Klió 1997/3.

6. évfolyam

A Serenissima bukása

 

1997. május 8-ról 9-re virradó éjszakán egy nyolc főből álló elszakadáspárti kommandó a Velencei Köztársaság megszűnésének 200. évfordulójára emlékezve elfoglalta a Szent Márk teret és az Óratornyot, ahová kitűzték a Serenissima zászlaját. Az ellenállásra is felkészült kommandó tagjait az olasz csendőrség különleges beavatkozási csoportja tette ártalmatlanná. Azt pedig, hogy mi adott ürügyet e rendkívüli „hadmozdulatra”, azaz, hogy mi is történt valójában kétszáz évvel ezelőtt Velencében, Donato Mutarelli tanulmányából tudhatjuk meg.

1797. május 10-én összeült a Szent Márk Velencei Köztársaság (Serenissima Repubblica di San Marco) törvényhozó testülete, a Nagytanács (Consiglio Maggiore). Ludovico Manin doge, akinél derekabb vezető már jónéhány állt a köztársaság élén, bejelentette, hogy Bonaparte Napóleon csapatai kifosztották a környéket s Velence felé menetelnek. Küldöttséget menesztettek a francia tábornokhoz, ő azonban elutasította a tanácsosokat. A gazdag tanácstagok rémülten néztek a francia bevonulás elébe: veszélyben látták javaikat, birtokaikat. A továbbiakban főként ilyen természetű félelmeik irányították tetteiket. Május 12-én ismét – a Velencei Köztársaság évezredes története során utoljára – összegyűlt a Nagytanács. Manin, akin a félelem teljesen úrrá lett (szobájában fel-alá járkálva megjegyezte: „Ma éjjel még az ágyunkban sem leszünk biztonság­ban.”), „Bonaparte tábornok rendszerének” elfogadását ajánlotta. Javaslatát a lehetséges ezerkettőszáz tagból jelenlévő ötszázharminc­hét résztvevő közül ötszáztizenketten támogatták, öten tartózkodtak, és mindössze húszan utasították el. Behívták a franciákat, akik május 15–16-án négyezer fővel el is foglalták a várost és környékét.

A Serenissima bukásának legfőbb okaiként az olasz kutató – a város százados hanyatlása mellett – a következőket jelöli meg: a jakobinus eszmék terjedése, Franciaország és Ausztria titkos céljai, valamint az 1797. áprilisában bekövetkezett két fegyveres incidens. A francia forradalom eszméi Itáliában is erősen éreztették hatásukat. A hatalom megpróbált ezeken felülkerekedni üldözések kezdődtek. Sok itáliai menekült Franciaországba, mindenekelőtt Nizzába, ahol Il Monitore Italiano címmel lapot is indítottak. A franciák közeledtével aztán Velencében is egyre erőteljesebben felemelték szavukat az „újítók”, az Andrea Spada vámos, Tommaso Gallini ügyvéd és Pietro Zorzi fűszerkereskedő által vezetett demokraták, akik készek voltak vakon engedelmeskedni a francia hódítóknak. Jelenlétük a Nagytanács döntésében is szerepet játszott.

Napóleon csapatai sorra mérték csapásaikat az osztrák seregre, olyannyira, hogy már Bécs is elérhetőnek tűnt. Habsburg Károly főherceg ezért kapva kapott a francia békeajánlaton, hogy véget vessenek a vérfürdőnek. 1797. április 7-én a két ország képviselői fegyverszüneti tárgyalásokat kezdtek Leobenben. Franciaország elérte, amit ezzel a háborúval akart: megszerezte Belgiumot. Már csak ráadás volt Lombardia, amiről szívesen lemondott Ausztria, mivel így birtokosává válhatott Velencének, Venetónak, Friulinak, a Serenissima egész tengerparti birtokának Isztriától Zárán és Ragusán keresztül egészen Perastóig. A velenceiek kétségbeesésükben követséggel járultak Napóleon elé. A tábornok azonban ingerülten fogadta őket, és fenyegetésekkel küldte útjára a követeket: „Amíg nem nyeri el büntetését az összes vétkes, aki kárt okozott a franciáknak, háborút parancsolok ellenetek... Attila leszek a velencei állam számra!” A Szent Márk Köztársaság sorsa eldőlt. Végzetét az ekkor bekövetkezett két esemény – a „veronai húsvét” és egy francia hajó ágyúzása – már csak siettette.

