Klió 1998/3.

7. évfolyam

A történelem szerepe a XVIII–XIX. századi cseh kultúrában

 

 

Ludmila Titova a felvilágosodáskori és megújuláskori cseh színháztörténet szakértőjeként indult pályáján, érdeklődése később a két korszak kulturális fejlődésének egészére is kiterjedt. A moszkvai Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézetben az utóbbi években éppen a történelem és a kultúra viszonya került az érdeklődés előterébe, erről tanúskodik az itt ismertetett könyv is.

A Bevezetőben Titova abból indul ki, milyen fontos volt ebben a két korszakban a történelem, nem is annyira tudományosan megalapozott formájában, hanem kissé mítoszként is. A mítosz megváltoztatja a történelmi valóságot, de megőrzi lényegét. Mindez persze nem cseh sajátosság. A mítosz lehet deheroizáló is. A történelem „jelei” a cseh fejlődés egyéb korszakaiban, különösen a XIX. század további során is jelentősek.

Az I. fejezet a huszita mítoszt vizsgálja meg a tárgyalt korszakban. A XVIII. századig inkább csak külföldiek foglalkoztak a huszita korszakkal, a hazai emlékezet inkább a kegyetlenkedéseket őrizte meg. A felvilágosodás korában alkotják meg tudatosan az új értékelést, a korabeli forrásokhoz fordulva. Ebben a jozefinizmusnak is volt hatása, a huszita vezetők rehabilitálódnak, de a mozgalom egésze nem, M. A. Voigt pl. éppen óv attól, hogy a mozgalom példáját kövessék. A népszerű ponyvairodalomban továbbra a negatív kép uralkodott, a felsők pozitív képében pedig a németellenesség került az előtérbe. A felvilágosodás kétségtelenül a huszitizmus újjáéledését jelentette. A megújulás idején a művészet nemzeti jellege kerül az előtérbe, az esztétikai vonatkozások a háttérbe szorulnak. Hus a „nagy cseh” formájában kerül elő, Palacký tragédiát készül írni róla. A XIX. század első évtizedeiben a folyóiratokban számos szépirodalmi alkotás foglalkozik a huszitákkal. Persze még belejátszik az értékelésbe „eretnek” volta. A napóleoni háborúk idején viszont az orosz csapatok jelenléte miatt is megnő az érdeklődés a hadvezér Žižka iránt. A huszita mozgalom iránt feltámadt érdeklődés 1844-ben még XVI. Gergely pápát is arra készteti, hogy a prágai érsektől felvilágosítást kérjen. Az érsek válasza a nyelvi mozgalom fellendülésével magyarázza az érdeklődést, ennek nincs vallási vonatkozása. De kétségtelen, hogy a nyelvújítás orosz szavakat is bevett a csehbe, a szerzők pedig műveiket a cárnak ajánlják. Hus mítosza mintegy általános szláv mítosszá vált. Különösen 1848-ban volt fontos. Éppen ekkor viszont a csehországi németek elfordulnak tőle, a husziták fanatizmusát kezdik emlegetni. A cseh szépirodalomban és a kultúra egyéb ágaiban viszont egy majdnem szekularizálódott Hus játszik nagy szerepet, operát is írnak róla, Palacký cseh történetének két kötetét a huszita mozgalomnak szenteli. A feldolgozások magas igényt képviselnek, ezért nincs széles hatásuk. Újabb fellendülést az 1868–71 közti nemzeti fellendülés hoz, amikor a politikai gyűléseket táboroknak nevezik a huszita Tábor nyomán. Utána pedig az ifjúcseh párt áll ki a mozgalom mellett, saját felfogásuk előzményét találják meg benne. A cseh parlamentben hosszú vitába bonyolódnak az ócsehekkel arról, vajon szabad-e a Nemzeti Múzeumban emléktáblát elhelyezni Husról, az ócsehek a katolikus érzékenységre hivatkoznak. Hosszú vita folyt arról is, kell-e szobrot állítani, 1915-ben valósul ez meg a prágai Óvárosban. Alois Jirásek, a cseh Jókai eredeti források alapján ír regényeket a huszita korszakról, egy ideig emiatt el is fordul tőle közönsége. Pedig bizonyos mértékig deheroizált, és utalt a mozgalom utópisztikus jellegére. A nemzeti megújulás után is állandó téma marad Hus, továbbra is minden kor aktualizálja a maga szempontjából. Kár, hogy a szerző a századfordulónál befejezi vizsgálódásait, így nem kerül elő, mit jelentett Hus Masaryk számára.

