Klió 1997/3.

6. évfolyam

Áldozatbemutatás Augustus Béke-oltárán

A tanulmány az Ara Pacis Augustae felszentelésének kétezredik évfordulóját ünnepli és egyben a hagyományos nézetektől eltérően elemzi az oltár jelentőségét. Általában az oltár tudományos kutatásának hátterében a művészet naturalisztikus értelmezése áll, vagyis a domborműveken megjelenő figurákat próbálják azonosítani valóságos történelmi személyekkel, illetve az áldozati felvonulást kizárólagosan a Kr. e. 9-ben történő oltár-felszenteléssel állítják párhuzamba. Az ilyen értelmezés azonban egyrészt oda vezet, hogy a kutatók azon vitatkoznak, melyik alakot kivel lehet azonosítani, másrészt a művészetet így megfosztják további teremtő vagy pusztító erejétől. Ezen túlmenően gyakran szem elől tévesztik a kutatók azt a tényt, hogy különböző időkben, különböző nézőkben más és más hangot szólaltatnak meg az oltár jelenetei.

Elsner úgy véli, hogy a domborművek megértésében elsősorban a néző szemlélésmódja játszik döntő szerepet. Az Ara Pacis jelentésének gerincét a római néző számára az áldozatbemutatásban való részvétel alkotta. Az oltárra nézéskor a rómaiak nem csupán az egyszer megtörtént esemény képeit látták, hanem olyan kulturális folyamatot, amelybe maguk is beletartoztak. Vagy korábbi élményeiket újra átélve, vagy Aeneas és Augustus nagy történelmi áldozatbemutatását és tetteit átgondolva váltak a felvonulás részeseivé.

Az oltár jelenetei több részre oszthatók. A keleti bejárat felől indul el a külső falakon a nagy áldozati felvonulási menet, amit a nyugati homlokzatnál két álló relief megszakít. Megtörik a menet ritmusát és mozgását.

A nyugati homlokzaton megjelenő Aeneas-relief szerepe nagyon összetett. Egy pillanatnyi cselekményt örökít meg, de mégis valódi pillanatok szimbolikus összegzése. Aeneas áldozatbemutatása nemcsak a nemzet és Róma múltjára, nemcsak Augustus őseinek eredetére utal, hanem magába foglalja a jelent és a jövőt is. A külső homlokzaton állva egyszerre határolja az oltárt kívülről, és mozdulatlanságával a belső jelenet háttere és színpada. A szertartás végrehajtása előtti pillanatot ábrázolja, mielőtt végbement volna az áldozati állat feláldozása. Így e tiszta, vér nélküli jelenet ideált teremt az áldozat bemutatásához, illetve inkább előjátéka a valódinak, csak sejteti a szertartás végső kimenetelét.

E befejezetlen jelenet a nagy felvonulási menet célpontjául szolgálhat, de örök befejezetlenségével utal az áldozat elkerülhetetlen szükségességére. E dombormű még tovább lépve, szüntelenül játszik a nézővel. Egyrészt bevonja az áldozatbemutatás rítusába, egy sor asszociációt indít el benne, arra készteti a nézőt, hogy összegezze korábbi élményeit, sűrítse egybe a pillanatokat a dombormű jelenetének egyetlen időpillanatába és körvonalas terébe. A szertartás az időben zajló cselekmény, míg a kép állandó és mozdulatlan. A néző azonban aktív résztvevő e különös időjátékban, amelynek további része, hogy maga a szertartás, bár időbeli esemény, mégis csak az évnek egy napját tölti be , mintha csak egy pillanatot ölelne fel, akárcsak a dombormű jelenete. Általános, örökérvényű és isteni eredetű esemény csak alkalmanként történhet meg.

Az Ara Pacis lényeges jellemvonása az eltávolodás motívuma, amely beleépült az oltár szerkezetébe és ikonográfiájába. Elkülönített elhelyezése révén már önmagában távoli, szent területté válik, ahonnan a halál képe, az áldozati állat valódi feláldozása teljesen hiányzik. Csak előjátéka és végeredménye látható a fal belső oldalának díszítéseiben és az oltár keleti homlokzatán levő Itália-jelenetben.

Az épület belső falain ökörkoponyákon függő virágfüzérek és az áldozati szertartás néhány kelléke láthatók. Az ökörfejek és a girlandok különös kapcsolatára lehet felfigyelni. Szerkezetileg a füzérek tartását a koponyák adják, róluk függenek le, valamint átvitt értelemben tőlük függ ottlétük. A füzérek a bőség szimbólumai, míg a koponyák az áldozati szertartás végbemenetelét jelzik. Az áldozatbemutatás révén biztosítva van az isteni áldás és a gyümölcstermő élet, azonban mindezek ígérete csak az áldozati szertartás révén valósulhat meg, csak a halál árán lehet megvásárolni az életet. Ez az ellentét legmélyebben az Itália-jelenet harmóniájába van bele ágyazva.

A kép egész megjelenése rendkívül távol van az áldozatbemutatás tragikus részleteitől. Egy aranykor fantázia képét jeleníti meg, amit az oltár csúcspontjának és befejezésének tekinthetünk. Politikai vonatkozásaiban a távoli múltat, az augustusi jelenkort, és a közeli jövőt testesíti meg. Bármi is az uralkodói ideológiában betöltött szerepe, pozitív tartalma elválaszthatatlan a haláltól, amit a képek mindegyike magában rejt.

A római vallásban az áldozat és a halál motívumai általában szorosan kapcsolódnak az élethez. A vallás többnyire az élet leglényegesebb kérdéseivel foglalkozik, ezért a vallásos művészet egy kultúra mélyebb ellentmondásait és bizonytalanságait is képes kifejezni. Az Ara Pacis domborművei mögött nehezen megfejthető jelentésrendszer húzódik meg, megértéséhez talán az áldozati szertartás elemezésén keresztül lehet eljutni.

Az augustusi művészet, különösen az áldozati ábrázolások kétértelműsége megkérdőjelezi a princepsről kialakult kép egységét. Elsner új megvilágításba helyezi ezt a problémát. Szerinte az áldozatbemutatás az uralkodói kép egységét erősítette, azonban a szertartás során felmerülő kétségek és ellentmondások egészen belülről áshatták alá és pusztíthatták el.

Befejezésül azt mondhatjuk, hogy Augustusról sohasem létezett egyetlen egységes kép. Már saját korában a különböző emlékművek és irodalmi alkotások révén számtalan nézet versengett egymással, köztük ma is csak választhatunk, de egyről sem feltételezhetjük, hogy a teljes igazságot képviseli.

Az újszerű tanulmány megoldási javaslata a szakemberek körében még bizonyára vitákat fog kavarni.

John Elsner: Cult and Sculpture: Sacrifice in the Ara Pacis Augustae (Kultusz és szobrászat: Áldozatbemutatás az Ara Pacis Augustae-n) The Journal of Roman Studies, 81. k. 1991. április, 50–61. p.

Orosz Ágnes