Klió 1997/3.

6. évfolyam

Latin-Amerika a XX. században

Nyugat-Európa több országának Latin-Amerika kutatói – így többek között német, svájci, angol, holland, olasz, spanyol történészek – nagy volumenű, 3 kötetes művel lepték meg a német olvasóközönséget, minden bizonnyal nagy örömet szerezve ezzel a térség iránt érdeklődőknek.

A három kötet felöleli Latin-Amerika történetét a kezdetektől napjainkig a következő felosztásban: az első kötet Közép- és Dél-Amerika valamint a Karibi-térség történetét 1760-ig tárgyalja, a második kötet Latin-Amerika 1760-1900 címmel jelent meg, a harmadik kötet pedig Latin-Amerika XX. századi eseményeit mutatja be. A kézikönyv tartalmában és koncepciójában a Latin-Amerika kutatás eddigi eredményein alapul, de ugyanakkor segíti a legújabb, több tudományágat átfogó vizsgálódásokat is.

A három kötet különböző szempontokat és célkitűzéseket egyesít, kombinálva a tematikus és regionális felosztási kritériumokat. Így a prekolumbiánus és a kolonizációs időszakokkal foglalkozó részeket főleg tematikus szempontok szerint mutatja be, amelyekben a földrajz, demográfia, klimatikus viszonyok, etnológia, antropológia kérdései kapnak központi szerepet, míg a függetlenségi háború periódusánál illetve az ezt követő nemzetállamiság történeténél a regionális és nemzeti értékelést választották a szerzők.

A Latin-Amerika történetének kézikönyve éppúgy szól a történészeknek, politikusoknak, társadalomkutatóknak, közgazdászoknak, geográfusoknak mint azon politikai, kulturális és egyházi szervezetek képviselőinek és munkatársainak, akik tevékenységi köre a „harmadik világ” vonzáskörzetébe tartozik. És szól mindenkinek, aki érdeklődik egy olyan térség iránt, melynek lakosait még fél évszázaddal ezelőtt is az Európa-centrikus történetírás mint „történelem nélküli népeket” tartott számon.

Az alább bemutatott harmadik rész a német Walther L. Bernecker és a svájci Hans Werner Tobler munkája.

Ha Latin-Amerika XX. századi történelmét tanulmányozzuk, az első nehézséget a periodizáció problémája jelentheti, hangsúlyozzák a szerzők. Ellentétben ugyanis Európával, ahol századunk kronológiáját több markáns esemény törte meg – így pl. a két világháború mindenképpen kiemelendő a kontinens jövője szempontjából, vagy a 80-as évek végének „nagy fordulata” az egykori „keleti blokk” országaiban – Latin-Amerikában hasonlóan egyértelmű korszakhatárokról nem beszélhetünk. A szerzők így azon a véleményen vannak – s ezzel általános vélekedést osztanak –, hogy ha mindenképpen időbeli támpontokat akarunk keresni az említett régió XX. századi történelmében, akkor választóvonalnak a 30-as évek elejének világgazdasági válságát kell tekintenünk. Magyarázatként annak tényére hivatkoznak, hogy míg a XX. század első évtizedei nem hoztak alapvető változásokat a késő XIX. század politikai, gazdasági, társadalmi struktúráiban, a nagy depresszió néhány éve minden tekintetben sorsformálónak bizonyult a térség életében.

Erre a felfogásra épül a könyv felépítése is, mikroszkóp alá tartva először a 30-as évek előtti időszakot, majd a válság különböző szinteken érzékelhető következményeit, egészen napjaink Latin-Amerikájáig kalauzolva az olvasót.