A II. fejezet a nemzeti megújulás-korabeli drámaírás történeti mítoszait elemzi. Ekkorra a korábbi kizárólagos nemzeti szempont már elhalványul, a szakmai-művészeti szempontok is előkerülnek. A színdarabok először fordítások vagy külföldi művek adaptálásai a cseh viszonyokhoz, csak idővel kerül elő a hazai színműírás, amely a nagy nemzeti tragédiát kívánja létrehozni. Ebben a korban Prágában két hivatásos színház is működik, vidéken pedig sok a műkedvelő előadás. A cseh szerzők elsőrendűen történeti témákat dolgoznak fel, különösen lovagi történeteket a cseh középkor reális vagy képzelt alakjairól. A fő forrás Hájek XVI. századi krónikája, minden pontatlansága ellenére. Shakespeare és Schiller mintájára próbálnak történeti drámákat írni, de ezek inkább csak szűk körnek szólnak, kevéssé alkalmasak színrevitelre. A lovagi tematika mellett előkerül a farce, ez éppen a jelen társadalmát ábrázolja, de ezzel is történeti jellegű. A nagy tragédiához, amelyet Jungmann vagy Palacký is igényel, azonban hiányzik a megfelelő, a németnek vagy az angolnak megfelelő közönség. A daraboknak sokszor az a hibájuk, hogy hiányzik belőlük a cselekmény, monológok soráról van inkább szó. A nyelvezetük is nehéz. A történeti téma feldolgozása más műfajokban könnyebb, Titova még Kollár Slávy dcérá-ját is idézi. Klicpera Soběslav vidéki fejedelem című darabja már erősen Shakespeare-re utal, komikus párbeszédek is vannak benne, de fő mondanivalója a nemzeti egység megtartása. Az 1830-as évektől kezdve a színház már jobban kapcsolódik a társadalomhoz, felel a kor kérdéseire, így egyre inkább átpolitizálódik. A társadalmi problematika is előkerül, a Véres ítélet című darab az 1496-os bányászfelkelésről szól, de valójában az 1844-es prágai sztrájkmozgalmakra utal.

A III. fejezet a két híres, korabeli hamisítványt, a Václav Hanka által felfedezett Králové Dvůr-i és Zelená Hora-i kéziratot mutatja be saját szem­pontjából, tehát, hogy ezek mennyire hatottak a korabeli nemzeti mozgalomra. Eléggé részletesen ismerteti a nagyobb epikai alkotásokat, kimutatja ezek forrását akár még orosz irodalmi vonatkozásokban is. Természetesen kitalált történetekről és személyiségekről van szó. Minthogy sokáig hitelesnek tartották ezeket a kéziratokat (Palacky is meg volt győződve eredetiségükről), nagy hatást gyakoroltak a szépirodalomra, ez innen vette számos témáját. Mellékesen a népköltészet iránti érdeklődést is elősegítették a kéziratok, képzőművészeti alkotások is készültek az itt megjelenő történetek alapján. Kár, hogy a szerző a hitelesség kérdésével nem foglalkozik részletesen, és azzal sem, ki vagy kik lehettek a kétségkívül magas művészi színvonalat képviselő alkotások szerzői.

