Klió 1997/2.

6. évfolyam

Horvátország 1941-45-ben

 

Az Österreichische Osthefte, az Osztrák Kelet- és Délkelet-Európa Intézet folyóirata 1995-ben több alkalommal foglalkozott a második világháború ideje alatt Jugoszláviában lezajló eseményekkel. Ezúttal nem kronologikus eseménytörténetet adnak a szerzők, hanem egy-egy máig vitatott és átpolitizált kérdéskört világítanak meg. Ellenállás, antifasizmus, kollaboráció, usztasa állam, nemzeti kérdés – ezek a vizsgált témakörök.

1941. március 27-én Belgrádban katonai puccsal megdöntötték Dragiša Cvetković– kormányát, mert az két nappal korábban csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A kormányváltozás után tíz nappal a német csapatok megkezdték a bevonulást Jugoszláviába, és újabb tíz nap elteltével a jugoszláv kormány kénytelen volt aláírni a feltétel nelküli kapitulációt. A király és a kormány Londonba menekült. Közben április 10-én Zágrábban bejelentették az ún. Független Horvát Állam megalakulását. Április-május folyamán pedig a Németországgal szövetséges szomszédos államok megszállták Jugoszlávia egyes részeit, ezzel gyakorlatilag véget ért a Jugoszláv Királyság története.

A Független Horvát Állam – állapítja meg Holm Sundhaussen – nem forradalom vagy tömegmozgalom eredményeként, hanem a belgrádi hatalomátvételre adott spontán német válasz eredményeként jött létre. Hitler és a német külügyminisztérium először Vladko Mačeket, a Horvát Parasztpárt (HPP) vezetőjét akarta az ország élére állítani, de ő nem vállalta az állam vezetőjének szerepét. Ezek után esett a választás az olaszok által javasolt Ante Pavelićra és az általa vezetett radikális usztasa mozgalomra. Pavelić tisztában volt azzal, kiknek is köszönheti „Horvátország szabadságát”, ezért beleegyezett, hogy országa északi részén német, déli részén pedig olasz csapatok állomásozzanak, illetve Olaszország javára lemondott bizonyos tengerparti területekről és szigetekről. Az usztasa államhoz tartozott viszont egész Bosznia-Hercegovina. Az állam területe 100 ezer km2 volt, a 6,5 milliós lakosságnak csak a fele volt horvát nemzetiségű. Megközelítőleg 2 millió szerb, 800 ezer bosnyák, 150 ezer német és 40 ezer zsidó élt az usztasa államban.

A Független Horvát Állam éppúgy nem volt nemzetállam, mint Jugoszlávia. Létrejöttét és nagyságát részben Hitler szerbellenességének (a maradék Szerbia olyan kicsi legyen, amilyen csak lehet), részben a nemzeti ellentétek kijátszásának köszönheti. (A nemzeti aspirációk részleges kielégítése azonban nem szerelte le az irredenta követeléseket, csak újabb feszültségek forrásává vált.)

Pavelić rendszerének legfőbb támogatói az usztasa mozgalom tagjai voltak, az állam megalakulása előtt számuk nem haladta meg a 3-4 ezret. A külföldről Pavelićcsel együtt hazatért vezetők mind magas tisztségeket kaptak az államigazgatásban.) Kétségtelen tény viszont az is, hogy a horvát lakosság, főleg a városiak nagy része örömmel üdvözölte Horvátország függetlenségét, a horvát lakosság már régen kiábrándult az egységes jugoszláv államból. Április második felében a HPP-ból sokan étléptek Pavelić mozgalmába, és az is hozzásegített a hatalomváltás gyors és surlódásmentes lebonyolításához, hogy Maček felszólította a HPP tagjait, legyenek lojálisok az új állammal szemben. Az usztasák azonban nem tudtak tömegpártot létrehozni, és miként a német diplomaták jelentéseikben többször megjegyzik, a rendszer – főleg az idő előrehaladtával – a kis számú fanatikusokon kívül nem számíthatott valódi támogatókra.

Az usztasák ideológiája zavaros, mozgalmuk célját a nagyhorvát állam megalakításában és ezen a területen a származás és vér szerinti horvátok uralmának biztosításában jelölték rneg. Felfogásuk szerint a horvátok nem szláv, hanem gót eredetűek, legfőbb ellenségeik pedig a jugoszlávizmus képviselői, a kommunisták, a szabadkőművesek és a zsidók.

