Klió 1997/3.

6. évfolyam

A francia és indián háború. Mítosz és valóság

A legtöbb európai Anglia és Franciaország Kanada birtoklásáért folytatott véres és elkeseredett gyarmati háborújáról legfeljebb James Fenimore Cooper romantikus indián-történeteiből és az ezekből készült filmekből merít némi elképzelést. A fiatalok Európában is szeretik az ilyen történeteket, csakúgy mint Karl May „indián” regényeit vagy Zane Grey és Louis L’Amour vadnyugati történeteit. A romantikus leegyszerűsítés és túlzás persze nem idegen más országokban sem. Az Egri csillagokban is kevés szó esik arról, hogy Dobó Istvánt felségárulással vádolták. Alakja a makulátlan nemzeti hős a magyar irodalomban.

Davy Ciockett hasonlóan makulátlan hősként lép elénk egy Walt Disney-filmben, nyughatatlan kalandori múltjáról, és az általa meggyilkolt indiánokról nem szólnak a népszerű történetek.

A francia és indián háborúnak már a neve is félrevezető. Nem indiánok vívták franciák ellen, hanem a franciák és a velül szövetséges indiánok harcoltak az angolok ellen.

A következő probléma, amivel a kutató szembekerül, az a konfliktus pontos kezdete. Bár a történészek általában megegyeznek egy hozzávetőleges kezdő és befejező dátumban, nem nehéz ezeket az időpontokat tovább igazgatni vagy újraértelmezni. Konfliktusok hosszú sorozata, láncolata zajlott, és amikor a tulajdonképpeni francia háború befejeződött, az amerikaiak behatoltak arra a területre, ami ma Kanada, a britek elleni háborújuk során. Nem voltak tiszta határok, a terület gyéren lakott volt, és az erősségek a hadiszerencse forgandósága folytán gyakran cseréltek gazdát.

A Concise Dictionary of American History (Átfogó amerikai történeti szótár) szerint „A francia és indián háború (1755–1763) Franciaország és Anglia közötti végső harc Észak-Amerika birtoklásáért” (396.).

Ez után a szótár rövid eseménytörténetet közöl a háborúról. Bár nincs okunk más kezdő és befejező dátumot választani, néhány példát célszerű megvizsgálni 1763 utánról, mert a körülmények hasonlósága ezt kellőképpen indokolja (például a Montréal és Québec környéki amerikai–brit összecsapások).

Richard Dillon North American Indian Wars (Észak-amerikai indián háborúk), című könyvében ugyanazt a záró dátumot találjuk, mint a szótárban – 1763-at –, de egy évvel korábbra teszi a háború kezdetét: 1754-re. A könyv 34. oldalán lévő térképén pedig számos olyan eseményt is bejelöltek, amelyek jóval előbb történtek, így például az 1690-es québeci csatát, vagy az 1704-es deerfieldit.

Mint látjuk, az ellenségeskedésnek hosszú története volt már 1755 előtt is. Amit Dillan úgy nevez, hogy „A brit származású gyarmatlakók és a franciák zsoldjában álló indiánok közötti, elkerülhetetlen összecsapás a nyugat pennsylvániai vadonban” (35.), úgy kezdődött 1753-ban, mint egy igazi ifjúsági regény. Egy fiatal őrnagyot felderítő küldetésre indítottak a franciák által megszállt területekre. Az, hogy valaki 21 évesen őrnagy lehetett, jelzi az idők rendkívüliségét. A fiatal tiszt neve George Washington volt. Washington kifürkészte a franciák több erődjét is, köztük olyanokat, amelyekről a brit hadvezetés nem tudott. Ezután hazatért Robert Dinwiddie-hez, Virginia kormányzójához, jelenteni mit látott.