Ha Latin-Amerika történelmét csupán néhány szóval jellemezhetnénk – és ez nemcsak jelen századunkra érvényes! – akkor valószínűleg egyik kulcsfogalomként a másoktól való függés, a másoknak való kiszolgáltatottság jelenne meg. Berneckerék bevezetőjükben ennek kérdését vetik fel a brazil Theotonio dos Santos nevét emelve ki, akinek e függőségi teória klasszikus definíciója köszönhető. Dos Santos a fogalmat úgy oldja fel, hogy hangsúlyozza: a gazdasági növekedés Latin-Amerikában elválaszthatatlan más államok expanziójától, csak ezen államok kötelékében képzelhető el. Háromfázisú modellt hívott életre, melynek elemei a koloniális függőség, a pénzügyi-technikai függőség, ami a posztkoloniális érát rejti magában, valamint a második világháború utáni technológiai-ipari függés.

A szerzők – a recenzió elején említett kronológiai megfontolás alapján – először az 1900-1930 közötti viszonyokról adnak képet, a politikai-állami, valamint a gazdasági fejlődés és a társadalmi mobilizálódás témái köré építve fejezeteiket.

A politika szférájában szembetűnő az a változás, ahogy az oligarchikus formák közé – ha lassan is – kezdenek beékelődni a demokratizálódás lehetőségét felcsillantó folyamatok első csírái.

Ezek érvényesülési lehetőségei azonban az egyes országokban igen polarizáltak. A Karibi-térségben és Közép-Amerikában csak mérsékelt előrelépésnek lehetünk tanúi, Brazíliában mintha megállt volna az idő ezekben az években, ezzel szemben a Cono Sur országaiban – és talán még intenzívebben Mexikóban – komoly reményekkel kecsegtető folyamatok vették kezdetüket.

A világválság előtti gazdasági életet a modern-dinamikus és a tradicionális-stagnáló gazdasági szektorok dualizmusával jellemzik a szerzők. A korábban illusztrált függőség egyik bizonyítékaként alkalmazzák Toblerék a „kifelé forduló” gazdasági növekedés fogalmát, hangsúlyozva, hogy az északi Latin-Amerika (Mexikó, Közép-Amerika, a Karibi-térség) külkereskedelme már az első világháború előtt is elsősorban az USA-ba irányult: 1913-ban az összes import több mint 53 százaléka az USA-ból érkezett, és az export több mint 70 százalékának az USA a végállomása.

Más képet mutat Argentína és Brazília kereskedelmi mérlege, mely országok külkereskedelme az első világháború előtt elsősorban Nagy-Britanniát és más európai országokat tüntetett ki figyelmével.

Hibát követnénk el azonban, ha Latin-Amerika gazdasági életét ilyen egyoldalúan szemlélnénk, és csak a külső erők játékának áldozatát látnák benne. A szerzők ugyanis arra figyelmeztetnek, hogy bár valóban a „kifelé forduló” növekedés volt a fő ismertető jegye a gazdasági válság előtti éveknek, mégis észre kell venni azokat az ekkor még csekélyke jeleket, melyek a „befelé forduló” fejlődésre utalnak. Berneckerék – szemben a korábbi elképzelésekkel – kiemelik, hogy már a 30-as évek előtt is felfedezhetők az iparosodási folyamat első „hullámai”.

Latin-Amerika társadalmi viszonyait elemezve legfontosabb motívum az az etnikai sokszínűség, melynek gyökereit a conquista korában kell keresnünk, s mely az évszázadok során újabb és újabb „színekkel” bővült.

A különböző népcsoportok ilyen nagy száma a bevándorlás eredménye, melynek első, igazán jelentős hulláma az 1870-es években érte el Latin-Amerikát, kaput nyitva ezzel az ezt követő évtizedekben egyre nagyobb számban érkező „vendégek” számára. A jelentős számú európai bevándorló – 1870 és 1930 között több mint 10 millióan (olasz, spanyol, portugál, német, francia, angol, szláv) érkeztek Latin-Amerikába – mellett már az első világháború előtt megjelentek az első ázsiai (japán és kínai) áttelepültek is. A legvonzóbb úticélnak Argentína bizonyult, maga mögé utasítva Brazíliát, Uruguayt, Kubát, és Chilét.