Az usztasa államot totalitárius államként lehet jellemezni, amelyben hiányzott a hatalmi ágak szétválasztása. Pavelić teljhatalmat kapott, ő volt a hadsereg legfőbb parancsnoka, a miniszterek, a főispánok csak neki voltak felelősek, ő viszont, a vezérelvnek megfelelően, senkinek sem volt felelős. Az állami-politikai szervek kialakítására a német minta alapján került sor. 1941 májusában a Gestapo mintájára megszervezték az állambiztonsági hivatalt, majd néhány hónappal később az SS-nek megfelelő szervezetet. 1941. április 17-én nép- és államvédelmi törvényt hoztak, melynek alapján halálra kell ítélni mindazokat, akik vétenek a horvát nép érdekeivel szemben. Tilos volt az államellenes propaganda. 1941 novemberében „az állam szempontjából veszélyes elemek számára” létrehozták az első koncentrációs- és munkatáborokat. 1941. április 30-án faji törvényeket hoztak, melyek alapján megkülönböztették az állampolgárok és az államhoz tartozók körét. Állampolgárok csak árja származásúak lehettek, csak nekik voltak politikai jogaik. Júliusban rendeletet adtak ki, hogy a zsidókat, szerbeket és a kommunista gyanús személyeket gyűjtőtáborokba kell küldeni, s hamarosan megkezdődött a megsemmisítésük is. A cigány lakosság egésze, a zsidók 90 százaléka a megsemmisítőtáborok áldozatává vált.

Az usztasák etnikailag tiszta horvát államot akartak létrehozni. Felfogásuk szerint a bosnyákok a „horvát nemzet legtisztább” részei, de vissza kell vezetni őket a katolikus egyházba. A bosnyák vezetőknek magas hivatalokat ajánlottak, de nagy részük ezt elutasította. Pavelić a horvátországi szerbeket olyan horvátoknak tekintette, akik a görög-ortodox egyházhoz csatlakoztak az évszázadok során, s akiket ismét meg kell nyerni a horvát nemzeteszme számára. A horvát népi jelleg visszaállítása érdekében megalakították a horvát ortodox egyházat. Egyúttal betiltották a cirill betűs írás használatát, feloszlatták a szerb kulturális szervezeteket, megkezdték a horvát nyelv megtisztítását a szerb elemektől, számos ortodox templomot leromboltak. Folyamatosan zajlott a szerbek fizikai megsemmisítése a jasenovaci táborban. Az áldozatok száma nem ismert, az utóbbi években részben politikai töltetű „számháború” folyik.

A terror és az etnikai tisztogatás az usztasa program megvalósításának része volt, s aki nemzetpolitikai szempontból bizonyos pozitívumokat lát a Független Horvát Államban – miként néhány újabb keletű munka teszi –, az akarva akaratlanul rehabilitálja az usztasa rendszert is.

A horvát történettudományban az elmúlt időben olyan kérdések merültek fel az 1941–45-ös időszak vonatkozásában, amelyek eddig elhanyagolt, és egyben tiltott témáknak számítottak. A jugoszláv történetírás a jugoszláv állami egység szempontjából értékelte az eseményeket, a partizán-usztasa szembenállást hangsúlyozta, elhallgatta a horvátok antifasizmusát, gyengítve ezzel a horvátok pozícióját a jugoszláv federációban – kezdi cikkét Nada Kisić-Kolanović.

1941-ben három jelentős nemzetpolitikai irányzat volt Horvátországban: a HPP, az usztasák és a kommunisták koncepciója. A kommunisták a horvát kérdést jugoszláv federációban kívánták megoldani, ennek megvalósítása 1941-ben, a partizánmozgalom kibontakozásával megkezdődött. A kommunisták elvetették a független Horvátország gondolatát, főleg annak az usztasák által megvalósftott formáját, illetve a HPP által képviselt, és a Cvetković Maček-megegyezés alapján 1939-ben létrehozott Horvát Bánság feltámasztásának elképzelését is.

A horvátországi partizánmozgalom korántsem csak a kommunistákra támaszkodhatott. A kezdeményezés és a vezetés a kommunisták kezében volt, azonban a kommunisták egy részét is áthatotta a nemzeti érzés. Andrija Hebrang, a Horvát Kommunista Párt vezetője is számolt a horvát nemzeti érdekekkel, tudta, hogy ez alapján ki lehet szélesíteni az ellenállás bázisát. Hebrang igyekezett együttmüködni a HPP egyes vezetőivel. A Horvátország Országos Népfelszaba­dító Antifasiszta Tanácsa (ZAVNOH) 1943-as megalakulása után széles népfront létrehozására törekedett. A ZAVNOH – első kiáltványai szerint – olyan mozgalom, amelynek nemzeti, társadalmi hovatartozástól és pártállástól függetlenül bárki tagja lehet, illetve olyan mozgalom, amelyik nem törekszik a társadalmi életben radikális változásokra.