A történet többi része kevésbe romantikus. Mindkét harcoló fél összeszedte minden erejét a küzdelemhez. A távoli vadonban természetesen sem Franciaország, sem Anglia nem tudott olyan erőket felvonultatni, amilyet Európában könnyűszerrel kiállíthatott volna. A csapatok kisebbek voltak, a szállítóeszközök hiányoztak, az utánpótlási vonalak hosszúak és veszélyesek voltak. Cooper regényeiben azt olvashattuk, hogy az egész napos vitézi harc után a hősök leültek egy barátságos tábortűz köré, bőséges vacsorát fogyasztottak, hogy felkészüljenek a másnapi harcra, amely természetesen a lovagiasság íratlan szabályai szerint zajlott. Az igazság azonban az, hogy a katonák nem mindig éreztek nagy kedvet a harchoz, különösen igaz ez azokra, akiket helyi közösségekből toboroztak, és művelendő földjüket, családjukat kellett otthagyniuk egy távoli, ismeretlen király hatalmi törekvéseiért vagy elvont eszmékért. 1775-ben, alig egy tucat évvel azután, hogy a francia és indián háború befejeződött, George Washington elküldte Benedict Arnold tábornokot Quebec elfoglalására, amelyet Harry Weaver hadtörténész úgy jellemzett, hogy „félelmetes, hideg, rideg, büszke erődváros” Az amerikaiak mindenáron el akarták foglalni a várost, amely folytonos fenyegetést jelentett újonnan kivívott függetlenségükre. Arnold 1100 emberrel kezdte meg a 350 mérföldes menetelést, és csak 600 érkezett meg az erőd falai alá. Bár sokan meghaltak, a fő oka a létszámfogyásnak a dezertálás volt. A katonák nem tudták pótolni szakadt, elhasznált ruhájukat, és éheztek. Megették a kutyákat, a borotvaszappanjukat és a bőrszerelvényeket is.

A helyzet semmivel nem volt jobb néhány évvel korábban, a francia és indián háború idején sem. A katonák mindkét oldalon hullottak különféle betegségektől, például himlőtől, amely a Cooper által megénekelt William Henry erőd legénységét is megtizedelte. A himlő a súlyosabb betegségek közé tartozik, de azokon a helyszíneken és azokban az időkben egy fogfájás is pokoli kínokat jelentett, megfelelő gyógyszerek és ellátás híján. Minthogy az észak-amerikai ősvadonban nem voltak járt utak, állati erővel vont járműveket sem lehetett szállításra használni. Még lovakkal sem mindig lehetett nehéz terheket szállítani. Amit nem lehetett hajóval célba juttatni, a katonák cipelték a hátukon, még a súlyos ágyúcsöveket is. Amikor néhány évvel ezelőtt lelkes régészek elkezdték a William Henry erőd alapos felmérését, azt találták, hogy szinte minden katonát gyakorlatilag megnyomorított az ágyúgolyók és más nehéz terhek cipelése, gerincükön súlyos elváltozások nyomai láthatók.

Egy másik ok, amely miatt az emberek gyakorta estek járványok áldozatául, az elégtelen és egyoldalú táplálkozás volt. Cooper gyakran beszél a vadhúsról és halról, ami bőségesen állt rendelkezésre a vad vidékeken. Húsban nem szenvedtek hiányt a korai telepesek, ez igaz, alighanem többet ettek belőle, mint a legtöbb európai akkoriban, de ez volt minden. Só, fűszerek és egy sor vitamin, amelyek a kiegyensúlyozott táplálkozáshoz nélkülözhetetlenek, hiányoztak. Mivel ezeket nehéz volt az úttalan utakon szállítani, más, fontosabbnak tűnő dolgokat cipeltek a határvidékre: fegyvereket és lőszert. A sűrű erdőket kiirtani, hogy zöldséget és gyümölcsöt termesszenek a helyükön, hosszú időt vett igénybe. Ezért aztán alultápláltság és vitaminhiány lépett fel. Ha a katona nem esett el a háborúban, akkor is rövid volt a várható élettartama. Jó példa erre John Forbes dandártábornok esete, aki amikor 49 éves korában meghalt, „úgy nézett ki, mint egy kiszáradt, nyolcvanéves asszony” (Dillori 41.).

