Klió 1997/2.

6. évfolyam

Hogyan foglalta el Sztálin a kelet-európai országokat?

Amikor l948 júniusában Sztálin, a Szovjetunió diktátora, a kommunisták által világszerte imádott vezető elnyeri a hatalmat majdnem valamennyi közép- és kelet-európai országban és erőlteti a szovjet példa (minta) erőszakos bevezetését, mindössze befejezi 10 évvel korábban elkezdett „művét”.

1938 márciusában, miután Hitler elfoglalta Ausztriát, Sztálin politikája Európa felosztására irányult. 1939. augusztus 23-án Hitlerrel írják alá először a kölcsönös meg nem támadási szerződést.

Sztálin annyira biztos abban, hogy Lengyelország helyzete visszafordíthatatlan, az ország eltűnik a térképről, hogy ő maga ad parancsot a titkosrendőrségnek 25 700 lengyel tiszt kivégzésére (Katyn).

Megszerzi a balti államokat, miközben a németeket elfoglalja a franciaországi helyzet. Ô közben szovjetköztársasággá formálja át ezeket, rájuk erőszakolja rendszerét, letiporja az ellenállást, bebörtönzi a lakosság egy részét.

Az események ugyanígy zajlanak le 1944 és 48 között minden kelet-európai országban: a Vörös Hadsereg behatol a kiválasztott területekre; letartóztatja az élen lévő kormány tagjait, s annak képviselőit; helyükre kerülnek a helyi kommunista vezetők (természetesen csakis erősen körülvéve szovjet kommunistákkal, „specialistákkal”, akik megkaparintják az ország felett a hatalmat).

A nagyszerű sikert 1941 nyarán majdnem visszafordíthatatlanul megingatta a németek váratlan támadása. Sztálinnak sikerül elkerülni a katasztrófát, s befolyását még meg is erősítette, amikor a Sztálingrádot bekerítő német sereg 1943. február 3-án Paulus tábornokkal az élén megadja magát.

Az 1939–40-ben folytatott politikáját újra kezdheti. Igaz, kénytelen megegyezni amerikai és angliai szövetségeseivel, de ez csak látszat: a cél a szövetségesek figyelmének elterelése („elaltatása”), megnyugtatása, miközben a szovjet csapatok behatolnak a kiválasztott területekre.

Megkezdődik az alkudozás, már 1943 őszén, a teheráni konferencián. Ettől a pillanattól kezdve már biztos, hogy az általuk 1939 és 40 között elfoglalt területek szovjet befolyás alatt maradnak, főképp Lengyelország, a régi rendszer Londonba menekült vezetőjének tiltakozása ellenére.

A Vörös Hadsereg általános mozgósítása márciusban lehetővé teszi nyárra, hogy újra kezükbe vegyék az uralmat az 1940-ig megszállt területeken.

Ezután kényesebb fázis következik: Sztálin először elfoglalja Lengyelországot, csapatai Varsóval szemben állnak fel 1944. július 30-án. Ugyanekkor a fővárosban augusztus elsején a kommunistaellenes erők robbantják ki az ellenállást.

A harcok egészen 1944. október 3-ig folytatódnak, de Sztálin még a kis ujját sem emeli fel segítségükre. Hadserege a folyó túlsó partján vár, hagyja, hogy a nácik leverjék a legerősebb ellenállókat, ugyanakkor már július 24-e óta segítette egy ideiglenes kommunista államvezetőség szervezését (lublini kormány), melynek tagjai legnagyobb részt lengyel kommunisták.

Az eseményekkel párhuzamosan Romániában kedvezően alakul a helyzet: 1944. augusztus 23-án Mihály király letartóztatási parancsot ad ki Antonescu diktátor ellen és egyben fegyverszünetet köt a Vörös Hadsereggel. Hitler őrjöng, megparancsolja a király elfogatását (eredmény nélkül), és bombázza Bukarestet. A román hadsereg felIázad és augusztus 25-én az ország bejelenti, hogy belépett a háboruba Németország ellen, augusztus 31-én fogjul ejtik a Romániában tartózkodó német csapatokat, miközben a Vörös Hadsereg csapatai nyugodtan bevonulnak az országba.

