Klió 1997/3.

6. évfolyam

Ausztria-Magyarország gépipara

 

A szerző az iparosítást az állótőke erősbödő hasznosítási folyamatának tekinti. A könyv nem foglalkozik a villamosgép-gyártással, hiszen ezt már a kortársak is külön ágazatnak tekintették, hasonló okból marad ki a tárgyalt kor vége felé kialakuló gépkocsigyártás is.

Az első fejezet az ágazat fejlődésének vázlata. Célja, hogy új becslések segítségével meghatározza az osztrák gépgyártás* bővülési és zsugorodási időszakaszait. Ez egyben az 1870-es és 80-as évek nagy válságának a gépgyártás szemszögéből tekintett újraértékelését is jelenti.

Ami az ágazat kialakulását illeti, a Monarchiában a gépgyártás magzati kora a (például) textilgyártás, majd később a vasúti közlekedés javító szerszámkészítő tevékenységéből lassan kiváló, önálló vállalkozások kialakulásáig tartott (1820-as, 30-as, 40-es évek). Az önállósodó üzemek felvevő piacaik környékére települtek. Az osztrák felvevő piacot az jellemezte, hogy  – szemben a németországi fejlődéssel – a mozgó gőzgépek iránti kereslet nemcsak arányaiban volt nagyobb az ipari (álló) gőzgépekénél, hanem növekedésének ütemét tekintve is.

A gépgyártás kibocsátásának eddigi becslései (R. Rudolph) az osztrák gépipar teljesítményét a síngyártás fölhasználásától megtisztított vas- és acélforgalmi adatokkal kívánták közelíteni. E számítások alapján a gépipar 1870 és 1913 között szinte töretlenül és gyors ütemben nőtt volna. Azonban e becslések nem vették figyelembe a két birodalomfél közötti „belső külkeres­kedelmet”, valamint a hengerelt és az öntöttvas-forgalom mérlegét. A szerző ehelyett egy háromlépcsős eljárást javasol. Első lépésként az 1889-1911 közötti évekre vonatkozó bruttó termelési értéket becsli az osztrák munkások biztosítási statisztikája alapján, Fellner Frigyes 1911–1913-as nemzeti jövedelem számításai­nak segítségével. A folyó áron számított termelési értéket még ebben a lépésben változatlan árbázisra számítja át, bár osztrák adatok hiányában egy 1965-ben megjelentetett,1913-ra vonatkozó német becslés adataival kénytelen számolni. A második lépés a vas- és acélfogyasztás becslése. A harmadik fázisban hánya­do­sokat képez az egyes évek nyersanyagfogyasztása (vas- és acél) és a bruttó termelés adataiból. Ez a – hanyatló trendet mutató – ráfordítás/kibocsátás index időben előre és hátra extrapolálható. Végül a vas- és acéltermelés abszolút számainak segítségével megadható a gépgyártás termelésének az 1870–1888 illetve 1912-13 közötti egyes évekre vonatkozó becslése is.

Az új becslés szerint 1870–1913 között a terjeszkedés és zsugorodás öt nagyobb fázisa különíthető el: 1) gyors bővülés 1872-ig; 2) komoly pangás 1873–1880 között; 3) stagnálás az 1880-as években; 4) megélénkülés 1888-ra és gyors növekedés a századfordulóig; 5) évtizedes bővülés rövid visszaeséssel (1901–02 ill. 1909–10).

Az első fázis jellegét a vasútépítés föllendülésén keresztül a pénzkínálat bővülése (porosz ill. itáliai háborúk) és az 1867/68-as magyarországi rekordtermés határozta meg. A második fázisra a fogyasztási javakat termelő ágazatok válsága hatott. A harmadik fázisbeli elhúzódó stagnáláshoz az előzőek mellett hozzájárult az is, hogy az osztrák befektetői magatartás a biztonságos kötvények felé fordult. Az utolsó előtti időszak megélénküléséhez az osztrák tőke repatriálása járult hozzá, míg az utolsó fázisban az új technológiák (villamosság, belső égésű motor, agrárgépesítés) hatottak.

A következő fejezet azt vizsgálja, hogy az ágazatnak a foglalkoztatottak számával mért növekedése hatott-e az üzemméretekre és a telephely-struktúrára. A gépgyártást a nagyüzeműség felé hajló középüzemi jelleg határozta meg, bipolaritás nélkül. (A tulajdoni koncentráció erősebb volt, mint az üzemi: 581 fő vállalatonként, illetve 238 fő üzemenként.) Az ágazat növekedése nem a telephelyeken foglalkoztatottak számának, hanem az új telephelyek számának növekedésével valósult meg. Figyelemre méltó, hogy a vállalati összeolvadások általában nem jártak a telephelyek számának – a szakosodás miatt elvárható – csökkenésével. A gépipar területi eloszlása egyenetlen volt, és az ipari központok Bécs, Prága, Pilsen, Brünn) viszonylagos jelentősége még növekedett is a vizsgált időszakban.1

A gépgyártás teljes termelékenységének növekedését vizsgálva megállapít­ható, hogy a tárgyalt időszakban Ausztriában az egy főre eső bruttó hazai termék jobban nőtt, mint Európa legtöbb más országában. A gépipar hatékonyságának javulására hathatott az új technológiák bevezetése, a szakosodás és a fölzárkózás.

