Klió 1998/3.

7. évfolyam

Románia története

 

Ekkehard Völkl, aki a regensburgi egyetem Kelet- és Délkelet-Európa történeté­nek professzora és az Ungarn Jahrbuch egyik szerkesztője, a széles olvasó­közönség számára foglalta össze Románia történetét. Munkája lexikon­szerű tömörséggel készült. Nem vonultat fel látványos elméleteket, hanem az időren­det követve tárgyalja a fejleményeket, elsősorban politika­történetet nyújtva. A könyv alcímének megfelelően a XIX. századtól, ponto­sabban a két dunai fejedelemség egyesülésétől kezdődően mutatja be részlete­sebben, hogy mi történt – egészen napjainkig.

Mivel minden ilyen munkának a terjedelme kötött, és a kiadó ragaszkodik a népszerűsítő jelleghez, keserves erőpróba. Óhatatlanul újságíróvá teszi a történészt, anélkül hogy élhetne az újságírás adta mozgásszabadsággal, főleg, ha a kiadó is beleszól a műbe. De ez még csak emeli az ilyen típusú munkák jelentőségét, mert képet ad arról, hogy egy adott közeg: író és olvasó, miként látják a tárgyalt kérdéskört, milyen képet alakítottak ki és akarnak kialakítani egy országról. Minden tárgyszerűsége mellett politikai üzenete is van az ilyen műnek. Gondoljunk például R. W. Seton-Watson A románok története című munkájára, amelynek szerzője – mint a modern Románia egyik megteremtője, aktív politikai szerepet játszott – pártpolitikai és világnézeti preferenciáit is megjelenítette, mégis máig a legjobb összefoglalót írta, mert nem törődött a különböző érzékenységekkel. A francia kiadás során pedig kemény harcot vívott a kiadóval is. Persze azóta változtak az idők és az emberek, ilyen nagy súlyú egyéniségek, Seton-Watson vagy C. A. Macartney nem írnak térségünkről. De az írás felelőssége nem változott.

Ekkehard Völkl könyve arányos, jól felépített mű. A szerző nem akart szenvedélyeket felkavarni. Inkább a kiadói szerkesztő nyomhatta meg a tollat, amikor a borítón azt hangsúlyozta, hogy „Nagy-Románia” olyan fikció volt, amelyben minden harmadik ember nem volt román. Vagy amikor azt ígéri, hogy bemutatja a dáko-román történelemelméletnek a román nemzeti öntu­datban játszott szerepét. Ezek hasznos reklámfogások, de az olvasót némileg becsapják, mert a szerzőnek igazán nincs tere súlypontozni. Élesebben nem fogalmazhat, hiszen ezen kérdések tanulmányba vagy esszébe illő kifejtésébe nem bocsátkozhat bele. A kiadó viszont ezt várja. Mintha a kiadói szerkesztő adta volna az első fejezetcímet: Románia és a románok – vándorlás a korai évszázadokban. Románia tájegységei után természetesen az etnogenezis bemutatása kerül sorra. Közben azonban nem tudjuk meg, hogy mikor született a szó: Románia. Hogy mennyire kellett a hellyel takarékoskodni, mi sem mutatja jobban, mint a román–szláv együttélés és népkeveredés jellemzésére felhozott, „ironikus”-nak minősített román mondás magyarázat nélküli idézése: az ég=cer szó latin eredetű, a pokol=iad viszont szláv. A magyarázat az lehetett volna, hogy a paradicsom=rai ugyancsak a szlávból származik. Nem egyszerűen terjedelmi kérdés azonban az, hogy a szerző a kontinuitás-vitát magyar–román történészvitára egyszerűsítette, kétszer is feszegetve a kérdést némi átfedéssel. Holott nemcsak az. Igaz, említi Robert Roeslert, aki a bevándorlás elméletét felújította és tudományos formába öntötte, de geográfusként mutatja be, mintha nem lett volna komoly filológus. Újabban Gottfried Schramm és Kurt Horedt írtak e kérdéskörben nagyszabású munkákat. Ezek még a bibliográfiában sem szerepelnek. Márpedig ez utóbbit azért is meg lehetett volna említeni, mert a szerző által említett IV. századi berethalmi feliratot (Ego Zenovius votum posui) ő fedezte fel a tudománynak a nagyszebeni múzeum raktárában, és miután Németországba költözött, már nem győzte meg a kontinuitás igazáról. Egyébként, mint tudjuk, 1944 előtt az iskolaalapító nagy román filológusok nem a merev kontinuitás-tézist képviselték, amit a vasgárdista sajtó fel is rótt nekik. És ha már a kontinuitás, mint „állam-doktrina” került szóba, meg lehetett volna említeni azt az 1957-es, titkos vitát, amelyet E. Petrovicinek és Al. Rosettinek a kontinuitást elutasító cikkeiről folytattak történészek és nyelvészek, akik végül is az ügyet diadalra segítették. De míg a szerző valamiféle kommunista leleményként mutatja be a győzelmes elméletet, hangsúlyozni kell, hogy a XIX. századi előzmények után a vasgárdista mozgalom karolta fel, a kor fajelméleti őskultuszának légkörében keresve az önkifejezés formáját, a totalitarizmusának megfelelő történelemszemléletet.

