Klió 1998/3.

7. évfolyam

Néger rabszolgakereskedelem

 

 

Olivier Pétré-Grenouilleau, a Bretagne-Sud Lorient Egyetem docense, e könyvén kívül még három másik művet szentelt az elmúlt években ugyanennek a témának: a francia tengeri kereskedelemnek, kapcsolatának a kapitalizmus kialakulásával és a rabszolga-kereskedelemmel.

Ez a könyv – a sorozat megkívánta tömörségben, sűrűségben és rövidséggel – az afrikai kontinens és a néger diaszpóra lakói által gyakran idézett és még ma is fájdalmasan megélt, több évszázadra átnyúló folyamatot, a néger rab­szolga-kereskedelmet (franciául traite: a továbbiakban, a rövidség és az egyszerűség kedvéért ezt a szót használjuk) tárgyalja.

A Bevezetőben körülhatárolja szándékát, témáját: a traite helye, a történe­lemben játszott szerepe fogja érdekelni. Minden olyan kérdést érinteni akar, amely a témára vonatkozik, s a jelenséget „globális perspektívában” kívánja elhelyezni. Két részre osztja munkáját: az első a traite története, ami a szakemberek által ugyan már ismert, de egymással nem eléggé összekapcsolt aspektusokat vizsgálja, míg a második a traite jelentőségét, következményeit elemzi.

Hamar leszögezi: traite és rabszolgaság nem egy és ugyanaz, bár kétségtelenül léteznek interakciók a két jelenség között. A traite eredete nagyon régre nyúlik vissza a történelemben, hiszen már a fáraók is alkalmaztak néger rabszolgákat, de találkozhatunk velük az ókori Athénben, a punoknál, Karthágóban és Rómában; ekkor azonban még nincs rabszolga-kereskedelem, hiszen csak nagyon kis számban fordultak elő ilyen minőségben. A néger rabszolgákkal történő kereskedés a VII. századtól számítható, megjelenése a muzulmán hódítás következménye. A szerző már itt, s később is többször kiemel egy tényt: a leendő rabszolgákat maguk a néger államok és azok uralkodói „termelik”, cserébe olyan – egyelőre afrikai eredetű – termékekért, amelyeket később az európaiaktól fognak beszerezni. Ez utóbbiak tehát egy, már többé-kevésbé létező rendszer előtt „kénytelenek meghajolni”. Rámutat egy érdekes különbségre a muzulmán és az európai traite között: az előbbiekben nemigen lehet olyan ideológiai, politikai, gazdasági mozgalmakra bukkanni e kereskedelemmel szemben, mint amilyeneket Európában vagy Amerikában megismerhettünk.

Különleges helyet foglalt el Etiópia II. Menelik uralkodása idején: ő igyekezett országát a nemzetközi közösséggel elfogadtatni, ezért megszüntetni a néger rabszolga-kereskedelmet, ugyanakkor nem akart azon arab kereske­–dőktől sem megválni, akik ezzel egyidőben fegyvereket szállítottak neki.

A traite elősegítette a muzulmán világ terjeszkedését: szoros kapcsolatok szövődtek a muzulmán birodalom és Nyugat-Afrika néger államai, uralkodói között. E kölcsönös kapcsolatokat illetően a kutatásoknak a következő két kérdésre kell még felelniük: miért nem alakult ki és maradt fönn a muzulmán kultúrkörben az amerikaiakhoz hasonló néger diaszpóra és közösség, illetve, a négerek csak segítők, avagy fontos szerepet játszó elemek voltak ebben a kultúrkörben?

Az atlanti traite a XVIII. században indult be, lendült fel. Olyan, nagy méreteket öltő rabszolgaság megjelenéséről, kifejlődéséről van itt szó, amely alapvetően termelésirányultságú, keretei a gazdaságnak világméretűvé válása és a nyugati materiális civilizáció elterjedése, alapjai pedig már a XV. század végén léteztek. Mik voltak az okai? A nyugat-európai nemzetek többsége kezdte kétségbe vonni az ibériai (elsősorban portugál) rabszolga-kereskedelem monopóliumát; a munkaerő árának emelkedése; a szabadkereske­delem győzelme. A három nemzet, amely hatalmas és tekintélyes vállalkozássá fejlesztette a traite-et, az Egyesült Tartományok, Anglia és Franciaország volt. Mellettük voltak olyan apróbb kikötők, amelyek csak mellé­kesen kapcsolódtak be e kereskedelembe. A „négerkereskedő Európa” fontosságát, különlegességét tekintve nem különbözött – állítja a szerző – a kapitalizmus által érintett textil-, cukoriparos vagy éppen háborút viselő Európától. Az európai hajósok és négerkereskedők számára szállított néger rabokat az esetek többségében maguk az afrikaiak szerezték be. Az Atlanti-óceánon történt átszállítást már európai hajósok végezték. Ezzel kapcsolatban külön probléma volt az útközbeni elhalálozás: ez, állítólag, alacsonyabb volt, mint az az elhalálozási arányszám, amelyet a XIX. században az aranyláz USA-jába indult hajókon megfigyeltek, vagy mint a XVIII. századi „letelepedett” európaiaké volt súlyos, válságos időszakok idején.