A britek győzelme nem magyarázható azzal, hogy az angol katonák bátrabbak voltak, vagy eltökéltebben küzdöttek, mint a franciák. A háború végkimenetele az európai történelmi eseményekből és a két nagyhatalom eltérő gyarmati politikájából ered. Franciaországot ebben az időben a „Besancon-ügy” foglalkoztatta. Julian Swann egy esszéjében, amelynek a címe: Parlement and Political Crisis in France Under Louis XV: the Besancon Affair 1757–1761 (Parlament és politikai válság Franciaországban XV. Lajos idején: a Besancon-ügy 1757–1761), azt írja, hogy „amikor a francia forradalom kulturális gyökereit kutatjuk, fontos észben tartani az ancien régime társadalmi és politikai realitásait” (828.). Bár, mint azt Swann megállapítja, „XV. Lajos teljesen képes volt kézben tartani az eseményeket” (827.), hozzátehetjük, hogy az ancien régime politikai realitásai nem pusztán a forradalmat magyarázzák, hanem nagyrészt a gyarmati háborúk alakulását is. A katasztrofális kimenetelű háború Ausztriával, az emelkedő adók, a belső válság a parlamentben, nem tették lehetővé Franciaországnak, hogy elégséges erőket vonultasson fel Észak-Amerikában.

Nagy-Britannia azonban minden lehetséges erőforrást mozgósított annak érdekében, hogy megszilárdítsa helyzetét a gyarmatokon. Bár a XVIII. század első felében nekik is megvolt a maguk parlamenti válsága, sok tekintetben hasonló a franciákéhoz, amikor William, Cowper első hercege elkezdett egy újfajta ellenzéket szervezni a Lordok Házában, hogy lecserélje a korábbi kényelmes, lojális ellenzéket. Ám a brit kormány mégsem hagyta figyelmét – és erőforrásait – elvonni a gyarmatokról. Hajórakomány-számra érkezett az erősítés Kanadába, erődöket emeltek, és gondot fordítottak az egyház kiépítésére. Mindez már a század elején elkezdődött, és a francia és indián háború idején fokozódott. Gyakran figyelmen kívül hagyott körülmény az anglikán egyház kiépülése a gyarmatokon, pedig igen fontos abból a szempontból, hogy megérthessük, melyik gyarmattartó ország hogyan építette ki hatalmát a meghódított területeken.

Ezúttal is egy forradalom gyökereihez jutottunk. Taylornak és Swann-nak mindenképpen igaza van abban, hogy a XVIII. században a nagyhatalmak háza táján lejátszódott minden politikai és katonai eseménynek közvetlenül vagy közvetetten köze van a két nagy forradalomhoz. A francia és indián háború, bár itt Európában viszonylag keveset tudunk róla, kétségkívül a század egyik nagy eseménye volt, amely közvetlenül befolyásolta Franciaország mint gyarmati hatalom sorsát, és az észak-amerikai brit gyarmatok jövőjét is.

Miután a francia és indián háború véget ért, a hadakozás folytatódott a brit-amerikai összeütközésekkel és az angolok fölösleges hadjáratával a cseroki indián törzs ellen. A helyzet nem javult a XIX. század elején sem. Amikor a Hudson Bay Company átadta irdatlan északnyugati területeit a fiatal Kanadának, hatalmi vákuum alakult ki. A törvény és rend csak akkor állt helyre, amikor új, egyedülálló rendfenntartó testületet alakítottak, a Kanadai Királyi Lovasrendőrséget, (vagy ahogy kezdetben hívták, az Északnyugati Lovasrendőrséget).

Richard H. Dillon: North American Indian Wars. (Az észak-amerikai indián háború) New York: Gallery, 1983.

John W. et al. Ed. Kirshon: The Chronicle of America. (Amerika krónikája) Mount Kisco: Chronicle Publications, 1991.

„Peace Keepers of the Prairies: The Mounties Tame Canada’s Wild West.” The British Empire. 46 (1972)

Julian Swann: „Parlement and Political Crisis in France Under Louis iIV. the Besancon Affair,1757–1761. The Historical Journal. 37 (1994}

Steven Taylor: „Whigs, Bishops and America: The Politicsof Church Reform in Mid-Eighteenth Century England.” The Historical Journal. 36 (1993)

David W. Ed. Voorhess: Concise Dictironary of American History. New York: Charles Scribner’s Sons, 1983.

Harry Weaver: „Assault on Québec.” Weapons and Warfare. 2 (1978)

Vraukó Tamás