Az utolsó, IV. fejezet a város(ok) szerepét mutatja be a nemzeti kultúrában. II. József előmozdította a városrendészetet, építészeti igazgatóságot hozott létre. A korban új városok jöttek létre (üdülőhelyek vagy erődített városok). Többemeletes házak építését is tervezték ekkor. Az önkormányzatot viszont a józsefi rendelkezés szűkítette. A kiadók és a sajtó is elsősorban a városoknak szóltak. Könyvtárak, olvasóegyesületek jöttek létre, hivatásos színészet (a Bouda 1786-ban Prágában) formálódott. Minthogy a József által elrendelt kolostor-felszámolások számos művészi alkotás megsemmisülésére vezettek, 1796-ban a hasonló hibák elkerülésére létrejött a művészet hazafias barátainak az egyesülete, amely a városi kultúra fejlődésében is nagy szerepet játszott. Ez az egyesület alapította meg az első nyilvános galériát, elsősorban főúri adományokból négy év alatt 800 festmény gyűlt össze. Prága kulturális központtá vált, a korabeli veduták ezt jól mutatják. Ekkor terjednek el az állítólag a huszitákra visszamenő nemzeti színek (fehér-piros-kék), amelyek az 1830–40-es évek divatjában is érvényesülnek, ismét a városban persze. Az irodalomban is megjelenik a városi téma, Šedivý vígjátékaiban, ezek már a városi alsóbb rétegeket is szerepeltetik. Témájuk olykor a hagyományos egyházi vagy céhes ünnepek. A festészetben is szerepel a városi téma, középkori templomok vagy egyéb városi részletek. De ide tartozik az arckép­festészet is. A történeti és biblikus témájú festészet is fontos, L. Kol. 1788–89-ben az egész cseh történelmet meg akarja festeni, de többnyire csak vázlatai maradtak fenn. Persze mindez elsősorban Prágát jelentette. Titova a vidék szerepeltetésére példaként Hradec Kralové városát hozza fel, ezt a XIII. században I. Ottokár által alapított várost, amelyet ekkor megerődített várossá alakítottak át, német nyelvű helyőrséggel, az erődítés miatt kevésbé is tudott fejlődni, kevés volt a paraszti bevándorló. De az elzártság miatt a városi kultúra még gyorsabban is fejlődhetett. A város Prága után a nemzeti megújulás másik központja volt, állandó kapcsolatban Prágával. A Pospišil család nyomdája mintegy 400 cseh könyvet és sok röplapot adott ki. A színházban műkedvelők játszottak, akik más városokban is felléptek. Először bécsi Singspieleket játszottak, de hamarosan cseh darabokat is. V. K. Klicpera, a kor termé­keny színpadi szerzője tíz éven át a helybeli gimnázium tanára volt. Az 1830-as években már operaelőadást is rendeztek. 1818-ban itt szervezték meg az első Besedát, ez színdarabbal is egybekötött ünnepség volt, cseh nyelven. (A második már kétnyelvű volt, a bevezető költemény csehül hangzott el, de a darabot németül játszották. Ez azért fontos, mert a szerző a germanizáció kérdését is felveti. Úgy látja, 1848 előtt ez még nem hatott, a cseh–német együttélés békés volt.

A Befejezésben Titova kiemeli, milyen kölcsönhatás mutatkozott meg ebben a korban a kultúra különböző ágai (például a szépirodalom és publicisztika) között. Az elmondottakból szerinte világos, hogy a cseh kultúra egyenrangú volt másokkal, különösen a némettel, amellyel közvetlenül is érintkezett. A múlt a felvilágosodás korában még éppen a felvilágosítást szolgálta, a nemzeti megújulás idején a češství (csehség) kimutatása volt az elsőrendű cél. A felvilágosult Dobner még bírálta a XVI. századi Hájeket, a megújulás vezető alakjánál, Jungmann-nál már ő a fő forrás a múltra vonatkozóan. A múlt alkotásai ekkor esztétikailag is fontosakká válnak. Az 1848-as forradalom és az 1868–71 közti fellendülés idején majd még fontosabbá válik a nemzeti múlt, még ha nem is ismerik pontosan.

 

L. N. Titova: Obrazi i znaki isztorii v csesszkoj kulture XVIII–XIX vv. (Történelmi képek és jelek a XVIII–XIX. századi cseh kultúrában) Moszkva, 1996, lnsztitut szlavjanovedenija i balkanisztiki RAN, 117 o.

 

Niederhauser Emil