A traite-et az abolicionista mozgalmak igyekeztek mérsékelni, majd véglege­sen megszüntetni. Ez a nyugati világból indult ki, de csak lassan, nagy nehézségek árán mehetett végbe. Maga a katolikus egyház is legitimizálta a négerekkel való kereskedést egészen 1839 végéig, amikoris a pápaság hivata­losan elítélte azt. Hatásosan segítették az abolicionisták küzdelmét a néger rabszolgalázadások, az ezektől való félelem. Viszont a felvilágosodás és a francia forradalom személyi tulajdonról szóló, azt védő tanai, nézetei védelmet nyújtottak az antillai ültetvényeseknek, akik tudvalevően nagy rabszolgatartók voltak. Nagy-Britanniában a felvilágosodás eszméiből született meg a XVIII. században a társadalom sok rétegét meghódító, legerősebb hatású rabszolgaellenes mozgalom. Az abolicionistáknak mindenütt keményen meg kellett küzdeniük az abolíciót ellenzőkkel: a vitában mind humanitárius, mind gazdasági érvek és ellenérvek elhangzottak. A traite megszüntetését célzó intézkedések betartását angol hajók ellenőrizték, illetve büntették azok megszegőit a XIX. század első évtizedeitől. Természetesen a traite, elvi-elméleti betiltása után is tovább folytatódott, mégha kisebb mértékben is.

E kereskedelem hanyatlásának okai: a néger rabszolgák által biztosított munkát a kényszermunka váltotta fel; változtak az erkölcsök, a gazdasági és társadalmi viszonyok: az erőszak és a zsarolás alkalmazása; győzött a pragmatizmus. Ugyanakkor nem fogadható el az a tétel, amelyet a harcias abolicionizmus, a marxizmus, a tiers-mondista ideológia hirdet, és amely szerint „a traite lenne Afrika bajainak az oka, és a Nyugat ipari fellendülésének a forrása.” E nézetet a problémát alkotó bonyolult, kortól és helytől függő összefüggésekkel kell helyettesíteni – de legalábbis ezeket is mellé kell állítani!

Érdekes az európai négerkereskedők bemutatásának szentelt rész. Magának az elnevezésnek (ki a négerkereskedő?) a meghatározása több kritériumtól függ, amelyek között fontos, honnan, milyen társadalmi közegből kerültek ki. Mindentől függetlenül, valamennyi négerkereskedőre jellemző, hogy „a traite révén akar meggazdagodni.” E speciális arisztokrácia mindenütt az előkelő rétegeket alkotja, ott van a kulturális társaságokban, magánpalotákban páváskodik, kitűnik életstílusával: „tekintélyük, vagyonuk mindenütt megnyitja a hatalom kapuit.” Viszont ahogyan távolodunk megjelenési, felbukkanási helyüktől, koruktól, úgy látjuk csökkenni befolyásukat. Végülis Európában „sohasem játszottak jelentősebb szerepet a társadalom és a hatalom fejlődésében”.

A traite a társadalmi és a gazdasági dinamizmus biztosításának tényezője: hatását azonban az a társadalom határozza meg, amelybe beleágyazódik. Nyugat-Európa és a traite viszonyát elemezve, a szerző kategorikusan leszögezi: nem igaz, hogy a traite és a rabszolga-kizsákmányolás, vagy csak a traite a nyugat-európai ipari forradalom forrásai. A traite nem hozott extra jövedelmet, a belső tényezők, mint pl. a demográfiai növekedés, a belső területek kereske­delmének fellendülése, az egységes belső piac létrejötte lényeges szerepet játszottak pl. az angliai ipari forradalomban. A modern fejlődés feltételei részben már adottak voltak Északnyugat-Európában, amikor ott a traite kezdett fellendülni. „Tagadhatatlan, hogy a gyarmati nagykereskedelem profitábilis volt, lehetővé tette a tengeri kereskedelem növekedését, és sok embernek adott kenyeret, megerősítette az új értékeket és az új eliteket, melyek a XVIII. század végén, részben azután a forradalmak korát is táplálták.” Másrészt az északnyugat-európai államokban csupán egy volt a sok tényező közül – „igaz, azoknál erkölcstelenebb”, amelyek olyan fejlődési folyamatban vettek részt, amelyet „csak gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai tényezők sokasága magyaráz”. Dél-Európában, Portugáliában és Spanyolországban a traite nem játszott meghatározó gazdasági szerepet: az előbbiben elsősorban a luxuscikkek kereskedelmét szolgálta, míg az utóbbi országban csak a XVIII. század második felében lendült föl, s nem vált valódi termelőerővé.

