Klió 1997/3.

6. évfolyam

Kuba 1989 után

 

A kelet-európai tervgazdaságok összeomlása Kubában sokkot okozott. A szigetország szinte egyik napról a másikra elveszítette különlegesen kedvező kapcsolatait a Szovjetunióval és a Keleti Blokk országaival, amelyektől a szocialista rendszer felépítését és a jóléti állam megteremtését remélte.

A kubai külkereskedelem az amerikai embargó következtében a hetvenes évek közepén a Szovjetunióra és a KGST országaira szűkült le. Ez a forgalom akkor az összesnek 75 százalékát tette ki.

Létfontosságú volt a szovjet nyersolaj, amely nemcsak biztos energiaforrás volt, hanem egy részét a szigetország eladta, ebből fedezte devizabevételének 40 százalékát.

A belső fogyasztásra szánt élelmiszer-termelés a felére esett vissza, ugyanakkor amikor megszűntek azok az élelmiszer-szállítmányok Kelet-Európából amelyek a fogyasztás 40 százalékát tették ki. A hivatalos adatok szerint a kalóriafogyasztás 1989–1993 között egyharmadára: 1780 kilokalóriára csökkent.

A stratégiai jelentőségű cukorágazat termelése, amelyből az exportbevétel 75 százaléka származott, 1993–1994-ben 4 millió tonnára esett vissza, ezt maga Fidel Castro nevezte katasztrófának. Az 1994/95-ös évben 3,3 millió tonnás termés a legutolsó 50 év legrosszabb eredménye volt.

A rendszer reagálása a „Kiigazítási vagy helyesbítési kampány”-nak nevezett intézkedés, amelyet a nyolcvanas évek közepén a Párt kezdeményezett, 1993-ig nem vezetett tényleges javuláshoz.

A Kommunista Párt 4. Kongresszusa elsőként határozta meg a tulajdon szerzésének mértékét. A legfontosabb devizaforrásnak az idegenforgalmat nevezte meg, valamint a biotechnológiai termékek exportját, és a külföldi befektetők számának növelését.

A csekély árukínálattal szemben hirtelen óriási pénzmennyiség áramlott ki, robbanásszerűen növekedtek a devizagazdálkodású állami vállalatok kiadásai, virágzott a feketepiac.

 

A krízis csúcspontja. A reform radikalizálódása

 

A keményvaluta tartását 1993-ig büntették. Amikor a birtoklást szabaddá tették, lehetővé vált a dollár szabad áramlása. Az állami gazdaságok 400 000 parasztjának haszonélvezeti jogra átadták a földet, 2600 új szövetkezet jött létre. Saját számlára dolgozhatott azontúl a kézműipar és a szolgáltató ipar.

A nemzetgyűlés az állami költségvetés szanálását határozta el az árak emelésével és a támogatások leépítésével (1994). Ugyanebben az évben döntötték el az adózás alapelveit, amelyek 1995 elején léptek hatályba. A paraszti és agrártermékek szabadpiaci kategóriába kerültek.

Vegyes vállalatok létrehozását engedélyezték. Például a mexikói CEMEX a Manielben működő cementkomplexumból 40 százalékban részesedett, ezzel az első külföldi válalkozó lett az országban. Egy hollandiai bank betéti társaság formájában csatlakozott a kubai ALCEMEX csoporthoz, mint az első külföldi pénzintézet a forradalom óta. Az ENTEL Állami Telefontársaság 49 százalékát a mexikói DOMOS-csoport vásárolta meg. Kuba társulási szerződést kötött a kanadai bányakonszernnel nikkel és a kobalt kibányászására, feldolgozására és piaci értékesítésére.

Mindez a nép mindennapi életében még nem volt érzékelhető. Raul Castro hadsereg-főparancsnok 1994-ben egy interjúban azt mondta, hogy az éhező nép politikailag veszélyes lehet. (A legfrissebb emlék az augusztus 5-i zendülés és a menekültáradat volt.)

A félelem attól, hogy a még virágzó feketepiac a maffia kezébe kerülhet, még fontos szerepet játszik. Az embereket arra ösztönzik, hogy csökkentsék a költségeket és profitot termeljenek.

Az állami költségvetés hiánya 1989-1993 között 1,4 milliárd pesóról 5,05 milliárdra nőtt.

