Klió 1998/3.

7. évfolyam

Egy XVII. századi orosz „nyugatos”, Vaszilij Golicin herceg

Vaszilij Vasziljevics Golicin herceg (1647–1714) érdekes egyénisége és politikai pályája a kortársak és a kutatók érdeklődését egyaránt felkeltette. Bár más-más módon értékelték személyiségét és államférfiúi munkásságát, valamennyien elismerték a „nyugatosságát”. A kortárs francia diplomata, De la Neuville az orosz állam átalakításán fáradozó jóindulatú ábrándozót látott benne, Kljucsevszkij I. Péter reformjainak közeli előfutáraként említette, Platonov a régi orosz múlttól és hagyományoktól egyre távolodó, a nyugati kultúra iránt fogékony „új nemzedék” képviselőjének tartotta, Plehanov „meggyőződéses” nyugatosnak tekintette.

Sz. Lavrov, jelen tanulmány szerzője úgy véli, a nyugatosságával kapcsolatos megállapítások pontosításra szorulnak. A hercegben egy „furcsa” nyugatost kell látnunk és tisztelnünk. Az európai műveltséggel rendelkező, de átalakítási elképzeléseit a gyakorlatban megvalósítani képtelen Golicin egyetlen egyszer sem járt külföldön. A neveltetése mellett egyéniségének és nézeteinek alakulására Szofja Alekszejevnával való kapcsolata hatott. A művelt és energikus régensnőnek köszönhette kancellári tisztét, a segítségével került hatalomra, és vett részt hét éven át annak gyakorlásában, 1689-ben vele bukott el, s került ki végérvényesen Oroszország politikai életéből. A szerző szerint Golicint orosz földön kibontakozó nyugatossága mellett a Nyugathoz való naiv viszonyulás is jellemezte, ami a külföldi követek és utazók – a holland T. van Keller, a szász Laurent Rinhuber, a dán H. Horn, a brandenbuxgi Johann Reyner, a német Engelbert Kaempfers – feljegyzéseiből, leírásaiból egyértelműen kiérződik.

Lavrov tanulmányában arra törekszik, hogy főleg a kortárs visszaemlékezésekre és feljegyzésekre alapozva, a hagyományostól eltérő történelmi arcképet rajzoljon meg Golicinről. Először a származását és politikai pályájának kezdetét vázolja röviden, majd rátér kül- és belpolitikai nézeteinek, elképzeléseinek bemutatására, s vizsgálódását a száműzetésben töltött évekkel zárja. Golicin herceg dicső ősök, a Gediminasok leszármazottja, eredetét Gediminig vezethette vissza. Patrikej Narimuntovics herceg, Gedimin dédunokája 1408-ban állt a moszkvai nagyherceg szolgálatába. Golicin ősapja Patrikej ükunokája, Mihail Ivanonics Bulgakov-Golic volt. Vaszilij Golicin az apját fiatalon, kilenc évesen veszítette el, a neveléséről az anyja gondoskodott. Fennmaradtak a fiához írt levelei, és azokból kiviláglik, mindent megtett annak érdekében, hogy Vaszilijből művelt, képzett embert faragjon. A fiatal herceg 1660-ban került a cári udvarba, Alekszej Mihajlovics cár uralkodása idején a pohárnokságig vitte. Az igazi felemelkedés útja Fjodor Alekszejevics cár uralma alatt (1676–1682) nyílott meg számára. A fiatal reformer cár körül tömörülő előkelő ifjak csoportjával kapcsolatban állt, ismerte azokat az átalakítási terveket, amelyeket a cár kezdeményezésére, lengyel mintára dolgoztak ki. Golicin csak 1676. május 4-től – igaz egyelőre rövid ideig – kapcsolódott be az aktív munkálatokba. Fjodor cár a dumatagok számát növelte, ennek köszönhette Golicin is a bojárdumába kerülését. Már 1673-tól a déli határon teljesített katonai szolgálatot, s az 1681-ig elhúzódó orosz–török háborúban – a rendelkezésre álló dokumentumok tanúsága szerint – derekasan helytállt. 1681 augusztusában a cár Moszkvába rendelte és megbízta az „Otvetnaja palata” (Válasz-terem) munkálatainak vezetésével. Tulajdonképpen az „Otvetnaja palata” a cár által összehívott, a hadsereg megreformálásának tervezetén munkálkodó bizottság volt. Golicin a megfelelő helyre került, hisz a déli határon a hadsereg vezetésében szerzett tapasztalatait és a parancsnokokkal kötött ismeretségét itt hasznosíthatta. Az „Otvetnaja palata” előtt kifejtette elképzeléseit, amely a hadsereg átalakítása mellett a gazdaságot, a társadalmat, az oktatást is érintette.