A traite Afrikára gyakorolt hatása a téma „legérzékenyebb, legvitatottabb, leghomályosabb része”. Vitatott – többek között – az Afrikából az Atlanti-óceánon túlra hurcolt négerek száma. A szerző szerint ez – 1450 és 1900 között – mintegy 11 698 000, amihez hozzá kell adni azt a kb. 12–14 milliót, akiket a muzulmánok szállíttattak el. Egyesek ezeket a számokat bizonyos szorzókkal még beszorozzák, pl. a kiesett születések miatt. Az afrikai kontinensen dúló háborúk okai sem csupán az európaiak számlájára írandók, hanem azok az adott afrikai társadalmak működésének belső logikájából is következtek. A traite atlanti történetének eredetét, jellemzőit, korlátait sok kutató csak bizonyos szempontból tárgyalja és láttatja, aminek okai sokfélék: gyökereznek a múlt század abolicionista harcában, a fehér ember „rossz lelkiismeretében”, azon óhajában, hogy „dekulpabilizálja magát”, valamint a rasszizmus túlkapásaiban. És amit a legsúlyosabbnak ítél a könyv szerzője: a traite hatásait taglaló beszámolók alapján az a kép tárulhat az ember elé, mintha „a fekete kontinensnek nem lenne saját történelme, és csak mint az idegenből érkező hatások befogadója lett volna... Egy fejlődő, a külső világtól minden, a számára hasznosat átvevő, ugyanakkor a saját struktúrájából minden lényegeset megőrző világot termékenyített meg a traite és a többi, kívülről jött hatás”. A traite – folytatja a szerző – Afrikában „választás eredménye volt”, egy a sok egyéb módszer közül, amelyekkel a helyi elitek növelhették gazdagságukat, hatalmukat. Más kereskedelmi tevékenységekkel egyetemben hozzájárult olyan területi egységek fejlődéséhez, amelyek egységes voltuk miatt szerencsésebb helyzetben voltak az államiságot nélkülöző társadalmakkal szemben, és elősegítette az árugaz­dálkodás elterjedését. Majd még egyszer kiemeli: az afrikai változások nem csupán Európa vagy az iszlám hatása, beavatkozása révén mehettek végbe: az afrikaiak nem csak „áldozatai, együttműködői, ellenzői voltak a kívülről jött hatásoknak, de szereplői is történelmüknek.”

Olivier Pétré-Grenouilleau könyvében érdekes, tanulságos adatok találhatók bizonyos, a traite-tel kapcsolatos kérdésekre vonatkozóan. Így pl. megtudhatjuk, mire használták a néger rabszolgákat a magrebi területeken, milyen volt egy, a négereket – leendő rabszolgákat – szállító hajó felépítése, legénysége, milyen szerepet játszottak a portugálok Afrika felfedezésében a XV–XVI. században, miben állt a spanyol asiento-rendszer, milyen méretű volt a francia rabszolgaszállító hajók által lebonyolított kereskedelem, hogyan zajlott a rabszolgák beszerzését megelőző alkudozás, hogyan nézett ki az Amerikába átszállított feketék „rabszolgapiaca”, az európai államok hol, Afrika melyik részéből szerezték be az elszállítandó leendő rabszolgákat, illetve hogy az amerikai kontinens melyik részébe szállították őket, az Atlanti-óceánon átkelés milyen megpróbáltatásokat jelentett néger raboknak és fehér legénységnek, milyen volt az egyik legna­gyobb európai rabszolga-kereskedő nagyváros, a franciaországi Nantes, mikor milyen megállapodások köttettek a különböző rabszolga-kereskedő nemzetek között, stb.

Egy dolgot azonban nagyon hiányolhatunk e sokoldalú, sok nézetet ütköztető összefoglalóból: milyen lett azoknak az új élete, hogyan alakult sorsuk azoknak, akikről tulajdonképpen a könyv egésze szól: az Afrikában elfogott, rabszolgákká, élő árucikké tett néger embereké, akiket valamelyik afrikai kikötőben behajóztak, és embertelen körülmények között az Atlanti-óceánon túlra vittek? Sajnos, ezek a néger emberek valahogyan kimaradtak a képből: mintha nem is léteztek volna, hanem csak hajósok, kereskedők, bankárok, no meg elméletek, dátumok, események, helyek, társadalmak – élő személyek nélküli társadalmak – lettek volna a szereplői ennek a gyászos történelmi folyamatnak! Kissé már gyanús mindezek mellett, hogy a szerző lépten-nyomon kisebbíteni, enyhíteni akarja az egész traite általa is ismert negatív vonásait, közvetve-közvetlenül azokat, akik őelőtte kritizálták ezt a fajta kereskedelmet. Úgyhogy azoknak, akiket a hiányzó néger emberek sorsa érdekel, ajánlhatjuk, olvassák el a XX. századi afrikai, antillai, amerikai, nem föltétlenül marxista, tiers-mondista DuBois, Hughes, Senghor, Césaire, Damas, Glissant és a többi, ma már „klasszikusnak” számító néger szerző irodalmi alkotásait, regényeit, költeményeit, drámáit, vagy akár tanulmányait! Valószínűleg csak így kaphatnak teljesebb, igazabb, sokoldalúbb képet a néger rabszolga-kereskedelem igazi veszteseiről...

 

Olivier Pétré-Grenouilleau: La traite des Noir (Kereskedelem a feketékkel). Presses Universitaires de France, Que sais-je?-sorozat, Párizs, 1997. 128 p.

 

Kun Tibor