgozó könyv jelent meg; ezek közül az első a két világháború közti időszak kultúrtörténetével foglalkozik, a második, a Szolidaritás mozgalom egyik legfontosabb alakja, Jacek Kuroń által írott, az egykori Lengyel Népköztársaság működési mechanizmusát és sajátosságait a kortársak és az utókor számára feldolgozó mű, melynek már a címe is igen találónak bizonyul: A Lengyel Népköztársaság – „kezdőknek”, míg a harmadik egy igen érdekes helyre, az egykori Litván Fejedelemség területére, a Nobel-díjas író, Czesław Miłosz szülőföldjére, „Kresy”-be, azaz a „végekre” kalauzol el bennünket.

Az idei kötetek közül Garlicki műve mellett említést érdemel Jacek Łukaszewicz Mickiewiczről, illetve a XIX. század első feléről szóló alkotása, Małgorzata Baranowska Varsóról készült monográfiája, mely – témáját és a feldolgozás módját tekintve – a várostörténeti monográfiák közé tartozik, végül pedig a reformáció és ellenreformáció korának kimagasló tudósa, a hazánkban is jól ismert Janusz Tazbir Reformáció, ellenreformáció, tolerancia című, témáját tekintve napjainkban is igen aktuálisnak mondható műve.

A sorozat ismertetésekor mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet a kötetek kimagasló művészi megjelenítésére is; hiszen az egyenként mintegy 230–250 oldal terjedelmű műveket igen míves kiállításban adták ki, és a jobbnál jobb tanulmányok mellett a terjedelem szinte egynegyedét a rendkívül gazdag képanyag teszi ki. Így akár egy-egy kisebb albumként, illetve képes krónikaként is kézbe foghatók.

A fentiek Andrzej Garlicki könyvéről is elmondhatók azzal a megállapítással egyetemben, hogy a jól felépített szöveget a kötet végén gazdag jegyzetappa­rátus, kiválóan használható tematikus, ugyanakkor a szerző által visszafogottan elemző és értékelő bibliográfia, valamint névmutató egészít ki. A művet olvasva végig kitűnik a varsói egyetemen oktató, a Lengyelországban több kiadást is megélt Piłsudskiról szóló monográfia szerzőjeként ismert, az Egyesült Államok és Japán egyetemeit is megjárt szerző visszafogott stílusa, objektivitásra való törekvése.

A nyolc nagyobb fejezetre tagolt mű az első világháború kitörésétől a Rigában megkötött, a Szovjet-Oroszország és Lengyelország közötti háborút lezáró békéig terjedő időszakot öleli fel. A tanulmány maga hét nagyobb egységre bontható, a nyolcadik fejezetben a szerző a kor fontosabb dokumentumaiból válogat, melyek zöme az 1919–1920 között zajló háborúhoz kapcsolódó iratok közé tartozik. A mű – elsősorban ismeretterjesztő jellegéből adódóan – szerkezeti felépítését tekintve kronologikusan halad előre; az első fejezetben az újjászületés előtti Lengyelország helyzetét elemzi, elsősorban természetesen a hadszíntéri események tükrében, a második és harmadik, valamint az ötödik szakasz a lengyel belpolitikai helyzet feltárásával foglalkozik. E fejezetek közé ékelődik a világháborút követő békekötés és a békeszerződés tartalmának ismertetése, míg a két utolsó fejezet a születő Lengyelország egyik legfontosabb kérdésével, a keleti határ kiterjesztésével foglalkozik. Nem mehetünk el szó nélkül a mellett, hogy a szerző Lengyelország egyik elismert Piłsudski-szakértője, és mint az e témakörben otthonosan mozgó történész, nagy figyelmet szentel a korszak két legfontosabb történelmi személyiségének, Roman Dmowski és Jozef Piłsudski kapcsolatának, a kettejük közt zajló vita ismertetésének. Itt akár azt a megállapítást is tehetjük, hogy a szerző kissé elfogult az általa „jól ismert” Piłsudski irányában, azonban – mint a könyvből is kitűnik – a történelem Piłsudskit igazolta, aki a nemzeti összefogásra, egyszersmind a szövetségesekkel egyenlő mértékben folytatott együttműködésre biztatott – szemben Dmowskival, aki kezdetben az oroszok iránti lojalitásáról, majd a két világháború közti időszakban a lengyel nemzet irányába történt „befelé fordulásáról” és erőteljes nacionalizmusáról volt ismert. Dmowski oroszokhoz közeledésében Piłsudski azért sem osztozhatott, mert – riválisával ellentétben – fiatal korában alkalma volt személyesen is megtapasztalni az orosz bánásmódot szibériai száműzetése alkalmával.