Félreértés ne essék, nem azt kifogásolom, hogy a szerző a kontinuitás felé hajlik, hanem a megtévesztő taktikázást vagy annak látszatát, ami inkább nehezíti, mintsem segíti a tájékozódást. Ilyen érzékenységkímélő Nagy István moldvai vajda törökellenes harcainak a mérlege. A szerző szerint a – méltán nagynak nevezett és újabban szentté avatott – moldvai vajda utódai vetették csak alá magukat a török szultánnak, miután 1486-ban a tengerpartot a törökök bekebelezték az oszmán birodalomba. Valójában már Nagy István elismerte a török fennhatóságot és adót is fizetett. Csak így tudott volna fellépni a lengyelek ellen, akik kihasználták kiszolgáltatottságát és megalázták. Talán ugyancsak hasonló érzékenységkímélő taktikázás miatt nem került szóba az, hogy a Draculaként ismert Karós Vlád vajda nemcsak törököket végzett ki tömegével. Dracula viszont nem jelent ördögöt vagy sárkányt, az ördög=dracul, a szóvégi -a szláv birtokos személyrag, azt jelenti, hogy Vlad Dracul fia.

Ezek a terjedelmi korlátokból is fakadó aránytalanságok a modern Románia történetének bemutatásával aztán szerencsésen eltűnnek. Kiegyensúlyozott értékeléseket és arányos képet kapunk. A fejedelemségek egyesítésétől az első világháborúig terjedő korszakot 1877-tel osztja ketté. Ekkor lépett be Románia Oroszország törökellenes háborújába és vívta ki függetlenségét. A korábbi Románia-történetekkel szemben csak méltányolni lehet, ahogy a szerző a Hohenzollernek jelentőségét hangsúlyozza. Az 1864-től fejedelem, majd 1881-től élete végéig, 1914-ig király Károly ugyanis kiegyensúlyozott bel- és külpolitikájával a román történelem egyik legnagyobb alakja. A szerző bemutatja a modernizáció nagy kérdéseit, régi és új konfliktusait. Parasztkérdés, külpolitika, gazdasági fejlődés, intézményrendszer állnak vizsgálódásai homlokterében. Szívesen idéz német kortársakat, útleírókat, államférfiakat, írókat a romániai helyzet jellemzésére. Olykor alcímként is felhasznál egy-egy találóbbnak véltet. Például: Modernizáció Fél-Ázsia ellenében. Ezt a Fél-Ázsiát Carl Emil Franzos galíciai író találta ki. Annyiban talán szerencsés, hogy a Balkánt már elkoptatták, meg némi ázsiai despotizmussal is lehet jellemezni a korábbi állapotokat. Ebben a fejezetben mutatja be a szerző az ABC reformját tér hiányában némi félreértéssel. Arról ír, hogy az 1860-ban bevezetett latin betűk diakritikus jelei bonyolultak voltak, és egyszerűsíteni kellett, az etimologikus írást pedig az időközben megváltozott kiejtéshez kellett igazítani. Ezt – a szerző szerint – az 1867–69-i helyesírási reformmal nagyrészt megtették. Nagyobb terjedelemben lehetett volna kifejteni, hogy a latin betű bevezetését nem kísérte egységesítő helyesírási reform. Az eredmény káosz lett, amelyet az említett reform csak fokozott, mert az etimológiai irány győzött az Akadémián, olyannyira, hogy a kor nagy szellemi vezéregyénisége, Titu Maiorescu oda is hagyta az intézményt, és csak tíz év múlva tért vissza, amikor végre elkezdődött a fonetikus helyesírási elvek fokozottabb érvényesítése.

A politikai fejleményekről tárgyszerű leírást kapunk – mondhatnánk a kritikai realizmus szellemében. Inkább tartózkodással mint együttérzéssel számol be a kapitalizmus okozta problémákról. Arról, hogy a lakosság közönnyel vagy ellenségeskedéssel állt szemben az iparosítással, vagy hogy a hazai oligarchia a nyugati vállalkozókat megpróbálta távol tartani, és a „mindent magunk” jelszavával igyekezett a modernizációval saját hatalmát is erősíteni. Jó megoldás volt a növekvő Bukarestnek önálló fejezetet szentelni. A szerző nem magasztalja a román külpolitikát, de kirajzolódnak annak erényei: a hallgatás és a helyzetkihasználás. Olykor még egy-egy kormány sem tudta meg, hogy 1883-ban Románia csatlakozott a Hármasszövetséghez, amely a cári Oroszország ellenében védelmet biztosított. Viszonylag nagy teret szentelt az 1907. évi, utolsó európai parasztfelkelésnek, találóan jelezve, hogy a véres megtorlás után „a felkelés az irodalomban élt tovább”. Minden különösebb csodálat nélkül írja le, miként használta ki Brătianu az 1916-os lehetőséget a hadbalépésre, hogy behatoljon a korábbi szerződés miatt megerősítetlen Erdélybe. Nem adózik különösebb csodálattal azért sem, hogy a franciák által újjászervezett hadsereg meg tudta állítani a német ellenoffenzívát.

