Klió 1997/3.

6. évfolyam

Egy szovjet diplomata Washingtonban

 

Anatolij Dobrinyin visszaemlékezéseit összegező könyvének már a címe is telitalálat, bár én venném azt a bátorságot, hogy a „bizalmasan” helyett ma­gyar­ra úgy fordítsam: „Köztünk szólva”, hiszen, ahogy narrátorként visszaviszi az olvasót a múltba, és azt vele együtt kívánja átélni, kívánkozik ide ez a fordulat a narrátor szájából: „köztünk szólva, az események alakulása nem a véletlen műve volt!”

Memoárja, egy cselekvő részes szemtanú dokumentumnak beillő meglátásai, ami mindenkinek, aki a XX. századdal és ezen belül a szovjet-amerikai kapcso­latokkal foglalkozik behatóbban, kötelező olvasmány. Ez a kötet tökéletes kiegé­szítője Henry Kissinger visszaemlékezéseinek (White House Years), és a kettő így együtt olvasmányos történelmi dokumentum.

Engedtessék meg nekem, hogy itt megosszam az olvasóval Dobrinyin és Kissinger egyik számomra emlékezetes „pengeváltását”, amelynek szem- és fültanúja voltam. Nem sokkal Kissinger említett művének megjelenése után a washingtoni szovjet nagykövetség november 7-i fogadásán történt, hogy Kissinger az iránt érdeklődött Dobrinyintől, olvasta-e a könyvét és mi a véleménye. Dobrinyin a szokott humorával azt válaszolta, hogy nem állt módjában olvasni a könyvet, de nem időhiány miatt, hanem egyszerűen azért, mert Kissinger nem küldött neki tiszteletpéldányt, pedig a legjobb tudomása szerint egy társszerzőnek, mint ő, járna egy, hiszen szinte minden második oldalon utalás történik megbeszéléseikre. Ezen végülis mindketten jót derültek. Ezzel a történet nem ért véget, a folytatása, ahogy erről Dobrinyintől értesültem, az volt, hogy Kissinger néhány napon belül megküldte a könyvet, így dedikálva: „A legkedvesebb társszerzőmnek, Henry”. Biztos, hogy most Dobrinyin kérés nélkül küldött Kissingernek tiszteletpéldányt.

Amikor a könyvében írottakat történelmi dokumentumnak neveztem, tulajdonképpen az abban foglaltakat értékeltem. Kiegyensúlyozott munka, amelyben sikerült egy hosszú időszak (24 év) mozgalmas és történelemformáló eseményeit olvasmányos módon összegezni. Dobrinyin hat amerikai elnököt élt meg Washingtonban – Kennedytől–Reaganig – és olyan történéseket, mint az emlékezetes kubai krízis, a vietnámi háború és annak összes bel- és külpolitikai következménye, a SALT-tárgyalások, a Summit(csúcstalálkozós)-diplomácia, hogy csak néhányat emeljek ki a listából, a teljesség igénye nélkül.

Ez nem egyszerűen sikeres írásmű, hanem hű tükörképe egy tehetséges diplomata, tegyem hozzá, politikus egyéniségének, jóllehet ő tiltakozna leghamarabb, ha őt valaki politikusnak minősítené. Általában nem volt jó véleménye a politikusokról, legyenek azok oroszok, vagy éppen amerikaiak. Túlságosan testközelből volt módjában őket és tetteiket megfigyelni.

Ugyanakkor Dobrinyin visszaemlékezéseinek még az ad külön jelentőséget, hogy Gromikón kívül ő jelentette a mindenkori folyamatosságot. Ez pozíció­előny is volt, hiszen az említett 24 év alatt hat elnök, számtalan külügyminiszter, szakértő és vezető diplomata cserélődött az amerikai oldalon, és a tárgyalóasztalnál – bárhol is jöttek össze – egy személy volt csak biztos: Dobrinyin.