Lavrov hangsúlyozza, hogy sajnos Golicin nagyszabású elképzelései kéziratban nem maradtak fenn, azok a kortársi feljegyzések alapján azonban jól rekonstruálhatók. Megállapítja, hogy a történészek ezideig főleg De la Neuville Feljegyzések Moszkóviáról című, 1689-ben írt munkájára hagyatkozva szedték rendszerbe Golicin terveit. Azt viszont mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az 1689-es év a herceg politikai pályájának utolsó éve volt, s a tervezetek nem ekkor, hanem 1682-ben születtek meg. Ez utóbbi mellett tanúskodik két külföldi diplomata 1682-ben hazájába küldött jelentése is. Az egyik megbízott, a holland I. van Keller 1682 január 7-én keltezett beszámolójában részletesen írt Golicin és az „Otvetnaja palata” munkájáról. Keller katonai tanácsnak nevezte a nemesekből, valamint orosz és külföldi tisztekből álló bizottságot, s a feljegyzéseiből az derül ki, hogy a tanács tervei között szerepelt a hadsereg és a tisztikar átszervezése, a rátermett tisztek kiemelt díjazása, a nyugdíjas és rokkant tisztek évi illetményének biztosítása. De a prikázokban dolgozó hivatalnokok fizetését, valamint a városokban és vidéken felállítandó nemesi közigazgatási és bírói szervek létrehozását szorgalmazó tervezetekről is említést tett, sőt beszámolt a kereskedőket érintő elképzelésekről. A szerző hangsúlyozza, hogy Keller leírása alapján olyan tervezet körvonalazódik, amely nem szorítkozik pusztán a hadsereg átalakítására, annál többet óhajt elérni, a kereskedelem és a vidék igazgatásának átformálását is szorgalmazza. A másik diplomata, K. von Kohen szintén 1682-ben kelt feljegyzéseiben a katonai változtatásokon túl az 1649-es Törvénykönyv felülvizsgálatának és kiegészítésének tervbevételéről is említést tesz. Ez újabb bizonysága annak, hogy a Törvénykönyv felülvizsgálatának és kiegészítésének gondolata nem I. Péter uralkodása idején ötlött fel, hanem jóval korábban, Fjodor Alekszejevics kormányzásakor. A XVIII. században aztán még jónéhány törvénykönyv-kiegészítő bizottság ült össze, I. Péter alatt kettő, de tevékenykedett ilyen szándékú szerv Anna Joannovna, Jelizaveta Petrovna és II. Katalin idején is. A Golicin vezette „Otvetnaja palata” munkájának rövidesen, 1682. április 27-én, Fjodor halálakor végeszakadt. A cár halálát követő politikai küzdelmek érintették Golicint is, a fellázadt sztrelecekkel tárgyaló bojárküldöttségnek volt a tagja, majd később a leverésükre szerveződő nemesi felkelés élére állt.

Lavrov szerint Vaszilij Golicin politikai karrierjében elért újabb sikereit csak részben köszönhette a fenti eseményeknek, emelkedésében Szofja Alekszejevna régensnőhöz fűződő kapcsolata vált egyre inkább meghatározóvá. A viszonyuk 1678 körül kezdődött, amikor Szofja a beteg bátyjának segítve fokozatosan kapcsolódott be az állam ügyeinek intézésébe. Felfigyelt a művelt Golicinre – egyébként kettejük szerelmi kapcsolatáról számos levél maradt fenn –, akiben személyes ambícióinak a támogatójára talált, s udvari csoportjának tehetséges vezetőjét látta meg benne.

Szofja régenssége alatt Golicin sorra nyerte el a legfontosabb címeket és pozíciókat. Már 1682. május 17-én a külügyi prikáz élére került, majd október 19-én megkapta a kancellári tisztet.

Lavrov a következőkben szól arról, hogy Golicint Szofja kegyenceként emlegették már a kortársak is. B. I. Kurakin herceg Historia című munkájában feszegeti ezt a kérdést, sőt azt találgatja, vajon hogyan alakult volna a herceg sorsa, ha Szofja marad uralmon 1689 után. Arra a következtetésre jutott, hogy Golicint kiszorította volna a hatalomból Fjodor Saklovitij, Szofja másik kegyence, mert ő elvtelenebb volt a hercegnél. Lavrov aláhúzza, hogy „a kegyenc-jelenség” Oroszországban nem új, hisz a XVII. században már akadt néhány befolyásos favorit a cári udvarban, például Borisz Morozov, Artamon Matvejev, de a bukásuk oka más volt. Golicin esetében a véget I. Péter nagykorúvá válása, valamint Szofja régensi uralmának felszámolása eredményezte. A kegyenc így együtt bukott el uralkodójával, amit esetleg Szofja cárnővé koronázásával és a házasságkötésükkel elkerülhettek volna. Egyébként Golicin nem volt népszerű, 1688-ban még merényletet is követtek el ellene, ami igen szokatlan a Pétert megelőző időkben. De la Neuville leírása alapján ismert, hogy az összeesküvő vremenyscsiknek, azaz kegyencnek nevezte Golicint, aki egyébként a szolgája lélekjelenlétének köszönhette szerencsés megmenekülését.

