Klió 1998/3.

7. évfolyam

Kultúra és történelem a szlávok világában

Az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézetének ez a kiadványa egészen új oldaláról mutatja be ezt a már évtizedek óta működő intézetet. A korábbi ideológiai megkötöttségektől megszabadulva most ismerkednek a Nyugat új kulturális áramlataival, pontosabban most számolhatnak be erről, s ezeket erősen utánozzák is, ami olykor megnehezíti a megértést.

A kötetet szerkesztő I. I. Szvirida egy 1991-ben tartott konferenciára utal, amelyből ez a kötet kinőtt. A két fogalom kölcsönösen egymás része is, hiszen a kultúra történeti jelenség, a történelem viszont reflektálódik a kultúrában. A történeti tudat és a historizmus alapkérdéseire is utal. A kötet szláv tematikájához pedig azt fűzi hozzá, hogy a szlávok többségének sokáig nem volt saját állama, ez meghatározta fejlődésüket és felfogásukat.

L. A. Szofronova szintén a két fogalom kölcsönös viszonyával foglalkozik, amely valamilyen formában mindegyik tanulmányban visszatér. A művészet ad értelmet a történelemnek. A történelem és a kultúra különböző ütemben fejlődik. A művészet a történeti tényt kulturálissá alakítja át, enélkül a tény elfelejtődne. Megkülönbözteti a történeti és a kozmológiai megközelítést, az utóbbi pesszimista. A történeti csak az események lineáris rendjét akarja felderíteni.

V. N. Toporov a geoetnikai panorámát tárgyalja. A nem egészen világos fogalomról az derül ki a tanulmányban, hogy a történelem egy-egy etnikum által feldolgozott formáját kívánja jelenteni. A szerző konkrétan az orosz Őskrónika szövegéből indul ki, s ennek példáján mutatja be, hogy az értelmezés mindig arra kérdez rá: ki (mi), hol és mikor. Az erre a kérdésre adott válaszokból derül ki az etnikumok szerint különböző panoráma. Az Őskrónika egységet képvisel térben és hatalomban, egységet időben és szellemben, és erkölcsi eszme is, mert Krisztus követéséről szól. A mitológiának is nagy itt a szerepe. Az Őskrónika egyetemes aspektusban indul, azután jut el az etnikumhoz, sőt még azon alul is az egyes törzsekhez. Nem szabad alkotás, mert történeti feljegyzéseken alapul. Kitér a szerző a kompozíció problémáira is. A régi orosz ember nem newtoni, hanem mítikus térben élt. Bizonyos orientális elemek is találhatók az Őskrónikában.

Sz. M. Tolsztaja az idő mitológiáját és értékelméletét mutatja be a szláv népi műveltségben. Arról értekezik, milyen kritériumok alapján osztották részekre az időt (hónapok, napok, mezőgazdasági teendők, a Hold és a Nap járása szerint), tehát részben lineárisan, részben ciklikusan. Az egyes napok vagy hónapok lehettek jó vagy rossz előjelűek, ez a különböző szláv etnikumoknál is eltérő, de még az oroszoknál is hol pozitív, hol negatív lehet egy bizonyos időelem. Sok szláv népnek saját neve van a hónapokról, s ezek a természet változásaira utalnak. Az időkódban a határok is fontosak, pl. az éjfél és a dél. A naptár alapvetően keresztény, a keresztény ünnepekhez igazodik, de sok pogány elemet is megőrzött. A növekvő Hold időszaka szerencsésnek számít, az Újhold szerencsétlen időpont. Ünnepnapokon természetesen munkatilalom van. Rituális időről is lehet beszélni az emberi életkor szakaszai szerint (keresztelés, temetés). Az idő az ilyen ritusokban sűrűsödik.