Könyve egyes fejezeteit olvasva – nem egy több mint ismerős volt számomra – nagyra értékelem, ahogy elkerülte azt a buktatót, amibe sok memoáríró vakon beleesik, nevezetesen, hogy aktualizálni akarja a múlt eseményeit az adott időszak politikai kívánalmaihoz azzal a céllal, hogy magát jobb színben tüntesse fel.

Megszívlelendő tanulság, ami a szerző általam jól ismert felfogásából adódik, ami jellemezte egész tevékenységét: egy diplomata, egy nagykövet feladata nem az, hogy a történtekről, vagy a várható fejleményekről úgy jelentsen, ahogy azt tőle a központja elvárja, hanem mindenkor a nyers valóságot közvetítse. Ne hagyja magát befolyásolni a tömegkommunikációs eszközök és vezető politikusok sokszor szenzációhajhász magatartásától, maradjon két lábon állva a földön és törekedjék arra, hogy tevékenységével az országok közötti megértést szolgálja.

Ez a magyarázata annak, hogy amikor 1986-ban Shultz külügyminiszter arról informálta Reagan elnököt, hogy Dobrinyin megválik washingtoni posztjától, mert a Kommunista Párt egyik, a külügyi kérdésekkel foglalkozó titkára lett, Reagan meglepődve kérdezte külügyminiszterét : „Dobrinyin tényleg kommunista?” Ennek kapcsán egy újabb személyes megjegyzés kívánkozik ide. Ha barátai Dobrinyint ugratni kívánták, és arra valamiért alkalom is kínálkozott, többször elhangzott az a megjegyzés: „Anatolij, tudod ám, hogy te az amerikaiak szemében, még sok hivatásos politikus előtt is, nem szovjet nagykövet vagy elsődlegesen, hanem egy washingtoni institúció.”

Ez is jól példázza a Dobrinyin által kivívott tekintélyt. Nem tudom eléggé hangsúlyozottan a könyvet ismételten mindenki figyelmébe ajánlani, aki érdeklődik a politika és a diplomácia, az orosz–amerikai kapcsolatok története iránt.

Nagy idők nagy tanújának véleménye hallatszik ki minden sorából, és mindezt úgy teszi, hogy jó narrátorként, magát a háttérben tartja. Nagy diplomáciai érzékkel elkerüli a kísértést, hogy még ma is élő és ható vezetőkről szólhatott volna keményen és bírálóbban az eseményekben nem kis szerepet vitt személyiség jogán, de ez mindenkor távol állt tőle és ezzel is még hihetőbbé teszi a történtek krónikáját.

Az amerikai külpolitika kulcskérdése mindenkor az amerikai–szovjet, illetve az amerikai-orosz kapcsolatok alakulása volt. Ez jól érzékelhető Dobrinyin visszaemlékezéseinek minden fejezetéből. E két nagy ország hol riválisa volt egymásnak, hol társak a jövő alakításában. Így lesz ez a jövőben is.

Dobrinyin a zárszavában szükségesnek tartja nyomatékosan hangsúlyozni, hogy e két ország érdekei ritkán ütköztek egymással, ez a hidegháború „specialitása” volt, és ez az ideológia és nem a nemzeti érdek alapján alakult így. A megváltozott új helyzetben mindkét országnak több lett a közös érdeke, mint bármikor történelmük során, de ahhoz, hogy az új kapcsolatok kialakuljanak, időre van szükség.

E gondolatai a szerzőnek nemcsak a realitásból, hanem a kapcsolatok alakulásának féltéséből is adódtak. Az együttműködést tartja fontosnak, nemcsak a két ország viszonyának jövőbeni alakulását illetően, hanem a világ és ezen belül Európa és az Egyesült Államok békéje és biztonsága érdekében is. Mindezt fontos és megszívlelendő megállapításnak tartom.

 

Anatolij Dobrinyin: In Confidence (Bizalmasan). Random House, New York, 1995.

 

Esztergályos Ferenc