Klió 1998/2.

7. évfolyam

Lengyelország határai

 

 

Napjainkban, az Európa Unióba való törekvésünk következtében felértékelődött a határok, illetve a határ menti területek együttműködésének jelentősége. Azonban, míg a XIX. század során ezek a határok inkább a széttagoltságot, a „senki földjét” jelentették, a huszadik század végére a jelképes határok korszaka látszik beköszönteni, igaz, a jelképesség maga egyelőre csak a kontinens nyugati felén érvényes. Századunk Középkelet-Európájában a határok kérdése különösen érzékeny terület; az országhatár általában egy­szersmind a feszültségek gócpontjaiként is aposztrofálható. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy a térség minden egyes országának komoly gondjai voltak a határkérdést illetően, hiszen századunkban az egyes államok határai messze nem estek egybe a tényleges etnikai határokkal és ezt az ellentétet egyik határrendezés sem tudta feloldani. Különösen igaz ez a térség keleti határai esetében, így Finnországtól (Karélia) Lengyelországon és Magyarországon (Erdély) át egészen Romániáig (Besszarábia) – de akár a horvát Krainákat is említhetjük – megoldatlan probléma maradt a keleti határok kérdése.

Jacek Kolbuszewski fent említett könyve egyebek mellett ezzel, a Lengyel­országot szintén érintő kérdéssel foglalkozik, de könyve tematikáját tekintve túlmutat az országhatár mint megoldatlan probléma kérdésén. A cím, Kresy, olyan fogalmat takar, amely egyrészt történeti–földrajzi kategória, ugyanakkor irodalomtörténeti jelentőséget is rejt magában. A könyv egy Lengyelország történelmével és kultúrtörténetének különböző aspektusaival foglalkozó sorozat részeként jelent meg. A sorozat mottóját a lengyel drámairodalom egyik kimagasló alakjának, Stanisław Wyspiańskinak Wesele (Mennyegző) című drámájából kölcsönözték – „A to Polska właśnie” = Ez éppen Lengyelország –, mely tulajdonképpen a kötetek jellegére is utal.

Tematikáját tekintve több tudományág is helyet kapott a sorozatban, az irodalomtudomány kérdéseivel foglalkozó művek éppúgy fellelhetők, mint a történettudomány és a szociológia alkotásai. Sorozatról lévén szó, meg kell említeni az egyes kötetek magas szintű művészi megjelenítését és a gazdag képanyagot; a jobbnál jobb tanulmányok mellett a terjedelem mintegy egynegyedét az értékes képanyag alkotja, így az egyes köteteket kisebb fajta albumként is kézbe vehetjük.

A fenti megállapítások igazak Kolbuszewski művére is, azzal a megjegy­zéssel, hogy a témáját tekintve nem csak a történelemmel, hanem az irodalommal is foglalkozó monográfia a gazdag bibliográfiai anyag mellett a szerző által gondosan összeválogatott kisebb terjedelmű forrásgyűjteménnyel is kiegészül.

Mit is jelent egészen pontosan a cím, amelynek „végekként” történő magyarra fordítása nem teljesen pontos, a szó azon értelmében, hogy bár egyfelől mint történeti–földrajzi kategória az ország, a lengyel–litván unió „Rzeczpospolitájának” végvidékét jelentette, ugyanakkor a huszadik század közepére a lengyel köztudatban az elszakított keleti területekkel hozták kap­csolatba? A kérdésre a választ többen is keresték a XIX. és a XX. században, magának a fogalomnak a jelentésköre is bővült, illetve megváltozott a történelem során, a szerző az alábbi meghatározást érzi közelállónak. „Kresy... egyebek mellett Lengyelország keleti területeit is jelenti”.

A szó eredeti jelentése „végvidék”, a köztudatban való elterjesztője pedig a lengyel történeti földrajz atyja, a krakkói geográfus, Wincenty Pol volt, aki földrajzi témájú írásai mellett szépíróként is jeleskedett. A XIX. századi értelemben Kresy alatt értették Volhínia, Podólia, a Dnyeper és a Dnyeszter vidékét, de századunkra Kresy-ként emlegették a Warta folyó vidékét, valamint Ukrajna és Kelet-Galícia, sőt Litvánia területét is.

Irodalmi és művelődéstörténeti szempontból Kresy a lovagi-nemesi hagyományok és a nép körében élő tradíciók színtere, a XVII. századi lengyel szarmatizmus megtestesülésének helyszíne, Kolbuszewski szavaival élve, „mindaz a határvidék, ahol valamikor a múltban a lengyelség szempontjából valamilyen nagy történelmi esemény zajlott.”

Politikai síkon Kresy a lengyel államtér, az 1569 és 1772 közötti időszak, tehát a lengyel–litván unió és a felosztások előtti Lengyelország, a Rzeczpospolita határvidékét jelentette, melyben az összekötő kapocs – soknemzetiségű országról lévén szó – a közös nemesi hagyományok, a Liberum vétó, az egyazon nemesi szabadságjogok fennállása és a szarmatizmus, mint nemesi magatartásforma volt. Az első világháborút követő időszakban a lengyelség Kresyvel kapcsolatos reflexióit a magyarságnak a Trianon utáni Erdéllyel kapcsolatos érzéseivel lehet rokonítani. Egy múlt századi nézet szerint Kresy egyfelől a Nyugat védőbástyája a civilizáció és a vallás szempontjából, egy másik aspektus szerint ellenben Kresy az a terület, ahol a lengyelséget egykoron a germanizáció vagy a russzifikáció fenyegette. Erdéllyel való összehasonlításra kínálkozik az a jellegzetesség is, hogy a lakosság Kresy területén is igen tarka etnikai képet mutat. A két legnagyobb városnak, Lembergnek és Vilnának lakossága elenyésző százalékban tartozott az ukrán, vagy a litván nemzethez, ugyanakkor jelentős volt a zsidóság és a lengyelség aránya. Az ukrán és litván lakosság zömmel a falvakban lakott.