A. M. Rancsin az Igor-éneket vizsgálja a kötet adott szempontjai szerint, egyenesen avantgardista jelleget is tulajdonít neki. Szemantikája nem egészen világos. Mit jelentenek a régi és a mai korok fejedelmei? Az előbbiek valószínűleg a XI. században csakugyan élt részfejedelmek, az utóbbiak pedig az ének megalkotásának kortársai. Egészében az Igor-ének lehet politikai értelmezésű, és akkor a különböző részfejedelmi klánokról van szó, de lehet történetfilozófiai értelmezése is. A fejedelmeket az Ének kettősen értékeli, egyrészt szemükre hányja, hogy egymás közti harcaikkal gyengítik az orosz földet, másrészt viszont arra hivatkozik, hogy vitézül harcolnak, és nem egyszer a pogányok, vagyis a nomádok ellen. Az éneknek vannak pogány vonatkozásai is (Bojan, pogány isten, vagy Trojan, aki esetleg Traianus római császár). Balkáni vonatkozásai is vannak. Értelmezhető úgy, hogy a múlt jobb a jelennél, és akkor ez nem keresztény álláspont. Igor fogsága az eljövendő győzelem záloga, ez már keresztény mozzanat. Igor szökésével és hazatérésével mintegy feltámad. Ez is keresztény mozzanat, mert a keresztény világnézet előre néz, az archaikus hátrafelé, a múltba. Azt a kérdést, hogy az Igor-ének esetleg csak későbbi hamisítvány, a szerző nem veti fel, pedig a tárgyalás során, a belső ellentmondásokra utalva, mintha ezt sejttetné.

Je. B. Gromova a vlagyimiri Istenanya ikonjának 1395. évi csodája példáján mutatja be a történeti tény kulturális ténnyé válását. Az 1395-ös csoda az, hogy az ikont Vlagyimirból Moszkvába hozták, s ez elhárította Timur Lenk támadását. Az ikon mintaképe a konstantinápolyi Maria Odigritia-ikon, amely 626-ban a perzsák és az avarok támadásától mentette meg Konstantinápolyt. Az ikon története is csodás, a hagyomány szerint Szt. Lukács evangélista maga festette. A tengeren áthajózva jutott Rómába, ahol Kelemen pápa találta meg, azután megint tengeren át került vissza Konstantinápolyba. Február 2-án jutott el oda, azóta ez az ortodoxia diadalának az ünnepe. Az 1395-ös eseménysor kapcsán a történeti források nem nevezik meg az ikont. De az látszik, hogy az eredeti csodatévő ikon másolása is csodatévővé teszi a másolatot. A részletekkel 1395 táján nem törődtek. Az eset felveti azt az általánosabb kérdést, vajon az orosz kultúra csak a balkáni másolata?

V. G. Csubinszkaja a Doni Istenanya ikon XVII–XVIII. század fordulóján készült rámáját elemzi. A ráma 18 képben ószövetségi asszonyokat ábrázol, mintegy párokban, ószövetségi szerepük szerint (Judit és Eszter mint népük megmentői). Mindnyájan természetesen Szűz Mária előképei. Mindegyiknek van jelmondata, de ez csak tükörből olvasható el. Ez is mutatja a tükör szerepét, a Speculum virginitatis nyugaton nagyon ismert motívumát, ez nyugat-oroszországi, vagyis ukrajnai közvetítéssel kerülhetett el Moszkvába. A záró kép alul, az ószövetségi Évával szemben az ártatlan Zsuzsanna képe. A szerző ebből arra következtet, hogy a rámát akkor készítették el amikor Péter nővérét, Szófját kolostorba küldte a cár, hiszen Szófja is valójában ártatlan, csak megrágalmazták a Péter elleni összeesküvéssel. A ráma tehát udvari megrendelésre készült, Szófja észheztérítése volt a feladata. Egyúttal előkészület is volt 1700. január 1-jére, amikor az új európai időszámítást bevezették Oroszországban, és ezzel kezdődött a péteri reformok sora. Az egyes asszonyok ábrázolásában is találhatók a nyugati öltözködés nyomai.

O. Ju. Taraszova az óhitűek ikontiszteletét vizsgálja, és ezzel kapcsolatban az Antikrisztus témáját. A cári ikonokat már Alekszej Mihajlovics uralkodása óta nem tisztelték. Az óhitűek elzárkóztak Péter reformjai elől, benne látták az Antikrisztust, képrombolónak is tartották, tehát eretneknek. Az óhitűek egyébként általában ikontisztelők voltak, de volt olyan áramlat is, amely az ikonokat elvetette. Az óhitűeket az Eucharistia értelmezése közel hozta a protestánsokhoz, de a szentségek hiánya is. Az ikontisztelőknél az előírások ugyanolyanok voltak, mint az ortodoxoknál: világi személyek, állatok, a Nap és a Hold ábrázolásának tilalma.