Augusztus végén ellenállási mozgalom bontakozik ki a németek ellen Szlovákiában. Szeptember 8-án Bulgária is háborút indít Németország ellen. E rendkívül előnyös helyzetben döntő tényező 1944. október 9-én Sztálin és Churchill találkozója. Mint rutinos „üzletemberek”, néhány perc alatt elosztják az országokat: 90% az angoloké Görögországban, 50-50% Jugoszláviában, a Szovjetunióé 80% Magyarországon és Bulgáriában, sőt 90% Romániában.

Churchill nemcsak cinikus, de naív is, hiszen Sztálin szeptember végén már nemcsak elfoglalta Bulgáriában és Romániában a neki járó terüIeteket, de a fennmaradó részeket reklamálta.

Josip Broz, vagyis Tito gerillacsapatai felszabadították Jugoszlávia jelentős részét, egyesültek a szovjet csapatokkal és együtt behatoltak Albánia területére 1944. október 18-án. Tito kormányfővé kiáltja ki magát, emberei a szovjet csapatok előtt bevonulnak Belgrádba. November 10-én Albániában, amelyet elismernek a szövetségesek, egy másik kommunista, Enver Hodzsa hasonló módon áll az albán állam élére. 1944 májusában kikiáltják az Albániai Tanács elnökének, Zogu király nem térhet vissza az országba.

1945. január 17-én a Vörös Hadsereg végre behatol Varsóba, Sztálin ekkor már két hete elismerte hivatalosan a lublini kormányt, mint ideiglenes lengyel kormányt. Ugyanakkor hivatalosan Lengyelország és a Szovjetunió szövetségesek Németországgal szemben, és a lengyel hadsereg Andres tábornok vezetésével keményen harcol Olaszországban a németek ellen!

1945. január 20-án végre Magyarország is megköti a fegyverszünetet a Szovjetunióval. Nagyon erős Sztálin pozíciója, amikor a jaltai tárgyalásokra sor kerül 1945. február 4–12. között. Hadseregei Bukarestben, Szófiában, Varsóban; közeledik Budapest elfoglalása, és kész csapatait Berlin felé irányítani. Ugyanekkor az amerikai, angol és francia csapatok váratnak magukra, a német ellentámadás a téli időszakban az Ardennekben késlelteti érkezésüket.

Sztálin biztos magában, arrogáns, fáradságot sem vesz magának, hogy angliai és amerikai meghívottjait fogadja; mégis jól álcázza játékát az utolsó pillanatig. Aláírja Roosevelttel azt a megállapodást, miszerint a nácizmustól felszabadult országok szabadon választhatják meg politikai rendszerüket, mielőbb szabad és nyitott választásokra kerülhet sor valamennyi demokratikus párt részvételével a három nagyhatalom képviselőinek ellenőrzése alatt.

Természetesen Sztálinnak esze ágában sem volt ezt betartani. Egy moszkvai megbeszélés során a következőket nyilatkozta Titonak: „Ez a háború nem hasonlít a többiekre: aki a területen tartózkodik, az határozza meg annak társadalmi rendszerét.” A kommunizmus bevezetésére minden eszköz jó. Kihasználja a szovjet csapatok jelenlétét, megszervezi az országok rendszeres gazdasági kifosztását.

Elrendeli a jogtalan birósági ítéleteket, amely nemcsak a régi fasisztákat, politikai bűnösöket sújtja, de a kommunistaelleneseket, az egyház embereit, az arisztokráciát, a gazdag parasztokat is. A KGB ellenőrzése alatt átalakítja és a kommunisták mellé állítja a nemzeti rendőrséget, amely átalakul politikai rendőrséggé.

Alkalmazza a „szalámitaktikát”, ami azt jelenti, hogy tönkreteszi és feloszlatja a többpártrendszert, ellenfeleit és partnereit páratlan módszerrel távolítja el: beépíti embereit valamennyi pártba, és besúgóinak köszönhető, hogy a szociáldemokrata párt kénytelen egyesülni a kommunista párttal. A választásokon a csalás, megfélemlítés mindennapos módszer.

Ugyanazon a napon, amikor megköti az egyezséget az angolokkal, elküldi Bukarestbe Andrej Visinszkijt (az 1936–38-as moszkvai perek ügyészét), azzal a megbízatással, hogy leverje a monarchiát. Február 24-én lázadás tör ki a romániai fővárosban a kommunisták kezdeményezésére, és kényszerítik a királyt, hogy átadja a kormány vezetését a kommunista Petru Grozának.

