Klió 1997/3.

6. évfolyam

A boszniai polgárháború gyökerei

A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Történettudományi Intézete 1994 decemberében tudományos tanácskozást rendezett Bosznia-Hercegovina a középkortól napjainkig címmel, melynek anyaga 1995-ben egy szép kiállítású könyvben, háromezer példányban meg is jelent. A tudományos tanácskozás célja – miként azt bevezetőjében az intézet igazgatója és a kötet felelős szerkesztője, Slavenko Terzić mondta – a párbeszéd megkezdése Bosznia történetéről. Egy ilyen tanácskozás alkalmat nyújt összegzésre is, mindemellett az utóbbi időben megnövekedett az érdeklődés Bosznia-Hercegovina múltját, jelenét illetően; számos tévhit, pontatlan interpretáció kapott szárnyra, ezek többsége pedig negatív színben tünteti fel a szerb népet.

A tanácskozásra külföldi történészeket is meghívtak, akik valószínűleg a Jugoszláviát sújtó embargó miatt nem mentek el Belgrádba, legalábbis a kötetben nem szerepelnek. A kevés kivételt Rumjana Mihneva bolgár és Konsztantyin Nyikiforov orosz történész jelentette. (Előbbi az iszlám elleni küzdelemről mint balkáni sajátosságról beszélt, és arról, hogy Bulgária milyen nagy erőfeszítéseket tett a pomákok – mohamedán vallású, bolgárul beszélő népcsoport – ortodox hitre térítése érdekében; utóbbi párhuzamot vont a Garašanin 1844-es tervezetében meghirdetett és a szerb földek mai egyesítése között).

A tanácskozás előadásai hosszú távú, máig ható folyamatokat mutatnak be (demográfia, társadalmi változások, az egyház szerepe, a kollektív tudat alakulása stb.). Slavenko Terzić bevezető előadása külön kitért a külső tényezők, a nagyhatalmak szerepére. A jelenlegi ellentétek Jugoszlávia hosszan tartó felbomlásának következményei, és a maga súlyosságában ismét felmerült a szerb kérdés Európában. 1878-ig az európai tudományos körökben Bosznia-Hercegovina a szerb etnikai közösség területének számított, ez a vélemény csak az osztrák-magyar okkupáció után kezdett megváltozni, addig a nép is csak vallási tekintetben volt megosztott, ilyen Európa más országaiban is megfigyelhető. A Monarchia saját hódító céljainak megfelelően a szerbség dezintegrációjára törekedett, és igyekezett felhasználni a vallási megosztottságot. Az okkupáció, majd az annexió támadást jelentett a szerb nép létérdekei ellen, joggal nevezték tehát a legkiválóbb szerb történészek a berlini kongresszust fatálisnak. Terzić szerint a Kállay-rendszer idején a Monarchia az „osztrák-magyar Balkán” víziójának megfelelően a következő lépéseket dolgozta ki: a bosnyák nemzet létrehozása, a bosnyák tudat terjesztése, a pravoszláv szerbek és muszlimok közti szakadék mélyítése, a muszlimok fokozatos katolizálása, a horvát gondolat erősítése, Bosznia-Hercegovina elhorvátosítása. Bizonyos pontjai ennek az ideológiának bekerültek a JKP nemzeti politikájába is. Ennek következménye, hogy az ország a második világháború után az integrálódás helyett a szétesés állapotába került.

A kötetben szereplő több mint harminc tanulmány közül most azt emelném ki, amelyik új megvilágításba helyezi a szerbek sorsát a második világháború idején és után, illetve új értékelést ad az 1945 utáni nemzetek közti viszonyról és a titói nemzetkoncepcióról. Veselin Đuretić kiindulópontja, hogy a második világháború idején kialakult nemzetek közti viszony eredményezte a polgárháború kirobbanását 1991-ben. A világháború végén, illetve után a kommunista propaganda meghamisította a jugoszláv nemzetek valódi háborús szerepét, bizonyos szimmetriára, kiegyenlítésre törekedett a hős- és gaztettek megítélésében.