G. P. Melnyikov a politikai mítosz egy példáját mutatja be a középkori cseh krónikairodalom alapján. Pulkava 1374 táján keletkezett krónikája ír arról, hogy Metód keresztelte meg Bořivoj cseh fejedelmet. Ez a középkorban sokat számító kontinuitás szempontjából volt fontos. Az adat régebbi krónikákban is megvolt, de Pulkavánál új aspektusa is van, szerinte Kirill is volt Prágában. Vratislav fejedelem IV. Henriktől kapott királyi címet, ez mintegy a morva állam megújítása. Ehhez természetesen hozzátartozott, hogy előtte a hitet is Moráviából kapták a csehek. Ez beleillett IV. Károly cseh király univerzalisztikus szemléletébe”, hiszen az emmauszi kolostorban óegyházi szláv nyelven végezték az istentiszteletet. A XVI. század derekán Hájek krónikájában is előkerül ez a translatio és Kirill három évi prágai tartózkodása (898–900), meg az is, hogy Metód a horvátoknál és a bolgároknál is járt. Hájeknál ezek az adatok összefüggnek a korabeli csehországi felekezeti viszonyokkal. A szekularizáció itt ekkor még lassú volt.

Melnyikov tanulmányával lezárul az első rész, amely a régi szláv kultúrákat tárgyalta. Az új- és legújabb kori rész első tanulmánya a kötetet szerkesztő I. I. Szvirida tanulmánya a történelem és az idő összefüggéséről a XVIII. századi lengyel kultúrában. A kortársak szerint az országban van haladás, de ez voltaképpen az aranykor helyreállítása. A kor szereplői ítéletre várnak, ezt a képzőművészet adhatja meg, a történeti festészet. Itt még a felvilágosodás idején is megvan az egyházi, bibliai és mitológiai téma, de történeti eseményeket is ábrázolnak. Ezeket sokszor írott források alapján festik meg, mint Canaletto. Szaniszló Ágost megválasztása ezen a képen erkölcsi eszme értékével bír, az esemény allegorikus–szimbolikus értelmezést kap. A kor ciklikus szemléletében az idő fontosabb a térnél. Újdonság a gyermekek ábrázolása, nem mint kis felnőtteké. A korábbi nemesi ideológiának, a szarmatizmusnak is van felvilágosult változata, ennek értelme a nemzeti identitás megtartása. A téma persze a hazai történelem, az arisztokrata nemzetségek dicsősége. A történelem didaktikus. Az 1794-es felkelőket a francia Norblin már a felkelők oldaláról ábrázolja. Az őskor meg a korábbi korok divatjáról is szó van, a parkokban műromokat építenek, a természet kultusza meg mintha valamiféle neolit reneszánszra vezetne. A történelemhez való emocionális viszonyba belefér a karikatúra is. Aktualizálás és archaizálás egyszerre van jelen.

N. M. Filatova a korszellem kifejezésnek néz utána az 1815–20 között megjelent lengyel és orosz folyóiratokban. A felvilágosodás óta nagyon használatos kifejezés a francia esprit-re megy vissza, a kor az első, amely önmagát nevezi felvilágosodásnak. Herder és a romantikus értelmezés is szerepet kap. A nép szelleme, a történelem szelleme is ekkor terjed el. A korszellemmel nemcsak a múltat, hanem a jelenkort is magyarázzák. Általában a haladást, a liberalizmust jelenti a korszellem, meg az alkotmányosságot. A lengyelek számára nyilvánvaló ekkor, hogy Európához tartoznak. 1820 után a liberalizmus eltűnik a folyóiratokból, a nemzeti mozzanat veszi át a helyét.

A cseh szakértő L. N. Titova a huszita mozgalom értékelését mutatja meg a felvilágosodás korában. Korábban inkább csak külföldiek foglalkoztak a mozgalommal. Otthon inkább elítélően emlegették a huszitákat az általuk okozott károk miatt. A hagyomány nem maradt fenn a nép körében, ekkor terjesztik tudatosan. A felvilágosodás vezető alakjai mind foglalkoznak a kérdéssel. Pelcl német nyelvű cseh történetének négy kiadásában Husz alakja árnyalatokban módosul. A vezetőket ekkor rehabilitálják, de II. József nyomán a népi mozgalmat nem. A vezetők mellett védekező iratok jelennek meg. A népszerű irodalom továbbra is elítéli a huszita mozgalmat, a felső osztályok pozitívan viszonyulnak hozzá, németellenes vonását hangsúlyozzák. Josef Dobrovský pozitív véleménye már a XIX. századi értékelés kezdete.