A szerző a következőkben azt elemzi, milyen kül- és belpolitikát folytatott Golicin 1682–1689 között, s milyen eszmék vezérelték elképzelései megvalósításában. Kiemeli, hogy a követjelentések szerint a herceg a külügyi prikáz élén ügyesen politizált, gyorsan elsajátította a korabeli diplomácia fortélyait. Körültekintő, határozott, cselekvőképes volt, s önálló külpolitikai koncepcióval rendelkezett, a külkapcsolatok bővítésén fáradozott. Az örök béke eszméjét vallotta, aminek talán azért is lett odaadó híve, mert tisztában volt a belső politikai viszonyokkal. Az orosz politikai életben jelenlevő két hatalmi csoportosulás vetélkedésétől tartott, s úgy vélte, egy esetleges háború a szomszéd államokkal belső káoszhoz, és hatalmának elvesztéséhez vezethet. Ezért hajlott a békés megoldásra, amit a konkrét eredmények is igazolnak. 1684-ben – a Nariskinok nyomása ellenére – megkötötte a békét a svédekkel, 1686-ban pedig a lengyelekkel. Ezen utóbbi békekötése Oroszországot belekényszerítette egy törökellenes szövetségbe is. Szofja régensségét innen a krími tatárok és a törökök elleni háború kísérte végig. Az orosz külpolitika déli irányvonala így aktivizálódott, háttérbe szorítva a korábbi 1682-es elképzelést, egy Svédország elleni dán–orosz szövetség összekovácsolását. Ez a külpolitikai irányváltás Golicin személyes sorsára is kihatott, ő vezette 1687-ben és 1689-ben a krími hadjáratokat. 1687-ben a parancsnoksága alatt álló orosz sereg későn érkezett a sztyeppére, a szomjúságtól és a hőségtől szenvedő hadak semmilyen sikert sem értek el, visszavonultak. A második hadjárat ugyancsak eredménytelenül zárult. Ebből a hadjáratból visszatérő Golicin csupán passzív szemlélője volt az I. Péter által végrehajtott fordulatnak. 1689. szeptember 9-én a fiával együtt letartóztatták, a rangjától megfosztották, a birtokait elkobozták, s a családjával együtt északra száműzték.

Így már nem válthatta valóra az orosz állam átalakítására vonatkozó elképzeléseit. Erre vonatkozó gondolatait 1689-ben a francia diplomatával osztotta meg, s De la Neuville leírásaiból ismert az, hogy modern hadsereg felállítását, külföldön állandó képviseletek megnyitását tervezte, szorgalmazta a nemesség külhoni tanulmányútjait, s a fiatal nemesek részére Nyugaton szakiskolák elvégzését írta elő. Az elképzelései között szerepelt a kereskedelem fellendítése, az állami monopóliumok megvásárlásának könnyítése, de a parasztok helyzetén is javítani óhajtott. Figyelme a művelődés terjesztésére, a szabadabb vallásgyakorlásra is kiterjedt.

Golicin politikai pályája 1689-ben ért véget. Tanulmánya befejező részében Lavrov az 1995-ben előkerült új íratok segítségével próbálja nyomon követni a herceg száműzetésben eltöltött éveit. A dokumentumokból kiderül, hogy Golicin száműzetése helyéül először Kargopolt jelölték ki, majd szigorították az ítéletet, s a száműzöttet, akihez időközben Jaroszlavlban a családja is csatlakozott, a pusztozerszki börtönerődbe irányították. Golicin ekkor került utoljára kapcsolatba Szofjával, akitől M. Kropotkin herceg vitt és adott át Vologdában levelet és pénzt. Viszontagságos téli útjuk során azonban csak Mezenyig jutottak, ahol engedélyezték a letelepedésüket. 1696 után egy újabb ítélet alapján kerültek a száműzöttek az Arhangelszkhez közeli Penyigre és ott közel húsz évet töltöttek el. Száműzetése kezdetén Golicin több magyarázkodó kérelmet küldött I. Péterhez, de eredménytelenül próbálkozott. A mostoha körülmények ellenére nem tört meg, mindvégig tevékeny maradt, lovakkal foglalatoskodott. I714 májusában hunyt el, a felesége levélben fordult az uralkodóhoz, hogy pénzadománnyal járuljon hozzá férje eltemetéséhez. A herceg hamvait a krasznogorszki kolostorban helyezték el. A családja csak I. Péter halála után, 1726-ban részesült amnesztiában.

Lavrov új adatokat közlő tanulmánya hasznos, kutatási eredményei segítenek abban, hogy V. Golicinről és az orosz történelemben betöltött szerepéről árnyaltabb és pontosabb képet alkothassunk.

A. Sz. Lavrov: Vaszilij Vasziljevics Golicin, Voproszi Isztorii, 1998. 5. 61–72. p.

Bodnár Erzsébet