Klió 1997/3.

6. évfolyam

Az orosz monarchia arca a XVII–XIX. században

Wortman könyve sajátos munka, azt mutatja be, mit gondolt magáról az orosz kormányzat, pontosabban az uralkodó, és ezt hogyan terjesztette. A bevezetés az európai előzményeket mutatja meg, az udvarok mindig az alattvalók és a külföldiek elámítására rendezték a szertartásokat. Az orosz uralkodók így próbálták megtartani a nemesség lojalitását. Magukat bizonyos értelemben idegennek tekintették, hogy ezáltal megőrizzék a távolságot a nemességtől. Mítikus múltat teremtettek, hősit, amely a hódításra irányult. Oroszország európai jellegét Péter óta alapvetőnek tekintették.

A könyv négy nagy részből áll, az első címe: A kölcsönvett jelek, a másodiké Az olümposzi forgatókönyvek, a harmadiké Halandó uralkodók (ez I. Pál és I. Sándor kora), a negyediké A dinasztikus forgatókönyv. Az elsőben már nagy szerepet játszanak az idegen minták, a második a barokk és a felvilágosodás szakasza, a harmadik jelenti az alkalmazkodást a modern korhoz, Miklós pedig a visszatérést a hősi és hódító jelleghez.

Péter előtt a bizánci minta volt az uralkodó, nála viszont már inkább a római. Nyugaton a felkenés és a koronázás mintegy szerződés az uralkodó és az egyház között. A koronázást IV. Iván vezette be, és itt ilyenféle szerződésről nem lehetett szó, az egyház az állam kiszolgálója volt. Addig a varégok meghívása jelentette a kezdetet, hangsúlyozva ezzel, hogy az állam nem hódítás útján jött létre. Az állam fogalma csak az első Romanov, Mihály megválasztásával kerül elő. De már előkerül az a motívum, hogy a cár alattvalói testi és lelki jólétének az őre. Az egyházi szertartások, pl. a víz megáldása vízkeresztkor már világi vonásokat is mutat.

Péter alatt az egyházi motívumok helyébe egyértelműen a nyugati mintájú világiak kerülnek elő. 1696-ban Azóv elfoglalása után a diadalmenetet Hercules és Mars képével díszített diadalkapuk üdvözölték. Péter Nagy Konstantinhoz, de azután egyre inkább Caesarhoz hasonlította magát. A racionalitás, a közjó szolgálata volt az alapelve. Felesége 1724-es koronázásán még moszkvai és nyugati elemek keveredtek.

A császárnők uralkodásának közös vonása volt, hogy valamilyen formában erőszak útján kerültek a trónra, s szakítaniuk kellett mindig az éppen megelőző uralommal. A század a nemesség uralmának a kiteljesedését hozta. A hivatalos ideológia egyszerre sugallta a konzerválást és a hódítást, mint állami alapelvet. A császárnők mintegy olümposzi istennők voltak, a női elem került előtérbe. A koronázás (ahol Erzsébet maga helyezte a koronát a fejére) az általános boldogság kinyilvánítása volt. A koronázásokról albumokat jelentettek meg, sok képpel, és mindig el is magyarázták a különböző szimbólumok értelmét. A papság részvétele a szertartásokban csekély volt. Erzsébethez már ódákat írtak, Lomonoszov is többet, békés Minervaként ábrázolta.

Katalin számára az alattvalók szeretete jelentette a legitimációt, ezt kellett tehát hangsúlyozni. Úgy is szerette magát feltüntetni, mint népének anyja. Fontosnak tartotta a tudományt. Uralkodása a péteri utilitarizmus felvilágosult változatát jelentette. Sokat utazott az országban, s ezek az utazások mindig megfelelő ceremóniákkal jártak. De sokszor zarándokolt el kolostorokba is, hogy ortodox vallásosságát demonstrálja. Műveit 12 kötetben adták ki. Péter szobra Szentpéterváron a civil erényt szimbolizálja. Katalin vett először tudomást arról, hogy birodalma sok nemzetiségből áll. Ő is Rómát igyekezett utánozni, holott akkor Európában már a görögök voltak divatosak. Pál és fiainak nevelésére nagy gondot fordított, inkább az utóbbiakra, mert fiával egyre inkább ellentétbe került. Pál ideálja IV. Henrik volt, aki mindent maga intézett, meg a porosz II. Frigyes, de középkori lovag is szeretett volna lenni.