A korszak másik ismertetőjegye a gyors városiasodás volt, amit jól példáz Buenos Aires városa, melynek lakossága 187 000-ről 2,18 millióra nőtt 1869 és 1932 között. Ez utóbbi dátum már a bűvös – többször említett – választóvonal mögé esik, új jelenségek felbukkanását jelezve Latin-Amerikában.

A 30-as évektől napjainkig terjedő időszak gazdasági-társadalmi fejlődésének állomásai maga a világgazdasági válság a térségre gyakorolt hatásával, az export figyelemre méltó fellendülése, melyet a szerzők által bemutatott grafikon kiválóan érzékeltet, az ipari ágazatok – elsősorban a könnyűipar – szerepének előretörése, valamint a lakosság számának további növekedése, mely újabb lökést adott a már korábban burjánzó városiasodás folyamatának.

A második világháború természetesen Latin-Amerikát sem kímélte meg bizonyos fokú regressziótól, hogy aztán új utakra terelje a régió országainak jövőjét. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb következményét az USA-val való kapcsolatok szorosabbá válása jelentette.

Bernecker és Tobler – és ez könyvük egyik kiemelendő érdeme – minden esetben konkrét, adatokkal alátámasztott tényekkel érvelve emelik ki, hogy mialatt a húszas évek második felében a latin-amerikai külkereskedelemnek (export, import) „csupán” 43 százaléka irányult az USA-ba, addig 1950-re ennek mértéke elérte az 56 százalékot.

A dolog érdekessége, hogy ugyanakkor az USA érdeklődése a II. világháború után lanyhulni látszik Latin-Amerika irányában, aminek magyarázata a hidegháború elmélyülésében rejlik. Ennek kérdését részletesen elemzik a szerzők a külgazdasági, külpolitikai fejezetek oldalain.

Ha az 1930 utáni politikai-állami fejlődést helyeznénk vizsgálódásaink középpontjába, mindenekelőtt az oligarchikus uralmi formák új kormányzati típusokkal történő feloldását kellene hangsúlyoznunk, ami mögött az állam befolyásának fokozódása húzódik meg.

Nem lenne teljes a XX. századi Latin-Amerika politikai életéről alkotott képünk, ha nem szólnánk a hadsereg országonként és korszakonként különböző mélységű szerepéről. Ez a nélkülözhetetlen tényező így, természetesen, nem hiányzik az itt bemutatott kötetből sem.

Külön értéke a könyvnek – a tiszteletre méltó gazdagságú bibliográfia mellett –, hogy a szerzők kutatási perspektívákat is kínálnak az érdeklődők számára, azaz olyan kérdések mellett sem siklanak el, melyek túlmutatnak a tradicionális témákon. Így kitérnek az indián kérdésre, a nők helyzetére, illetve a környezetvédelem éppen e régióban egyre aggasztóbb problémáira.

Amerika „felfedezésének” 500. éves híres (hírhedt?) évfordulója, 1992 fontos dátum az indián „mozgalmak” történetében. Október 12-t a „bennszülött” szervezetek az „indián méltóság” napjaként ünnepelték. 1993 pedig az eddigi fejlemények csúcspontjának tekinthető, amikor az ENSZ közgyűlése ezt az évet a bennszülött népek évének deklarálta, ezzel valamelyest a nemzetközi politika reflektorait is a régió problémáira irányítva.

Latin-Amerika külkapcsolatainak elemzését sokáig bizonyos fokú egyoldalúság jellemezte, azaz elsősorban az USA-hoz fűződő, az USA érdekeit szem előtt tartó relációkra korlátozódott. Ebben változás csak az utóbbi években tapasztalható, amikor Európa, a Szovjetunió, sőt Japán és más államok is „szóhoz juthattak”.

Már az első világháború előtt komoly konkurenciaharc színtere Latin-Amerika, a versenyfutás legesélyesebb indulói Nagy-Britannia, Franciaország, az USA és Németország voltak. Ez a sorrend azonban csak a startlistára vonatkozik, ugyanis már a századfordulón szembetűnő helycserékre került sor. Így a kezdeti biztos befutónak tűnő Nagy-Britannia lassanként lemaradt, hogy átadja helyét új vetélytársainak, Németországnak és az USA-nak.