Veronában tizenegy hónapos francia megszállás és elnyomás után 1797. április 17-én, húsvéthétfőn, a visszafojtott népharag felkelésben tört ki. Lemé­szároltak több franciát és azok támogatóit. A veronai lázadás általános franciaellenes felkeléssé nőhette volna ki magát, ha a velencei város vezetői nem tétováztak volna: támogatni a felkelést és az élére állni, vagy pedig keresni a tárgyalások lehetőségét a franciákkal? A valóságban mindkettőt megtették. 1400 katonát és négy ágyút küldtek a veronaiak segítségére, ugyanakkor megpróbáltak tárgyalásokba bocsátkozni Balland tábornokkal. A franciák azonban csakhamar erősítést kaptak és vérbe fojtották a „veronai húsvétot”. A várost kegyetlenül megbüntették: kivégzések, erőszakoskodások, zsákmá­nyolás, gyújtogatás... Nyolc nappal a város bevétele után Verona pusztaság képét mutatta, Velence városa pedig nagyot vétett a franciák ellen.

Ugyanezekben a napokban Velence újabb okot szolgáltatott a franciáknak a város megtámadására. A Le Libérateur d’Italie nevű francia hajó – megszegve a szabályt, miszerint idegen fegyveres hajók számára tilos a bemenet Velence kikötőjébe – a város felé tartott. A Szent András erőd parancsnoka megálljt vezényelt, mindhiába. Ágyúlövésekkel sem tudták visszafordulásra kénysze­ríteni a franciákat, ezért egy velencei hajó rájuk támadt. A francia hajó kapi­tányát és öt matrózt megöltek, a többieket fogságba vetették. Napóleon nem várt tovább: április 30-án megparancsolta tábornokainak, hogy kezdjék meg a harcot Velence ellen. Ezután következtek a fenntebb már ismertetett tárgyalási kísérletek és a velencei Nagytanács ülései. A franciák tehát a legkisebb ellenállás nélkül vonultak be Velencébe, és Napóleon pillanatok alatt véget vetett a Serenissima ezerszázéves függetlenségének. Hatalmas hadisarcot róttak ki a városra, de ezt nem csak pénzben és hajóban fizettették meg: a párizsi múzeumokban ma látható Tiziano-, Veronese-, Tintoretto- és Mantegna-képek jelentős része ekkor került Franciaország fővárosába. Miközben a franciák Velencében fosztogattak, az osztrákok megszállták Isztriát és Dalmáciát. Velence sorsa véglegesen akkor pecsételődött meg, amikor 1797. október 17-én a campoformiói békében szentesítették a leobeni egyezséget, benne a Szent Márk Köztársaság francia–osztrák felosztását. A már említett tengerparti részeken és Velencén túl Ausztria birtokába került Verona, Vicenza, Padova, Mantova, Udine és Friuli egy része; Franciaországéi lettek az éppen elfoglalt Ión-szigetek és Velence albán területekre eső birtokai. A franciák ezután nagyobb intenzitással folytatták a zsákmányolást, és amikor már nem volt több fosztogatnivaló, Velencét az osztrákoknak hagyták, akik 1798. január 18-án vonultak be a szebb napokat is megélt városba.

Napóleon tíz évre (1805–1815) még egyszer elfoglalta a területet, de az a bécsi kongresszus után ismét osztrák uralom alá került. Daniele Manin vezetésével a patrióták 1848–49-ben rövid időre feltámasztották a Velencei Köztársaságot, hogy aztán a város újra Ausztria kezére kerüljön egészen 1866-ig, amikor is az egyesült Olaszország részévé vált. Ami pedig a Szent Márk Köztársaság tengerparti részeit illeti: Isztria és Dalmácia 1918-ig osztrák kézben maradt, majd Isztria a második világháború végéig olasz fennhatóság alá került, Dalmácia pedig a délszláv állam részét képezte.

 

Donato Mutarelli: Il tramonto della Serenissima (A Velencei Köztársaság Alkonya) Storia, Luglio N. 7 – 1997, 6–15. p.

 

Pete László