A francia forradalom óta Nyugaton a monarchia deszakralizálódott, a szakralitás a népre ment át. Pál viszont ezt elutasította, alatta válnak a katonai parádék a hatalom megnyilvánulásának fő eszközévé. Uralmát a kortársak mégis úgy látták, mint Péter korának paródiáját. Nagyon vallásos volt. Ő vezette be az egyenesági örökösödést biztosító dinasztikus törvényt. Mindent szabályozni akart, ezért is vált egyre népszerűtlenebbé éppen a nemesség körében. A ceremóniák személyének emelését szolgálták. Még a díszszemléken is viselte a koronát. A kormányzást militarizálta, csak 1797-ben 48 000 rendeletet hozott.

Sándor szakított a szertartásokkal. Angyalnak nevezték, s ezt terjesztette is. Koronázása is szerényebb külsőségek közt történt, mint korábban. Éppen szerénységével emelte önmagát emberfelettivé. A nép akklamációját eleinte nem igényelte. Felülről képzelt el reformot, a hivatalnokok jobb képzése érdekében több egyetemet alapított. A vezető emberek bizonyos érzelmi kapcsolatba is kerültek vele. A díszszemléket ő is kedvelte, a hadsereget napóleoni mintára szervezte meg. Az előző század női jellegével szemben most a férfiasság került az előtérbe, klasszikus férfiszobrokat állítottak. Az építészet is francia mintákat követett. 1810 után viszont már igényelte a nép lelkesedését. Amikor 1812 júliusában Moszkvában járt, könnyekig elérzékenyült az üdvözléstől. Ezt a hivatalos sajtó mindenki tudomására hozta. Nem nemzeti, hanem harcos hősnek igyekezett magát feltüntetni. 1812-ben a Napóleon feletti győzelmet a Gondviselés művének tüntette fel, nem a népre hivatkozott. Tüntető szerénységével minden címet elhárított. 1812 után nagyon vallásos lett, rokonszenvezett a kvékerekkel. A Szent Szövetség az ő ötlete volt. Ez is a rend és a szimmetria fontosságát hangsúlyozta, mint a katonai parádékon. Sokat utazott, s ez valamiféle menekülés volt a felelősség elől. Utazásain mindig érdeklődött a helyi viszonyok iránt, humánusnak mutatta magát. Az 1824-es szentpétervári árvízzel szemben azonban tehetetlen volt.

A könyv majdnem fele I. Miklós uralkodásával foglalkozik. Nyugaton ekkor már a dinasztiák nemzetieknek igyekeztek magukat feltüntetni, a családi erényeket hangsúlyozták, ezt Miklós is bőven megtette. Házassága csakugyan ideális volt hosszú ideig, csak amikor felesége betegeskedni kezdett, akkor tartott szeretőt, de ezt titkolta. A dinasztia alatta válik az állammal azonossá. Pál, mint a dinasztia megteremtője szerepel, felesége dinasztia ősanyja.

A dekabrista felkelés leverése Miklóst ismét a hódító szerepébe emeli. A nemesség kisebb része azonban emiatt elfordult tőle. A forgatókönyv ettől kezdve már politikai választás kérdése lett. Miklós folytatta elődjét, szemben az előző század állandó változásaival. Az uralkodást önfeláldozásnak tüntette fel. Már december 14-én este egyházi szertartással mondott köszönetet a dinasztia és az állam megmentéséért. Sándor temetésénél is hangsúlyosabb volt az egyházi jelleg, a dekabristák ítéletét a templomokban kellett kihirdetni. Oroszország Miklósnál is nyugati állam, a nemzet nyugati fogalma itt az állammal és a dinasztiával azonos. Az uralkodó szeretete a hivatalos álláspont szerint az orosz nép vérében van. Koronázása már nemzeti jellegű szertartásokkal ment végbe, a nép is szerepet kapott akklamációival. A sajtó minderről bőven beszámolt. Ekkor került elő először a cár és a nép egysége, amely azután mindvégig általános szólam maradt. A beszámolók mindig kimondhatatlan érzésekről szólnak, ez lesz az egész korszak alaptónusa. A koronázás alkalmával Miklós vezette be azt a szokást, hogy a templomból kijövet háromszor meghajol a nép előtt.

Miklós mindent maga akart csinálni, és mindenütt jelen lenni. Udvara mérvadóvá vált az egész ország számára. Városokat látogatott, mindenütt tanácsokat adott a városrendészetre, mindenbe beleszólt. A katonai parádékkal a nyugattal való egyenrangúságot kellett demonstrálni. Gondja volt még az egyenruhákra is, maga tervezett egyre újabbakat. A tisztek utánozták még külsejében is. A családi ünnepségek is az alávetettséget sulykolták mindenkibe. A Sándor-oszlop felavatása 1834-ben az udvar és a bürokrácia egységét hangsúlyozta. A császári család élete közügy volt. Családi körben középkori felvonulásokat rendezett.