Latin-Amerika tulajdonképpen az első világháború előtt a nagyhatalmak vetélkedésének kihelyezett színterét jelentette. Az USA e régióra támasztott igényeit kell felfedeznünk a pánamerikanizmus gondolata mögött is, mely francia, illetve spanyol részről – érezve az egyre jobban fenyegető észak-amerikai veszélyt – a pánlatinizmus, illetve a pánhispanizmus eszméjét „kényszerítette ki”. Az USA egyes latin-amerikai országokra megfogalmazott politikája más-más köntösben jelentkezett, attól függően, hogy egy adott helyzetben milyen mélységű „beavatkozást” láttak szükségesnek Washington politikusai.

A másik feltörekvő hatalom Németország volt, amelynek az USA-hoz való viszonyát a mindkét fél részéről megnyilvánuló általános bizalmatlanság légköre járta át. A helyzetet tovább mérgesítette a Roosevelt Corollary (1904–1905), mely az USA expanziós céljainak sokkal egyértelműbben adott hangot, mint korábban (1823) a Monroe-doktrína, illetve William H. Taft elnöksége alatt (1908–13) elfogadott ún. „dollárdiplomácia”, ami hasonlóképpen az európai beruházásoknak, illetve kölcsönöknek kívánt gátat szabni.

A szubkontinens két világháború közötti periódusának külkapcsolatait bemutatva a szerzők három kérdésre koncentrálnak: egyrészt az amerikaközi rendszerre, illetve az Európához fűződő kapcsolatra, a Népszövetséggel kialakult viszonyra, és a gazdasági élet éppen ez időszakban jelentős változásokban bővelkedő alakulására. Az első ponttal kapcsolatosan a szerzők annak a fordulatnak a fontosságát hangsúlyozzák, mely az USA Latin-Amerika politikájában teret nyert az első világháború után, s mely röviden a „nyitott kapu” elveként került a köztudatba Harding (1921–23) és Coolidge (1923–29) elnöksége alatt.

A Berneckerék által prezentált diagram kiválóan illusztrálja az USA közvetlen beruházásainak nagymérvű ugrását e periódusban. Hasonló célkitűzések jegyében fogalmazták meg a „jószomszédság politiká”-ját is F. D. Roosevelt hivatali ideje alatt (1932–45), nem veszítve szem elől az amerikai gazdasági érdekek érvényesítését a térségben.

E már-már fullasztó amerikai kötelék szorításából néhány latin-amerikai politikus Európa felé orientálódva próbált kiutat keresni, illetve a Népszövetség „védőszárnyai” alatt kívánt enyhíteni az észak-amerikai nyomáson számottevő siker nélkül.

Az európai kapcsolatok ápolásának egyik szálát a fegyverkereskedelem jelentette bizonyos Európán belüli súlyponteltolódással, azaz a Krupp-művek hanyatlása után francia, brit és svéd cégek tették le névjegyüket ezen a piacon.

A Latin-Amerika és Európa közötti viszonynak volt azonban szelídebb oldala is, tudniillik a XX. században Európa sok tekintetben formálója Latin-Amerika kulturális, szellemi, ideológiai életének is.

A második világháború után azonban Európa „kivonult” Latin-Amerikából, a legtöbb európai ország politikai képviselete szkeptikus volt a régió demokratizálódását illetően. Jól lehet némely latin-amerikai kormány megpróbált visszakerülni az európai politika látókörébe, abban bízva, hogy így valamelyest lazíthat az észak-amerikai befolyáson, európai részről azonban ezen törekvések csak a francia De Gaulle-ista kormánynál találtak – végső soron felejthető – visszhangra. Az utóbbi években azonban a két térség ismét közeledni látszik egymáshoz. E kapcsolatot a szubkontinens fejlődésének elősegítése, az emberi jogok tiszteletben tartásának igénye és a demokrácia megőrzésébe vetett hit élteti.