A fejezet összefoglalásaként Schultze – R. Rudolph, N. Gross és D. Good töretlen fejlődést láttató felfogásával szemben – J. Komlos nézetét fogadja el. Eszerint Ausztria gépiparát erősen befolyásolta az osztrák tőke befektetési magatartása. Amikor az osztrák tőke külső befektetési lehetőségeket keresett, akkor az iparág hanyatlott, de amikor Magyarországról kezdett visszatérni hazájába, akkor az osztrák gépipar megújult termékszerkezettel lendült föl. Ez a megállapítás indokolja, hogy a szerző a magyarországi gépipari fejlődéssel külön is foglalkozzék.

A késő XIX. században a magyar ipari szektor gyorsabban nőtt, mint az osztrák (a foglalkoztatottak száma 1870-ben 4800-ra volt tehető, ehhez képest a létszám 1890-re kb. 12 ezerre és 1912-re 33 ezerre nőtt). A ható tényezők: az alacsonyabb induló bázis, a beruházási javak iránti belföldi kereslet gyors növekedése, nevezetesen:a vasútépítés (1898-ban a termelés 26%-a ment a vasút számára; az élelmiszer-ipari kereslet (bár 1896 után már mind a belföldi kereslet, mind a kivitel stagnált); a mezőgazdaság tőkeintenzitásának növekedése (évi 7 százalékos piacnövekedés 1898–1906 között), valamint a magyar kormány iparosítási politikája voltak (az ágazat nem a közvetlen támogatásból húzott hasznot, hanem a többi ágazat pótlólagos kereslete révén).

Összefoglalóan: a kezdetben igen kicsiny, de az ország ipari növekedését komolyan befolyásoló iparág szerkezetét a mezőgazdasági gépgyártás határozta meg. A magyar gépipar különösen érzékeny volt a konjunktúra ciklikus változására. A legtöbb üzem Budapesten települt (1898-ban 73-ból 32). Magyarországon a nagyüzemek súlya nagyobb volt, de az átlagos üzemméret hasonlított az ausztriaihoz.

A dolgozat középső fejezete a gépgyártó vállalatok pénzügyeit és befektetéseit vizsgálja meg. Az összehasonlító elemzés alapjául nyolc vezető gépipari részvénytársaság éves mérlegei szolgáltak.2 A kiválasztott részvény­társaságok tulajdonságaikat tekintve nem hűen képviselik az iparág egészét, mivel e tulajdoni forma általában ritka volt (az összes cégek számához képest), de nem is közömbösek, ugyanis a gépiparban a foglalkoztatottak egyharmada e tulajdoni formába tartozó vállalatokban dolgozott, akár a tulajdoni forma akár az üzemegység a statisztikai számbavétel alapja.

A vállalatok tőkeigénye 1890–1912 között erősen növekedett, a magyar­országi cégeké jobban, mint az örökös tartományokbelieké. A növekedés azonban nem annyira folyamatos belső felhalmozás volt, mint inkább felvásárlásokban és összeolvadásokban megjelenő külső terjeszkedés. A kartellalkotási kísérletek sikertelensége arra utal, hogy a cégek törekedtek a termelési szakosodásra, de a piac nem növekedett megfelelően, hogy e törekvéseket jutalmazza. A gépgyártás vállalatainak növekedési és tőkeigény­beli különbségeit három tényező magyarázza: 1) a vállalati növekedés nagyrészt a kifelé terjeszkedés függvénye volt; 2) eltérő volt az egyes vállalatok termékei iránti kereslet; 3) a Monarchia két felének eltérő a általános gazdasági helyzete magyarázza, hogy a magyar cégek növekedésének időbeli mintája jellegzetesen eltért a ciszlajtániaiakétól.

Ennek megfelelően a konjunktúraciklus során a stagnáló szakaszban a vállalatok felszámolták túlkapacitásaikat, tőkeberuházásaikat az avulás mértékéig hajtották végre, míg a fellendülés időszakában az idegen tőke bevonása volt a jellemző. Bár az adatok nem teszik lehetővé a rövid- és hosszútávú hitelek elkülönítését, az tudható, hogy a monarchiabeli cégek sajáttőke-hányada (equity ratio) jobban romlott, mint a németeké. A hosszú távot tekintve az egységnyi összforrásra jutó éves üzleti forgalom mutatója csökkenő tendenciát mutatott, vagyis a gépiparba fektetett tőke termelékenysége nem tudott javulni. A kifelé terjeszkedés azt jelentette, hogy az átlagosnál gyorsabb növekedés szinte minden esetben beolvasztás vagy egybeolvadás eredménye volt. A terjeszkedés lehetett diverzifikációs célzatú is, szakosodási célzatú is, de motiválhatta külföldi piac megszerzése is.