Az első világháborút követően megváltozott a Kresy-fogalom jelentéstar­talma. Ekkor került előtérbe Kelet-Galícia és Litvánia, elsősorban Vilna és környéke mint a lengyel államtér egykori, illetve elérendő területei. Ekkorra csúcsosodott ki a XX. század két nagyformátumú lengyel politikusának, Roman Dmowskinak és Józef Piłsudskinak a lengyel államtér kapcsán fennálló ellentéte. Míg Dmowski politikája azon alapult, hogy az első világháborút követően Lengyelországnak az etnikai határok keretei közé kell visszatérni, Piłsudski számára elfogadhatatlan volt az etnikai határaira visszaszorított Lengyelország. Egyes történészek szerint az 1919-től kezdődő katonai akciói azzal voltak magyarázhatók, hogy keresztes hadjáratot akart indítani a forradalmi Oroszország ellen, illetve a Rzeczpospolita feltámasztása érdekében.

1922-ben Közép-Litvánia Lengyelországhoz csatolásával kialakultak Lengyelország végleges határai. 388 634 km2-es területével a hatodik legnagyobb területű európai államnak mondhatta magát, azonban az 1772-es területeinek csak mintegy 52 százalékát tudta megszerezni. 5500 km-es határ­vo­nalán nagyrészt Lengyelországgal ellenséges államokkal érintkezett. Valójában három olyan terület említhető meg, ahol nem voltak határvitái; Románia (349 km), Lettország (109 km) és a Balti-tenger (140 km). A nyugat felé indított és a kelet felé tett lépések által soknemzetiségűvé vált Lengyelországban a lengyelek a lakosság közel 65 százalékát tették ki, míg 16 százalék ukrán, közel 10 százalék zsidó és 6,1 százalék belorusz is került, zömmel a keleti területekről. Keleten, a Szovjet­unióban mintegy 800 000, míg Litvániában 200 000 lengyel maradt, ami további konfliktusok hordozójává vált.

1922-re a Kresy jelentése új elemekkel gazdagodott. Maga a fogalom kettévált; belső és külső Kresyre (végekre), s ekkortól a Kresy egyre inkább a belső területekkel, tehát a Curzon-vonal és a tényleges keleti területekkel azo­-no­sítódott. Ezeken az újonnan visszaszerzett területeken hatalmas méretű újjáépítések kezdődtek, melyek igencsak felemésztették a lengyel gazdaság erejét. Olyan ősi lengyel területek voltak ezek, melyek jelentős nem lengyel lakossággal rendelkeztek, így az itt folyó újjáépítések, és ezek anyagi terheinek következményei nem tettek jót a lengyel belpolitikának. Ekkortájt figyelhető meg a lengyel nacionalista nézetek előretörése is.

A következő nagy határváltozást követően, 1947-ben a lengyel nemzeti tudatban Kresy az ekkor véglegesen a Szovjetunió birtokába került területekkel kezdett azonosulni. Az a térség volt, ahonnan mintegy 5,25 milliónyi lengyelt telepítettek, zömmel a Németországtól lengyel kézbe került területekre. Ez a trauma a lengyelség körében máig lezáratlan kérdés maradt, így nem véletlen, hogy Kresy a nosztalgiával őrzött múlt mellett a közelmúlt fájdalmát is megtestesíti.

Jacek Kolbuszewski könyve éppen ezekre a problémákra kíván rávilágítani. A munkát nem lehet igazán sem a történelemmel, sem pedig az irodalomtörténet egy korszakával foglalkozó művek közé sorolni, noha a szerző maga elsősorban irodalomtörténész, a wrocławi egyetem professzora. Nem véletlen, hogy ebben a könyvben is szerepet kap a táj, a vidék szerepének leírása, Kresy ugyanis a két világháború közti időszakban küldetéstudatot is jelentett a lengyelség számára. Sorra alakultak Lengyelország területén a természetvé­delem és a honismeret fontosságát hirdető szervezetek, melyeknek egyik fontos feladata Kresy megismerése, illetve a szélesebb közönséggel való megismertetése volt. Könyvét tematikusan, illetve kronologikusan tagolja öt nagyobb fejezetre, illetve hatodikként az előbbiekben említett forrásgyűj­teményt adja közre. Az első két fejezetben inkább a helyszínt, Kresy földrajzi helyzetének vizsgálatát helyezi a középpontba, míg a harmadik, számunkra felettébb érdekes rész Kresy és a két világháború közötti lengyel közgondolkodás kapcsolatát igyekszik ábrázolni. Választ kapunk a Piłsudski által vezetett keleti hadjáratok indítékára, a lengyel–litván eszme továbbélésének jelentősé­gére és konfliktusaira. A negyedik fejezet a művészetek és a táj kapcsolatának érzékletes bemutatása, míg az ötödik részben Kresy és a lengyel történelmi küldetéstudat kapcsolatát tárja fel a szerző. A mű végén jól használható bibliográfiát, illetve névmutatót találunk. Egyedüli hiányosságnak a földrajzi nevek listájának elmaradása említhető meg, amely a történeti geográfiának egy fejezetével foglalkozó mű esetén elengedhetetlenül szükséges lenne. Kiemelendő ugyanakkor a már fentebb említett igen gazdag képanyag, illetve a szépirodalmi és történeti leírások gazdagsága.

 

Jacek Kolbuszewski: Kresy (A végek). Wydawnictwo Dolnośląskie, Wrocław, 1996, 256 p.

 

Schmidt Andrea