Klió 1997/2.

6. évfolyam

A vajdasági ellenzék (1929–1941)

A szerző, dr. Ranko Končar (az újvidéki bölcsészettudományi kar történelem tanszéke vezető tanára), a témához kötődő sokéves kutatómunkájának eredményeit mutatja be. A két világháború közötti ellenzéki pártoknak a Vajdaság autonómiájához viszonyulása sok összetettséget és sajátosságot hordoz magában. A jugoszláv történetírás a mai napig nem bővelkedik az olyan történelmi tárgyú írásokban, amelyek a tartomány két világháború közötti politikai múltjával foglalkozik. Ezért ez a könyv a történészek és a szélesebb közvélemény fokozott érdeklődését érdemli meg.

Történeti értékeléseit Končar az 1929–41 közötti évekhez kötötte. Ez az időszak a jugoszláv történetírásban általánosan elfogadott periodizáció részét képezi (a Sándor király által bevezetett január 6-i diktatúrától az áprilisi háború kitöréséig 1929–1941). Könyvének koncepciójában a szerző azonban abból indult ki, hogy az említett korszak politikai eseményei nem érthetők meg kellőképen, ha akár dióhéjban nem ismertetik az 1918–1929 közötti vajdasági eseményeket. Ez az ismertetés képezi a könyv első fejezetét.

A szerző körültekintően és dokumentálva mutatja be a jugoszláv válság és a horvát képviselőknek a jugoszláv parlamentben történt meggyilkolása (1928) után kiéleződő szerb–horvát viszony megoldására irányuló monarchista katonai diktatúra bevezetésének körülményeit. A vajdasági ellenzéki köröknek a belgrádi rezsimmel és a centralizációval szemben jelentős ráhatása volt a közvéleményre, főleg 1932-től, amikortól saját elképzeléssel rukkoltak ki a Vajdaság elhanyagolt gazdasági és politikai helyzetének megoldása érdekében. Éppen ezek a kérdések foglalják el a központi helyet a könyvben. A szerző kimerítően ismerteti és primér források alapján elemezve mutatja be a problémákat, ráhagyva nem egyszer az olvasóra, hogy saját maga ítélje meg az egyes politikai csoportosulások és kiemelkedő személyek álláspontjának helyességét. A szerző kiemelt figyelemmel kíséri a vajdasági politikai színtéren lejátszódott eseményeket, jelentős teret biztosítva a Radikális, a Demokrata és a Parasztpárt álláspontjainak. Különösen figyelemre méltóak a vajdasági radikálisok nézetei a tárgyalt időszakban, akik sokat változtak az 1918-as és az első világháborút követő nézeteikhez képest a Vajdaság Jugoszlávián belül elfoglalt alkotmányos helyzetét illetőleg. Ez a változás a 20-as évek folyamán a belgrádi vezető körökből külön reakciót váltott ki. Ebben az összefüggésben külön érdekes az ún. zombori rezolúció, amelynek Končar külön fejezetet szentelt. Elemzi az autonómiamozgalom eszméjét, de egyben azt is tárgyalja, hogy ez az eszme mennyire volt a „szeparatista tendenciák” eszköze Belgráddal és Szerbiával szemben, illetve egyes körök milyen mértékben használták fel a Zágráb és Belgrád közötti taktikázásra.

A vajdasági ellenzék működésének specifikusságát jellemzi az ún. vajdasági front létrehozása is a II. világháború előtti években. A szerző külön fejezetben elsőként a vajdasági ellenzéki pártok egy tömbbe való összefogásának kísérletét elemzi. Könyvében e vonatkozásban sok kérdésre meg is felelt, de egyes kérdéseket csak felvetett. Ezek közül kiemelendő néhány: Milyen mértékben hatott a Vajdaság autonómiájának eszméje a tartós vajdasági tudat kialakulására? Miért a vajdasági őslakosok ennek a tudatnak a továbbhordozói? Miért nen sikerült az ellenzéket egy vajdasági párt keretében egyesíteni? Miért nem vettek részt tömegesebben a vajdasági ellnzék soraiban a magyarok és a németek?

Dr. Ranko Končar nem foglalkozik külön a vajdasági magyarok politikai helyzetével, de megfelelő mértékben követi a soraikban lezajlott eseményeket a második világháború előestéjén. Édekes egyébként az a kérdés is, hogy miért nem fogadták el a jugoszláv nemzeti integrálódás eszméjét. Miért került sor politikai polarizációra soraikban azok között, akik elfogadták a politikai küzdelmet a maggarok Jugoszlávia határain belüli megmaradása érdekében, és azok között, akik egyre jobban hangoztatták a trianoni szerződés revíziójának szükségességét? Vagy miért hangoztatták egyesek a magyarok külön szerepét az 1939 augusztusában létrejött Cvetković-Maček egyezmény nyomán kialakult szerb–horvát határkiigazítások kérdésében?

A könyvben külön fejezetet kapott a Jugoszláv Kommunista Párt álláspontja, amely (szemben a belgrádi rezsimmel) a tárgyalt időszakban ellenzékben volt, de a háború alatti tevékenysége külön nyomatékot adott a Vajdaság autónómiájával kapcsolatos elképzeléseknek.

A könyv értékét kimerítő magyarázatok és jegyzetek emelik lábjegyzetek formájában. Legnagyobbrészt levéltári anyagon és dokumentumokon alapszik, amelyek mellett a szerző nagy mértékben használta sok akkori pártvezér magánlevelezését. Külön kiemelendő a zombori radikális vezér, Joca Lalošević levelezése.

Az itt ismertetett könyv a szerző 1991-ben Ljubljanában (Szlovénia) megvédett doktori disszertációja. Űrt tölt be a jugoszláv történetírásban, s nem egyszer provokálja állásfoglalásával mind a tudományos, mind a szélesebb értelemben vett közvéleményt. Az elkövetkező kutatók, akik Jugoszlávia legújabbkori története iránt érdeklődnek majd, nem fogják tudni megkerülni.

Dr. Ranko Končar: Opozicione partije i antonomija Vojvodine 1929–1941 (Az ellenzéki pártok és a Vajdaság automiája 1929–1941). Novi Sad, 1995, 376 p.

Aleksandar Kasaš

Pál Tibor (ford.)