A párizsi béketárgyalásokról szólva Garlicki az egyik leginkább autentikusnak tekinthető forrásból, Roman Dmowski feljegyzéseiből idéz: Lengyelország a győztesek oldalán kezdettől fogva részt vett a béketárgyalásokon, két állandó küldöttel, Dmowskival és a zongoraművészből államelnökké előlépett Ignacy Paderewskivel. Dmowski jó megfigyelőként észrevette a Lengyelország jövőjéről folytatott tárgyalásokon a franciák és az angolszász hatalmak közötti ellentétet. Míg az előbbiek – Németország lehető legnagyobb mértékű meggyengítése érdekében – készek voltak elfogadni Lengyelország területi követeléseit, addig Lloyd George és az ő nézeteit támogató Wilson az igények korlátozott mértékű kielégítése mellett szálltak síkra, melynek eredményeként Gdansk „szabad város” státust kapott, Warmiában, a mazuri vidéken és Felső-Sziléziában pedig népszavazást írtak ki az erőteljes angol nyomásnak köszönhetően. Az egész békeszerződéssel kapcsolatban a szerző lakonikusan jegyzi meg, hogy bár még csak alig néhány hónapja létezett az önálló Lengyelország, képviselői mégis kézjegyükkel láthatták el a békeszerződés szövegét. Ugyanakkor a Varsóba visszatért küldöttségnek igencsak hűvös fogadtatásban volt része, hiszen a németektől visszaszerzett területek mellé Lengyelország a német adósság e területekre eső részét is megkapta.

Lengyelország számára Párizsban csak a német határ kérdése dőlt el, hátra volt még a keleti területek rendezése, amelyet nem sikerült békés úton megoldani. A mű ötödik és hatodik fejezete éppen ezt a sorsdöntő időszakot elemzi, felhasználva az egyik résztvevő, Piłsudski későbbi feljegyzéseit is. Hosszan elidőz az egyik kulcsfontosságú terület, Vilnius és környéke hovatartozásának kérdésénél is, idézve egyes korabeli cikkeket, elemzéseket is. Egy francia újságíró Piłsudskit arról kérdezte, hogy – véleménye szerint – létrejöhet-e ismételten a századokon át fennálló lengyel–litván unió az egykori területeken. Piłsudski az alábbi kijelentést tette a kérdéssel kapcsolatban: „Ez az elképzelés valóban ideálisnak tűnhet, azonban a feladat több problémát is hordoz magában. Ami engem illet, úgy vélem, a lengyelek a beloruszokkal könnyen megértenék egymást, de a litvánokkal mindez sokkalta nehezebb feladatnak látszik” (fordítás: S. A.). Amint a szerző megállapítja, a litvánokkal kötött esetleges föderatív szövetség kulcsát nem annyira Vilniusban, mint a két világháború közötti Litvánia fővárosában, Kaunaszban kellett keresni. A két állam közti meg nem értést leginkább a harmincas években folytatott sajátságos viszony érzékelteti, amikor is a lengyelek mintegy ultimátumszerűen szólították fel Litvániát a két ország közti diplomáciai kapcsolatok felvételére. Külön rész foglalkozik a Vörös Hadsereggel folytatott harcokkal is, ahol Lengyelország, mint Petlura független Ukrajnájának fegyveresen is támogatója szembekerült Szovjet-Oroszországgal.

A mű záró fejezeteiben a szerző hosszasan elemzi a létrejött Lengyelország belpolitikai és gazdasági helyzetét Európa többi államával összevetve. Megállapítja, hogy Lengyelország a maga 388 634 km2-es területével – noha a felosztások előtti területnek csak mintegy felével rendelkezett – Európában igen előkelő helyre került mind a nagyság, mind pedig a népesség számának tekintetében. Garlicki számadatokkal támasztja alá a megváltozott nemzetiségi viszonyokat éppúgy, mint az ekkorra már módosult foglalkozási szerkezetet, végül pedig ismerteti a Szovjet-Oroszországgal Rigában megkötött béke tartalmát, valamint az 1921. március 17-én elfogadott lengyel alkotmány szövegét, jelezve, hogy ezzel a két fontos dokumentummal Lengyelország számára elérkezett a békés országépítés időszaka.

Az utolsó oldalakon Garlicki összegzésként a következő megállapítást teszi: „Lengyelország újjászületése gyakorlatilag 1921 tavaszára befejeződött, noha az antant hatalmak csak 1923-ban ismerték el a területi változásokat. A következő évben, 1922-ben megtartották az esedékes választásokat is. Azonban a többi, az első világháború eredményeként létrejött államokkal szemben Lengyelország újjászületése sokkal drámaibb körülmények között zajlott le, és lényegesen tovább tartott. Lengyelország létrejötte az országot egykor felosztó nagyha­talmak összeomlásának volt köszönhető. A lengyelek sikeresen használták ki ezt a nem mindennapi lehetőséget. Azonban amint kettő e hatalmak közül, nevezetesen Németország és a Szovjetunió ismételten megerősödött, Lengyel­ország sorsa megpecsételődött.”

 

Andrzej Garlicki:  Drugiej Rzeczpospolitej początki (A második köztársaság kezdetei)  Wydawnictwo Dolnośląskie, Wrocław, 1996. 232 p.

 

Schmidt Andrea