Az alapvető szemben álló erők (megszállók és a szerb nép) mellett a háború elején harmadik tényezőként megjelentek a kommunisták-partizánok, akik a felszabadító harcot saját forradalmi eszméik népszerűsítésére használták fel. (Ennek igazán csak a szerb nemzeti felkelő mozgalom – csetnikek – szétverése után lett nagyobb jelentősége.) A nemzeti ellenállás a megszállók támadásai után a nép természetes túlélési ösztönének megfelelően modus vivendit akart találni a hódítókkal, ennek fényében kell értékelni az usztasákkal Kelet- és Közép-Boszniában, illetve a knini vidéken kötött megállapodásokat. (A csetnikkérdést veti fel a kötet egy másik tanulmánya is, mondván, napjainkban többször felmerül a csetnikek rehabilitációjának kérdése Milorad Ekmečić akadémikus, a Karadžić-féle Szerb Demokrata Párt egyik megalapítója és szellemi atyja szerint a csetnikek célja a monarchia megújítása volt, a politikai ügyek intézését rábízták a londoni emigráns kormányra. A háború végén a szerb nép sorsáról való döntés, és az a csetnikek egyetlen hibája, hogy ezt hagyták, a brit kormány kezébe került. A csetnikmozgalom társadalmi céljai középpontjában – mivel bázisát a szerb szabad parasztok alkották – az agrárreform állt. Az 1942-es csetnikkongresszus programja szerint azé a föld, aki megműveli, ezenkívül az ipari és a hitelintézeteket államosítani kell, tehát – Ekmečić szerint – társadalmi céljait tekintve nem lehet elmarasztalni a mozgalmat. Az 1941–45-ös forradalom a szerbek történetének egyik legfényesebb eseménye, melynek örökségéhez az új rendszerben nem férhet kétség.)

A szerb nemzeti önvédelmi mozgalom szétverését részben a kommunista-internacionalista koncepció irányozta elő: a kommunisták megalkuvás nélküli harcot hirdettek a „hazai reakciós erőkkel” szemben is. A JKP sikeresen keresztülvitte, hogy a megszállók elleni partizánmozgalom élére horvátokból és muzulmánokból álló nemzetközi vezetőséget ültessen, abban az időszakban, amikor a mozgalom bázisát a szerbek jelentették. Ezzel a JKP nem növelte, hanem a szerbek közti ellentétek és összeütközések miatt gyengítette az ellenállás erejét. Egyre gyakoribbá váltak a megszállók megtorlásai, néhány helyen a szerbek tömeges menekülésre kényszerültek. Felmerül azonban a kérdés, hogyan szerezték meg a háború végére a kommunisták a nép többségének támogatását. Bár a kommunista felfogás távol állt a nép beállítottságától, a horvát-usztasa megszállóktól való félelmükben sokan az ellenséggel szembeni kérlelhetetlen harc képviselőjét látták a partizánokban, illetve sokakat megfogott a harci radikalizmus.

Nagy fordulatot hozott, hogy 1942–43 fordulóján a szövetségesek a partizánok sikereiről szóló híreket realitásnak vették, és a partizánokra kezdtek támaszkodni. Az antihitlerista nagyhatalmak szemében a harcosságnak és a nagyszerb politikával való szembenállásnak, a későbbi föderatív berendezkedés képviseletének volt értéke. A partizánmozgalom a nagyhatalmak szemében jugoszlávként tűnt fel, pedig bázisát tekintve alapvetően szerb volt. Nagyhatalmi megerősítést kapott a későbbi AVNOJ-koncepció, amely a szerb földeket szétdarabolta, és elfogadtatott mind a nagyhatalmak által, mind a partizánmozgalmon belül a kompromisszum a szemben álló erők: a quislingista horvátok és muzulmánok, illetve a szerbek között. A két szerbellenes kisebbség cselekedetei megbocsátásban részesültek, ami lehetővé tette számukra a Tito, illetve a győztesek mellé állást. Ekkor már senki sem figyelt arra, hogy az addigi szerbellenesek átállásáról volt szó, a világ pedig örömmel elfogadta az 1944-45-re már valóban jugoszláv etnikai struktúrát kifejező mozgalom föderációt meghirdető politikáját. A szerbek számára végzetes volt annak elfogadása, hogy a föderalizmus a nagyszerb hegemónia tagadásaként jött létre. Az angolok, amerikaiak elhitték a propagandának, hogy a szerb-horvát polgárháború oka a nagyszerb hegemonizmus volt, Sztálin számára pedig a kommunista hatalomátvétel volt a lényeges. Az új állam belső felépítése a későbbiekben sem kérdőjeleződött meg, akkor sem, amikor az állam társadalmi berendezkedése már nagymértékben módosult.