Március 8-án Tito alakítja meg a kormányt néhány régi, az országból elmenekült kormánytag részvételével, akik ellenzik a király visszatérését Jugoszláviába. Április 11-én megköti az egyezséget a Szovjetunióval.

Még márciusban, Sztálin meghivására Moszkvába érkezik 16 lengyel vezető, akik a kommunizmus ellen vannak. Meghívásuk célja a megegyezés, de alig teszik be a lábukat az országba, máris letartóztatják őket. Hamis vádak alapján júniusban hosszú lejáratú börtönbüntetéssel bezárják őket, többen közülük meghaltak a szovjet börtönökben.

Július 4-én Churchill kényszeríti Londonban a lengyel kormányt, hogy mindenben vessék magukat alá Sztálin követeléseinek. Így a németek felett aratott győzelem 1945. május 8-án a kommunisták tagadhatatlan sikere: katonailag, területileg és ideológiailag egyaránt.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok világhatalom lett, de Sztálinnak ez még mindig nem elég, teljes sikert remél. A Potsdamban tartott konferencia után meg akarja szilárdítani a kommunista pozíciókat egész Kelet-Európában.

Látszólag betartja a jaltai egyezség szabályait, választásokat szervez minden országban, de a szó szoros értelmében „megszervezi”. 1945 novemberében Tito megszabadítja kormányát a régi rendszer vezető embereitől, s ezután szervezi a választásokat. A nemzeti ellenállási párt, melynek ő a vezetője, 90 %-ot ér el a választásokon. Július l7-én Draga Mihajlovics ezredest, aki az elsők között volt a fasizmus, majd a kommunizmus elleni harcban, letartóztatták rejtekhelyén, majd gyors per után – 1 hónap múlva – kivégezték.

Bulgáriában ugyanez a „forgatókönyv”, Dimitrov 90%-os győzelmet ér el, ugyanazon okok miatt, mint Jugoszláviában, az ellenálló pártok nem tudtak, vagy nem kívántak részt venni ilyen választásokon. Amerikai megfigyelők elégedetlenségüket fejezték ki, de az újabb választások „szervezése” 1946. október 28-án is sikeres volt. A nemzeti párt képviselőinek száma: 364 (277 kommunista), s az ellenálló pártoké csak 101, így Dimitrov az állam vezetője.

Magyarországon nehezebb a manipuláció: a kommunista párt még gyenge (16%); a szociáldemokraták 17%-ot képviselnek, a kisgazdapárt a legerősebb 57-%-kal. Sztálin türelmes, még tud várni.

Csehszlovákiában jobban alakulnak a dolgok: az 1946. május 26-i választásokon a kommunista párt képviselőinek száma 93, a szocialistáké 55, a néppárté 47, a szlovák demokratáké 43. (A többi párt együtt 63 képviselő). Így a tradíciók szerint a kommunisták vannak többségben, vagyis egy sztálinista, Klement Gottwald kerül hatalomra.

A Lengyelországban történő szavazásokról is beszélhetnénk, ami 1947. január 19-én zajlott le. Minden kifogás ellenére Bierut kerül az ország élére február 5-én. Így valamennyi országban a választások a kommunista párt hatása, irányítása, befolyása és szervezése alatt zajlottak le. Álcázva, demokratikus pártnak mutatták magukat, ugyanakkor az egypártrendszer hívei voltak, amit mindenütt be is vezetnek az 1948–49-es években.

Csak Görögország száll szembe Sztálinnal (emlékszünk, az angoloké 90%-a!). 1946. szeptember elsején a görögök a monarchia fenntartására és a király visszatérésére szavaznak. A görög kommunisták Tito és Dimitrov támogatásával polgárháborút indítanak, mely egészen 1948-ig tart. Angol és amerikai segítség kell ahhoz, hogy a görögök győzzenek és dönthessenek. Igaz, ekkor már a nyugati államfők is érzik a szovjet rendszer veszélyeit, mely szinte egész Európában uralkodik.

Churchill is megállapítja, hogy az egész kontinenst kettévágja a „vasfüggöny”. Ez sajnos az igazság, bár e kijelentés idején (1946. március 5-én) a „vasfüggöny” még csak félig volt zárva! Sztálin 1947–48-ban teszi meg azokat az intézkedéseket, amelyekkel igazán bezárja.