R. M. Kirszanova a péteri korszak ruházkodásáról ír. Az 1701-ben kelt rendelet holland, német és francia öltözéket ír elő, nem lengyelt vagy magyart. Az európai ruházat nem etnikai jelölő, hanem a rendi hovatartozásé, ugyanakkor mégis kevésbé utal a társadalmi különbségekre. Az új ruházaton is megvan a régi orosz öltözék nyoma. Álarcosbálokon még mindenki a régi orosz ruhákban jelenik meg. A korabeli arcképekről leolvasható, hogy orosz sajátosságok továbbra is vannak a ruhákon. A papok és a parasztok számára nem volt kötelező az új viselet, márpedig ez a lakosság 80 százaléka volt.

V. I. Zlidnyev a bolgár nemzeti megújulásban keresi a történelem nyomait. Bemutatja a korszak történetíróit Paiszijtól kezdve egészen a már szakmai színvonalat képviselő Szpiridon Palauzovig és Marin Drinovig. Ismerteti a korszakban írt történeti drámákat. Ezek a francia romantika nyomán szemtimentális alkotások, csak pozitív és negatív hősökkel. (Itt azért még a szovjet felfogás hatása mutatkozik abban, hogy az egyik darab kapcsán a szerző a X. századi Szvjatoszlav orosz fejedelemről azt mondja, hogy Péter bolgár cárt támogatta, holott valójában Bizánc szövetségeseként Péter ellen harcolt, később viszont csakugyan a másik oldalra állt.) Dobri Vojnikov darabjait Bukarestben is nagy sikerrel játszották, ő maga is román területen lépett fel műkedvelő színtársulatával. Vaszil Drumev már reálisabb színművet írt. A festészetben a romantikus N. Pavlovics neve említendő meg, aki színpadi dekorációkat is tervezett, és megfestette a középkori bolgár történelem nagy fordulópontjait.

V. V. Nyikolajenko a nemzeti kultusz kialakulását mutatja be a bolgár kultúrában a XIX–XX. század fordulóján. A felső rétegek ekkor már eltérnek a vallástól, mert az összefonódott a politikával, de még az előző korszak jelentős képviselőinél is, mint Ivan Vazov, a vallásosság voltaképpen a nemzeti érzést jelenti. A vallási és az egyházi mozzanat összefüggését az államhatalom is felismerte és támogatta is. Az államnak szüksége volt a hősök kultuszára a balkáni háború előkészülete idején. A kor orosz vallási reneszánsza a bolgároknál hatástalan maradt. A nemzeti mítosz az első világháború végéig élt. Három összetevője közül az egyik a középkor és a szláv írásbeliség, amely a kisnemzeti és kiskultúrájú, alacsonyabbrendűségi komplexust gyógyította, a másik az oszmán korszakból a szabadságharcos hajdutok emléke, a harmadik a bolgár Árkádia, egy idealizált ország képe.

N. V. Zlidnyeva a késői Malevics (1928–33) művében vizsgálja a társadalmi reáliák szerepét. Úgy látja, Malevics visszatért a figuratív művészethez, a 30-as évek expresszionizmusának az elődje ebben, de szuprematista korának jellegzetességei is megmaradtak. Visszatért a paraszti ábrázolásokhoz, mint az 1910-es években, de ekkor festett portréin mintha már tükröződne a sztálini terror. Korai szakaszában a művészet forradalma megelőzte a politikai forradalmat, kései korszakában a társadalmi valóság tör be művészetébe. Paraszti arcképei reálisak, csak a ruhákon mutatkozik stilizáltság. Ekkori művei a hetvenes évek konceptualizmusának az előzményét is jelentik.

N. M. Kurennaja a történelmi időt kívánja bemutatni a regény terében. A történelem és művészi ábrázolása sohasem adekvát, az író a mentális okokat is keresi. Zárt társadalmakban persze, mint a szovjet volt, az író történésszé válik, hogy leírhassa saját korát. A történeti regény klasszikusaként Tolsztoj Háború és béké-jét villantja fel, s azután hosszan elemzi Darvas József Részeg eső című regényét, amely egy család történetét mutatja meg a harmincas évek elejétől az ötvenes évek végéig, 1956-tal, mint központi problémával. Itt is találhatók esszéisztikus kitérők, formailag is újító volt.

Kultura i isztorija. Szlavjanszkij mir. (Kultúra és történelem a szlávok világában) Moszkva, 1997. Indrik, 271 o.

Niederhauser Emil