A tanulmány áttekinti a gépipari termelés és kereskedelem összefüggéseit is. A belföldi gépipari termelés gyors növekedése ellenére a Monarchia tőkejavakból behozatalra szorult (a behozatal 80 százaléka Cisz-Lajtániába ment). A három osztrák tartományra összpontosuló gépgyártás kivitelének több mint felét Magyarország vette föl (kivétel ez alól a mezőgazdasági gépek exportja). „Az ausztriai gépgyártás bizonyos mértékig a magyarországi kereslet bővülésétől függött” [129. o.], annak ellenére, hogy az osztrák ipar nem tudott élni a magyar piac kínálta lehetőségekkel, mivel a magyar behozatal évi 15 százalékkal nőtt, míg az Ausztria felől érkező import csak 7 százalékkal. A gépipari termékekkel folytatott külkereskedelem nagy, bár hanyatló részét a textilgyártó gépek tették ki. A századfordulótól erősen nött a mezőgazdasági és a szerszámgépek aránya. A szerszámgépek esetében a belföldi gyártók nem tudtak megfelelő piacot szerezni a szakosodáshoz, s ezáltal a nagyobb és szabványosított sorozatokhoz, ugyanakkor – részben ezzel összefüggésben – nem tudtak megfelelő mennyiségű középméretű gépet kínálni.

A gépkereskedelem földrajzi képlete viszonylag egyszerű volt: Nyugatról behoztak, (Dél-)Keletre kivittek gépeket. A behozatal főként és növekvő mértékben Németországból származott (1890: 55%, 1913 :12%). A második helyen Nagy-Británnia és az USA lassan helyet cserélt, ami a textilipari és mezőgazdasági gépek behozatalának arányában beállt változásnak tudható be. A kivitel nagyrészt mezőgazdasági gépekből állt és Oroszországba, valamint Romániába irányult.

Miközben a magyar kormány többé-kevésbé próbálkozott az ország iparának támogatásával, a Monarchia vámrendszere a ráfordítás oldalaról (nyersvas­ellátás) erőteljesen sújtotta a gépipart. A hildesheimi (No.) Voith esete azt mutatja, hogy a várt vámtarifaemelést elkerülendő 1903-ban St. Pöltenben is megtelepedett cég számára a rezsiköltségnél sokkal nagyobb súllyal estek latba az anyagköltségek. A differenciális árakban az osztrák telephelyen mutatkozó 17–22 százalékos hátrányt az olcsóbb munkerő sem tudta ellensúlyozni. Bár a korabeli vastermelők cáfolni igyekeztek ezt a vádat, a szerző a vámok védő­hatásának mértékét számszerűsítve, arra a következtetésre jut, hogy a gépipar átlagosan negatív védelemben részesült, vagyis a vámtarifa egyes esetekben nem védő, hanem kiszolgáltató jellegű volt.

A könyv záró fejezete szerint a gépgyártásnak jelentős szerepe volt az ipari növekedésben – főként a termelékenység növelésében. Ez a tétel a Monarchia iparosodási útjáról folyó vita szempontjából lehet érdekes. N. Gross (1966) szerint az osztrák ipar a XIX. század második felében nem tudott elég gyorsan növekedni ahhoz, hogy ledolgozzon viszonylagos elmaradottságából. D. Good (1991) és J. Komlos (1983) szerint a Habsburg Birodalom gazdasága nem egy nagy roham/nekilódulás (great spurt) vagy elrugaszkodás (take off) hatására, hanem a XVIII. században végbement hosszú távú gyorsulás eredményeként lépett az önfenntartó növekedés útjára. Good szerint a Birodalomban 1870-től a fejenkénti fajlagos reálkibocsátás jobban nőtt, mint Nyugat-Európában (1994). A Monarchia kezdett „felzárkózni” (miközben viszont Németországgal szemben veszített a Közép-Európa fölötti politikai dominanciájából. A gépgyártás története is amellett szól, hogy a „befuccsolt nekilódulás tézise” végképp nem tartható fönn.

 

Max-Stephan Schulze: Engineering and Economic Growth. The Development of Austria-Hungary’s Machine-Building Industry in the late Nineteenth Century. (Gépgyártás és gazdasági növekedés. Ausztria-Magyarország gépipara a kései XIX. században). Peter Lang, Frankfurt/M etc. 1996. [Forschungen zur Wirtschafts-, Finanz- und Sozialgeschichte. Baltzarek, Franz (Hrg) 3.]

 

Halmos Károly

 

* Itt és a továbbiakban, amikor „osztrák gépgyártásról” szólunk, az örökös tartományokról van szó.

1. A fejlődés térbeli egyenetlenségéről 1. Klió, 5:3,1996. 3–13.

2. Lokomotivfabrik (előbb Sigl, Bécsújhely), Simmering (előbb: Schmid, Bécs), Brünner Maschinenfabrik, Maschinenbau-A.-G. (előbb: Breitfeld, Danek és Tsa, Prága), Prager Maschinenbau-A.-G. (előbb: Ruston és Tsa), Ganz-Danubius (Budapest), Schlick-Nicholson (Budapest). A leszűrt trendek ellenőrzésének céljából a szerző további cégekből kontrollcsoportot állított össze (1890:14 osztrák ill.12 magyar cég,1912: 30 osztrák, 25 magyar cég).