A feketepiacon az árak ugyanebben az időben – állandó jövedelemfizetés mellett – átlagban 1300 százalékkal, a cigaretták árai 500 százalékkal, a babkávéé 900 százalékkal, a disznóhúsé 1000, a rizsé 1700, a tojásé 3300, a szappané 4000, a mosóporé 7700 százalékkal nőtt.

Az állami reagálás egyszerű: a kiadásokat csökkenteni kell; konzerválják a bankjegykiadásokat. Parlamenti viták után elhatározták 1991-ben a dohány, az alkohol, az áram, a víz, a benzin ára, a postai és szállítási díjak emelését. Az egyéni vállalkozás, a nyereségközpontúság, a hatékonyság növekedése lett a jelszó.

Mindezek a reformok kis hatásfokúak maradtak; 1994-ben a gazdaság mindössze 0,7 százalékos növekedést ért el, ez a gazdaság további lejtmenetét jelentette. A növekedés motorja a dollár, amely egyre nagyobb szerepet játszik. Az állam továbbra is mint szabályozó (regulator) egyeztető, össze­hangoló (koordinátor) és közvetítő van jelen.

További lépések is történtek. A hátsó udvarokban működő kis vendéglőknek (paladares) megvolt az esélyük arra, hogy legalizálják őket. Az utcán gyorsétkezők nyíltak. Varaderoban és Havannában 7 valutabeváltó helyet létesítettek, ahol a dollárt konvertibilis pesóra, ezt a belföldön használt pénzre lehet átváltani. Havannában új piacokat nyitottak meg, ahol a halászok szabadon árulhatják a kifogott halakat.

Mindössze 3 terület tabu. A szocializmus, a Párt szerepe és a politikai rendszer. (A peresztrojka „következményeit” Kubában is jól ismerik.) Az országban egyre nagyobb szerepet játszanak a külföldi vállalkozások. A biztosítási szakmában 47 százalék a spanyol vállalkozó. Kanadáé 26 százalék, Olaszországé, Mexikóé 13, francia érdekeltség 13, holland 9 százalék.

Mit értek el és hogyan tovább? A tervgazdálkodás bürokráciája javarészt eltűnt. A liberalizálódásnak mindenesetre megvannak a maga határai. Az állam egyelőre megmarad a gazdasági reformoknál.

Szervezett ellenállás a rendszerrel szemben nincs. (Egy 1995-ből származó Gallup-intézeti jelentés szerint – amely először származott Kubából – a megkérde­zettek 48 százaléka úgy nyilatkozott, hogy az elmúlt harminc évben a rendszer inkább eredményeket hozott, mint hátrányt. Arra a kérdésre, hogy a rezsim ellenzőit támogatnák-e, 32 százalék „senki”-vel válaszolt. Az emberi jogokért harcolókat és az ún. disszidenseket 12 százalék támogatná. Az ellenzéket a hivatalos Kuba „randalírozó lumperproletárok”-nak, „Miami zsoldjában álló zsoldosok”-nak nevezi. A nyári szabadságolások idejére a TV meghosszab­bította adásidejét, ritkábbak lettek a szokásos áramkimaradások. Mindenesetre Havanna kezd hasonlítani a Latin-Amerikában megszokott képre. Koldusok, utcagyerekek, akik néhány pesoért ablakot törölgetnek, s a nyugdíjasok szeret­nének néhány dollár jövedelemhez jutni.

Kuba soha nem volt román típusú diktatúra. Ellenzéki megmozdulásra nemigen lehet számítani. A nép nagy részénél a vállalkozások csak kevés változást hoznak. Az ellentétek a vidék és város, a főváros és vidék között még jobban kihangsúlyozódtak.

A forradalmi párt, a maga 720 ezer tagjával az államot, a biztonsági erőket, a gazdaságot ellenőrzi 54 ezer alapszervezetével egy 11 milliós országban. A politikai változások éppen ezért alig valószínűek.

 

Dietmar Dimoser: Castros Kuba: Anachronismus oder Transformation? (Castro Kubája: Anakronizmus vagy átalakulás?) Politik und Gesselschaft, 1996. 4. szám, 404–418. Friedrich Ebert Stiftung. Mexiko

 

Rozsnyai Jenő