A horvát kérdés föderalista megoldásának következetes hangsúlyozása a ZAVNOH mellé állította a HPP jó néhány vezető személyiségét és számos tagját. Ismét megjelenhetett a HPP lapja, a Slobodni Dom, Božidar Magovac fontos pozíciókat töltött be a partizánmozgalom legfelsőbb szintű vezető szerveiben. 1944-ben azonban kiéleződtek az ellentétek a kommunisták és Magovac között, aki a HPP önállóságát akarta erősíteni a ZAVNOH-on belül, s a felszabadított területeken a hatalom megosztására törekedett. 1944-re már megváltozott a kommunisták nemzetközi megítélése, a szövetségesek elismerték a partizánokat, a Tito-Subašić megállapodást, így Magovac fölöslegessé vált. (1947-ben terrorszervezetekben való tevékenység vádjával hétévi börtönbüntetésre ítélték.)

A felszabadított területeken 1943-45 között kiépült az államszervezet. A népfelszabadító mozgalom képviselőinek gyűlése 1944 májusától gyakorlatilag parlamentként működött, volt végrehajtó bizottsága (élén a költő, V. Nadzor állt, alelnökei a kommunista Hebrang, a HPP-tag Lakus és a Szerb Demokrata Párt egyik vezetője, R. Pribičević voltak), titkársága és voltak bizottságai, amelyek gyakorlatilag minisztériumokként működtek. A ZAVNOH sok olyan törvényt hozott, amely mintaként szolgált, és be is vezették a szocialista Jugoszlávia egész területén (pl családjogi törvény, a polgári házasság bevezetése, stb.)

A viszonylagos önállóság kiváltotta a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőinek kritikáját, Đilas gyakran vetette Hebrang szemére, hogy nem hangsúlyozza eléggé a jugoszlávizmust, nem biztosítja a cirill betűs írás megfelelő, széleskörű használatát, elhanyagolja a szerb klubot a ZAVNOH-on belül. A bírálat mögött az húzódott meg, hogy Hebrang 1943-44-ben mindig azt mondta: Horvátország a kommunista jugoszláv federáció tagja lesz, de elképzelései nem mindig estek egybe a JKP vezetőinek centralista koncepciójával. Kardelj nyomására Hebrangot 1944-ben Belgrádba rendelték és az újjáépítési minisztérium élére állították. Helyét a Horvát Kommunista Párt élén az opportunista Vadimir Bakarić vette át.

Sajnos egyelőre nem áll rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú munka Hebrang szerepéről és pályafutásáról. A kortársak egy része azt tartja, hogy Hebrang demokratikusan gondolkozó, a pluralizmust bizonyos mértékéig toleráló politikus volt, ellenfelei, így Đilas is, meggyőződéses nacionalistát látnak benne. Bármilyen is volt politikai alapállása, az kétségtelen, hogy a nemzeti eszmét képviselte a „népi demokráciában”. 1948-ban a pártvezetés megfosztotta minden tisztségétől, letartóztatták, a rendőrség nyomozást indított ellene. Be akarták bizonyítani, hogy Hebrang együttműködött az usztasákkal. Ismeretlen körülmények között, valószínűleg 1950-ben halt meg a belgrádi börtönben.

Összefoglalva megállapítható, a ZAVNOH mint antifasiszta szervezet a legkülönbözőbb pártállású és meggyőződésű embereket tudta a fasizmus elleni harc érdekében tömöríteni. Az állami szuverenitásról és a horvát nemzet önrendelkezéséről vallott nézetei elősegítették az új jugoszláv federáció megvalósítását. A horvát népfelszabadító mozgalom antifasizmusa sokkal inkább a horvát államiság, mint a kommunista eszmén nyugvott.

 

Nada Kisic-Kolanović: Die Partisanenbewegung und die kroatische Frage 1941–1945. (A parizánmozgalom és a horvát kérdés 1941–1945.) Österreichische Osthefte, 37 (1995) 2:481–495.

Holm Sundhaussen: Der Ustascha-Staat: Anatomie eines Herrschaftssystems. (Az usztasa állam: egy uralmi rendszer anatonómiája.) Österreichische Osthefte, 37 (1995) 2:497–533.

 

Bíró László