A hadsereg szerepe visszatérő témája Latin-Amerika történelmének – s így természetesen a könyvnek is –, amely a második világháború utáni időszakra vonatkoztatva a feltűnően intenzív fegyverkezésben jelentkezik. A szerzők arra hívják fel figyelmünket, hogy a biztonsági intézkedések mögött elsősorban belpolitikai és nem külpolitikai mozgatók rejlenek, így a hadsereg mindenekelőtt a fennálló rendszer támaszát jelentette. Az új katonai rezsimek által megfogalmazott „nemzetbiztonság” doktrínája pedig a nagymérvű fegyverkezésnek ideológiai hátteret adott.

A korszak másik jellegzetességét a szerzők abban látják, hogy a hadászati anyagok importja mellett egyre több országban került napirendre a saját fegyveripar fejlesztésének igénye is.

Latin-Amerika második világháború utáni külpolitikai orientáltságának tényezői: az USA-hoz való viszony, kapcsolatkeresések Európa országaival, az el nem kötelezettek mozgalmának tagállamaival, valamint a Szovjetunióval.

Latin-Amerika próbálkozásainak útját az integráció és kooperáció élénkítése érdekében olyan fogalmak kísérik, mint a bolivarizmus, pánamerikanizmus, arielizmus és a szubregionalizmus, szervezeti szinten pedig – többek között – az ALALC (Asociación Latinoamericana de Libre Comercio), az ALADI (Asociación Latinoamericana de Integración), a PARLATINO (Parlamento Latinoamericano), az OAS (Charta der Organisation Amerikanischer Staaten) és a CEPAL (Comisión Económica para América Latina), mely a gazdasági kapcsolatok élénkítésének jelszavát tűzte zászlajára.

A külgazdasági kérdésekkel foglalkozó fejezet táblázatai, grafikonjai szemléletes képet adnak a beruházások változásáról, az egyes szektorokban bekövetkezett arányeltolódásokról alapul véve az 1914-es, 1929-es és 1980-as évet, valamint Latin-Amerika exportjának alakulásáról 1970–1990 között és legfontosabb (1993-as) kereskedelmi partnereiről.

Latin-Amerika országai az utóbbi években próbálják újragondolni az USA-hoz fűződő viszonyukat, de újra és újra be kell látniuk, hogy az északi „kolosszussal” való minden konfrontációért nagy árat kell fizetni.

Az Európa és Latin-Amerika közötti kapcsolatok felvirágzásának több fékező faktora is van, melyek közül a szerzők kiemelik az utóbbi évek politikai fordulatait. Berneckerék úgy vélik, hogy amennyiben a kelet–nyugati konfliktus lezárulta azt vonja maga után, hogy a fejlett ipari országok a „második világ”, azaz az egykori szocialista államok és nem a „harmadik világ” felé orientálódnak, ez esetben Latin-Amerika országainak nincs okuk optimizmusra.

Klett-Cotta Sonderdruck aus: Handbuch der Geschichte Lateinamerikas, Staat, Wirtschaft, Gesellschaft, Aussenbeziehungen und Kultur Lateinamerikas im 20. Jahrhundert. Herausgegeben von Hans Werner Tobler und Walther L. Bernecker (Latin-Amerika Történetének Kézikönyve; Különkiadás a harmadik kötetből. Állam, gazdaság, társadalom, külkapcsolatok és kultúra a XX. századi Latin-Amerikában) Szerkesztette: Hans Wemer Tobler és Walter L. Bernecker Klett-Cotta Verlag, 1996. 227. p.

Band 1: Mittel-, Südamerika und die Karibik bis 1760, Hrsg. von Horst Pietschmann,

Band 2: Lateinamerika von 1760 bis 1900, Hrsg. von Raymond Th. Buve/John R. Fisher.

Pallagi Mária