1947. június 5-én az amerikaiak merész és bátor tervet terjesztenek elő (Marshall-terv): anyagi segítséget adnak Európa újjáépítéséhez. Marshall külügyminiszter kijelenti: „a mi politikánk éhség-, szegénység- és káoszellenes, nem akarunk ellentétbe kerülni sem egyes országokkal, sem az ideológiájukkal.”

Június 27-én Párizsban találkoznak a francia, angol és szovjet külügyminiszterek, hogy a terv megvalósításáról beszéljenek. Váratlanul, július elsején éjszaka Molotov, a szovjet képviselő parancsot kap Moszkvából a terv azonnali visszautasítására. Besúgóitól Sztálin megtudta, hogy az angolok és az amerikaiak e tervről már előzőleg titkos tanácskozásokat tartottak.

A Szovjetunió nyomást gyakorol Lengyelországra és Csehszlovákiára, amelyek már részben elfogadták az ajánlatot. Sztálin számára a Marshall-terv jó kifogás arra, hogy a kelet-európai országokban még szorosabbra fogja a szíjat. 1947. szeptember 30-án egy lengyel kisvárosban (Sklarska-Poreba) összehívatja a kommunista pártok vezetőit Kelet-Európából, valamint Franciaországból és Olaszországból.

A szovjet rendszer nagy ideológusa, Andrej Zsdanov oktatja „elvtársait”, kijelenti, hogy a világ két részre bomlott. Egyik oldalon a „jók”, a Szovjetunió, a szocializmus, a demokrácia, a béke, másik oldalon a „rosszak”, Amerika, a fasizmus, a diktatúra, a háború. Mindenkinek választani kell, melyik oldalon áll, nincs lehetőség megalkuvásra! Hevesen támadja a francia és olasz kommunistákat, hogy nem voltak képesek a hatalmat magukhoz ragadni a felszabaduláskor. Ez a hidegháború kezdete.

Keleten véglegesen kialakul a helyzet: az ellenálló pártokat feloszlatják Magyarországon és Lengyelországban. December 30-án megszüntetik a királyságot Romániában, és kikiáltják a köztársaságot. Csehszlovákiában kényes a helyzet, a májusi választásokon a Nyugat győzelme várható; ezért Prágában a kommunisták 1948. február 25-én államcsínyt hajtanak végre.

1948. június 14-én Sztálin teljes blokádot alakít ki Berlin azon területei körül, melyek nyugati befolyás alatt állnak. Ezzel bejelentette a nyugati országoknak, hogy a „vasfüggönyt” véglegesen lehúzta.

Máris „szovjetizálni” akarja Kelet-Európát. Azt akarja, hogy úgy rendelkezhessen ezekkel az országokkal, mint elfoglalt területekkel, főleg ami a hadsereget illeti, ellenőrizteti és felsorakoztatja a rendőrséget a KGB nyomában, a szovjet példa feltétel nélküli átvétele minden téren, gazdasági kiszolgáltatottság.

Tito ellenáll és egyáltalán nem hajlandó elfogadni a feltételeket. Sztálin mindent megpróbál. A három évvel ezelőtt szinte tenyerén hordozott Titót sárba akarja taposni, még a nemzetközi megfigyelőket is felhasználná, hogy árulóvá nevezhesse ki és elítélhesse. Terve nem sikerül, Tito áthúzza számításait. 1948. július 4-én megszakítja kapcsolatait Moszkvával és keményen elítéli Sztálin politikájának pártfogóit Jugoszláviában. A válasz nem késik. Kivégzőosztag elé kerül több kommunista vezető, akik bizonyos önállóság mellett szavaztak Moszkvával szemben, s ezen eszméket hirdették. Szeptember 3-án Gomulkát, a lengyel kommunista párt elnökét is ezért fosztották meg beosztásától.

Szeptember 9-én a szovjet csapatok Kelet-Berlinben a szovjet blokád ellen tüntető lakosságra lőnek. A kelet-európai vezetők félelmükben semmi döntést nem mernek hozni addig, míg be nem számoltak róla Moszkvának.

Stephane Courtois: Comment Staline a occupe l’Europe de L’Est (Hogyan foglalta el Sztálin a kelet-európai országokat?) Historia, 1995. május–június 5–22. p.

Masseglia Oliver–Falussy József