Tito Jugoszláviájában a nemzeti politika alapját az egység, testvériség és internacionalizmus jelszava alatt a hegemonizmus elleni harc jelentette. Ennek keretei között fokozatosan és zavartalanul fejlődhetett a szerbellenes nacionalizmus és szeparatizmus. Bosznia-Hercegovina, ahol 1941–45-ben a legsúlyosabb polgárháború dúlt, a nemzetek közti szimmetria megvalósításának kísérleti terepe lett – a szerbek rovására. Ennek egyik megnyilvánulása a muzulmánok nemzeti létének ideológiai alapon való bizonyítása, majd nemzetté nyilvánítása. A horvátokkal és a muzulmánokkal szemben a szerbek nemzeti tudatukat nem fejleszthették intézményesen, a pravoszláv egyház marginális helyzetbe került. A csetnik szó lassan a horvátellenesség szinonimájává vált, és fájó módon feledésbe merült a szerb néppel szemben elkövetett genocídium is.

Az 1990-es években a nemzetközi közvélemény is szerbellenes volt, látható volt, nincs tisztában azzal, hogy a második világháború óta mély ellentétek vannak Bosznia-Hercegovinában. Bosznia AVNOJ-i határainak elismerését a szerbellenesség motiválta. Oroszország politikájában közrejátszott a titóista-Komintern hagyomány a szerbek bűnösségéről, a többi nagyhatalmat részben gazdasági érdekek, az iszlám világhoz fűződő kapcsolatok befolyásolták.

Egyetlen dolog volt egyértelmű: az egész szerb nép egységesen háborúba lépett Bosznia-Hercegovinában. A szerbség határozottan emlékszik a világháború tapasztalataira, a nemzeti dimenzió háttérbe szorítására. A jelenlegi polgárháború válasz a szerb nép AVNOJ-i szétdarabolására, annak a politikának a bumerángja, amelyik az egység és internacionalizmus jegyében intézményesítette a nacionalizmust, ezzel semlegesítette a szerb nemzetet, és végül szétrombolta a szövetségi államot. Végső soron ez annak a Churchill és Tito között létrejött kompromisszumnak a következménye, amely lehetővé tette a sztálini forradalmi stratégia győzelmét. Az 1990-es évek elejére összeomlott a nem történelmi és nem nemzeti alapokon épült állam és társadalom.

A cikk és az egész tanulmánykötet a szerb álláspontot képviseli. Sok mindennel lehet nem egyetérteni, de megismerni szükséges. Az érdeklődő olvasónak csak közhelyek jutnak az eszébe. Mikor lehet megírni, egyáltalán meg lehet-e írni egy olyan terület történetét, amely területet több nemzet lakja, és mindegyik a maga számára akarja megszerezni. Boszniában ez az idő még messzinek tűnik. A sebek minden oldalon mélyek.

Bosna i Hercegovine od srednjeg veka do novijeg vremena. Međunarodni naučni skup. 13–15. decembar 1994. (Bosznia-Hercegovina a középkortól a legújabbkorig. Tudományos tanácskozás, 1994. december 13–15.) Odgovorni urednik Slavenko Terzić. Beograd, Novi Sad, 1995. 467 p. + 6 térkép

Bíró László