A trónörökössel jó viszonyban volt, az imádta apját (szemben mondjuk Katalin és Pál viszonyával). Erkölcsi nevelést igyekezett neki adni, nem filozófikusat és tudományost, maga is elég műveletlen volt, hiszen nem készült az uralkodói szerepre. Amikor a trónörökös megnősült, külön udvartartást kapott, de a Téli Palotában, hogy ellenőrizhető legyen. Az esküvő után tartott bálra 42 000 meghívót küldtek szét.

Miklós uralmát az ún. hivatalos népiesség elve hatotta át: az ortodoxia, az autokrácia és a népiesség hármassága, az utóbbi a nép ragaszkodását jelentette. De egyúttal igyekezett nemzeti is lenni, kereste a Péter előtti nemzeti jelleget. A klasszicizmussal és az időnkénti gótikus ízléssel szemben a templomi építészetet már ismét nemzeti alapokra helyezte, a régi orosz templomok mintájára építtetett, de ezek a templomok nyugati belső térszerkezetükkel és méreteikkel már nem a régieket utánozták, csak dekorációjukban. Azt igyekezett bizonyítani, hogy Oroszország más, mint Európa, szemben Katalinnal, aki éppen az azonosságot hangsúlyozta. 1833-ban megrendelte a himnuszt, Glinka Ivan Szuszanyinával pedig a nemzeti operát. Ő rendelte el, hogy címe az „Életünket a cárért!” legyen. Az udvarnak az orosz népi zene bevonása nem tetszett.

Az 1848-as forradalmak nagy félelmet keltettek, de a magyar eltiprásával ezt sikerült leküzdeni. A szertartások továbbra is a cár és a nép, pontosabban a nemesség egységét hangsúlyozták, a nemesség épp ezért nem jutott autonómiához, továbbra is alattvaló maradt. Ausztriában és Poroszországban is már engedményeket tettek az új időknek, miniszterek vitték az államügyeket, Miklós továbbra is mindent maga akart csinálni. Miklós jól képzett bürokráciát akart, de éppen ez a bürokrácia szeretett volna most már a nyugati mintákhoz, a liberalizmushoz alkalmazkodni. A továbbra is erőltetett ceremóniákat már mindenki unta. A hanyatlás általános volt, Oroszország már nem a népek védelmezője, mint Sándor idején, hanem éppen az elnyomója. Már a felsők részéről is egyre hangosabb lett a kritika. A krími vereség pedig bebizonyította, mennyire elmaradott Oroszország, mennyire látszólagos a nagyhatalmiság, ahogy minden voltaképpen csak látszat és hazugság volt. Sándor forma szerint apját folytatta, de valójában reformjaival teljesen eltért tőle.

Ez a rövid tartalmi ismertetés persze távolról sem tudja visszaadni a könyv anyaggazdagságát. Számos illusztrációja még közelebb hozza azt a szertartás-együttest, amellyel az orosz uralkodók hatalmukat, tekintélyüket és európai jelentőségüket igyekeztek az alattvalókban meggyökereztetni. Éppen Miklós törekedett erre leginkább, és éppen alatta vált nyilvánvalóvá, mennyire hazugságon alapul minden. Az persze így is kiderülhetett, hogy a könyv nemcsak a hivatalos ideológia története, hanem kissé általános történet is. Olvasása mindenesetre az orosz történelem valamelyes ismeretét feltételezi. Ha úgy tetszik, esettanulmány arról, hogyan legitimálja magát a kormányzat. Ez a legitimáció persze már a fáraók óta működött.

A tárgyalt korszakban ezt az orosz kormányzat európai voltának hirdetésével támasztotta alá. Ehhez is, de az orosz fejlődés megértéséhez is sok hasznos adalékkal szolgál ez a kitűnő könyv. Remélhetőleg hamarosan követi a megígért folytatás.

Richard S. Wortman. Scenarios of Power. Myth and Ceremony in Russian Monarchy. Volume One. From Peter the Great to the Death of Nicholas I. (A hatalom forgatókönyvei. Mitosz és ceremónia az orosz monarchiában Nagy Pétertől I. Miklós haláláig.) 1995, Princeton Uniersity Press, XVII,2, 469 p.

Niederhauser Emil