Nagyrománia a jelen munkában nem a nemzeti üdvtörténet beteljesedése, hanem az európai hatalmi átrendeződés fejleménye. Értékelő megjegyzések nélkül mutatja be, hogy milyen nehezen tudták Romániát a kisebbségi jogokat biztosítani akaró szerződés aláírására kényszeríteni. Képet kapunk arról is, hogy a lakosságában megháromszorozódó országban milyen korábbi értékeket romboltak le. A nagy reform: az agrárreform is kétélű fegyvernek bizonyult, mert a parasztságot ugyan megnyugtatta, de a termelés nem fejlődött. Az alkotmány papíron szebbnek bizonyult, mint a valóságban. A korrupcióra is hoz példát a szerző olvasójának szórakoztatására. II. Károly király is afféle balkáni play boyként jelenik meg a színen. Ugyanakkor érzékeltetni lehetett volna, hogy Európában máshol még nagyobb bohócok és gyilkosok vették át a hatalmat. A Vasgárda mozgalmát is csak délkelet-európai összefüggésbe ágyazza a szerző, holott a nácizmussal is össze lehetett volna hasonlítani, mert a vallásos jelleg ápolása ugyan sajátossá teszi, de gnosztikus vonásai a nácizmussal rokonítják, és ennek sikere nélkül a román fasizmus sem tudott volna olyan látványosan előretörni.

„A román nemzeti állam fikciójával a nemzeti és nyelvi kisebbségek léte állt szemben” – hangsúlyozza a szerző, jelezve, hogy sokhelyütt a »kisebbség« – így, idézőjelben – többségben volt. Megismerhetjük az iskolai románosítás technikáit, amelyet az anyanyelvű iskoláztatás némileg ellensúlyozhatott, bár ennek anyagi alapjait az agrárreform, a földek elsajátítása jelentős mértékben meggyengítette.

A román belpolitikai forrongások – királyi diktatúra, a Vasgárda és Antonescu közös uralma, majd ez utóbbi egyeduralma – tárgyszerű bemutatása után, akkor válik igazán egyénivé, amikor Romániának a hitleri háborúban vitt szerepét és jelentőségét mutatja be. Egykorú források alapján jellemzi a román katonai erényeket. Mansteint idézi, akit meglepett, hogy a tisztek mennyivel jobb élelmet fogyasztanak, mint a gyenge koszton tartott, igénytelen közkatonák. A magyar olvasót meglepheti, hogy a román király átállása milyen komoly csapást jelentett a náci hadigépezetre, és milyen lélektani hatással lehetett, amikor saját gyártmányú tankjaikat vetették be ellenük. És a háború még véget sem ért, de Moszkva már érvényesíteni tudta befolyását, hiszen mint Visinszkij a kiugrásban és átállásban oly döntő szerepet játszó királynak mondta: „Jalta én vagyok.” Aztán Románia kommmunista állam lett. Paradox módon a sztálini primitivizmus utolsó bástyája. Ennek groteszk mozzanatait nagy előszeretettel mutatja be a szerző, ami jelzi, hogy a német olvasó számára ezek a kuriózumok jelentenek csemegét. Például az, hogy 1983-tól az írógépeket évente egyszer be kellett mutatni a rendőrségen, ahol betűpróbát végeztek. (Tegyük hozzá, hogy a német olvasók jelentős része akkor, a 80-as években nem is nagyon hitte el, hogy ilyesmi lehetséges, most viszont már egyre többen csak ilyen abszurditások alapján ítélik meg régiónkat.)

A román forradalom leírása korrektségével emelkedik ki a különböző apologetikus jellegű – Tőkés László szerepét például gondosan elhallgató – „elemzések” köréből. Tárgyszerű képet ad a jelen fejleményeiről, külön alfejezetet szentelve a kisebbségeknek, a magyaroknak és a romáknak.

A könyvet három függelékszerű fejezet zárja. Lexikon szűkszavúságával ad képet a népi kultúráról, a művészetekről és az irodalomról. Majd a németség és a zsidóság rövid történetét, felmorzsolódását és felszámolását mutatja be. Első pillantásra a magyarokról is igényelhetnénk egy fejezetet, de ez a két említett fejezet csak az eltűnt kisebbségekről szól. Szélsőségeseknek aligha tetszik ez az újabb munka, amely egyben annak is dokumentuma, hogy miképpen ítélik meg Nyugaton a mi térségünket.

 

 

Ekkehard Völkl: Rumänien. Vom 19. Jahrhundert bis in die Gegenwart. Verlag Friedrich Pustet Regensburg, Südosteuropa-Gesellschaft München, Regensburg, 1995. 280 p.

 

Miskolczy Ambrus