Klió 1998/3.

7. évfolyam

Anna Leopoldovna

 

 

Anna Leopoldovna személye szinte ismeretlennek számít a XVIII. századi orosz uralkodók sorában. Szigorúan és mostohán bánt és bánik vele a történeti irodalom. A kutatók jelentős része még említést sem tesz róla, ha igen, akkor csupán a csecsemő Ivan Antonovics (VI. Iván) cár édesanyját látják benne, aki a szörnyűséges Anna Ivanovna és a ragyogó emlékű Jelizaveta Petrovna uralkodása közötti rövid időszakban ült az orosz trónon.

A szerző úgy véli, ennél nagyobb figyelmet érdemel a személyisége, a kormányzati munkája, hiszen egy éven át aktívan irányította az orosz államot, s tette azt nem kevesebb hozzáértéssel, mint Anna Ivanovna vagy Jelizaveta Petrovna. A tanulmányában így arra vállalkozik, hogy életpályájának, személyi­ségének és kormányzati politikájának felvázolásával, elemzésével bizonyítsa azt, hogy Anna Leopoldovna érdemtelenül került ki a történészek látóköréből, a történeti munkákból.

Anna Leopoldovna 1718. december 7-én született Rostockban, Jekatyerina Ivanovna – az I. Péterrel társuralkodó V. Iván idősebb leánya – valamint Karl Leopold, a mecklenburgi herceg gyermekeként. Bár a család 1722-től Oroszországban élt, a szerencse Annára nagynénje, Anna Ivanovna trónra kerülésével (1730) mosolygott. A gyermektelen cárnő terveibe jól illett unoka­húga, akit 1739-ben Anton Ulrich braunschweigi herceghez adott nőül. 1740. augusztus 12-én megszületett a várva várt gyermek is, Ivan Antonovics, akit az uralkodónő örököséül jelölt ki. A gyermek és az anyja két hónap múltán az események középpontjába került. Anna Ivanovna halála után, 1740. október végétől a végrendelete értelmében a hatalmat kegyence, E. Biron gyakorolhatta a csecsemő cár nagykorúságáig, így a szülők ténylegesen kiszorultak a kormányzatból. Anna Leopoldovna azonban nem békélt meg új helyzetével, B. Münnich és a gárda segítségével palotaforradalommal távolította el Biront és lett helyette a régens. A férje, Anton braunschweigi herceg generalisszimusz címet kapott.

A szerző a következőkben azt vizsgálja meg, milyen vélemény alakult ki a fiatal Anna Leopoldovnáról és milyen politikát folytatott, amikor e hatalmas birodalom élére került. A kortársak megítélése – B. Münnich és II. Frigyes porosz király véleménye – őszintén ellenségesnek tűnik, a gyermekkora óta ostoba szokásoknak hódoló Annát lustának, uralkodásra alkalmatlannak minősítették. Hasonló véleményt fogalmazott meg róla a XIX. század neves orosz történésze, Szergej Szolovjov is. A közvetlen környezete azonban nem látta ennyire negatív személyiségnek. A verseket, regényeket franciául és németül naphosszat szívesen olvasgató, külsőre ridegnek és tartózkodónak tűnő régensnőt jólelkűnek, intelligensnek és munkabírónak találták. I. V. Kurukin úgy véli, hogy Annának éppen ezen kedvtelése volt szokatlan, emiatt számított a korában „fehér hollónak”, a XVIII. század harmincas éveiben ugyanis nem igen volt divatban az, hogy a nők regényeket olvasgatnak. A nagylelkűsége viszont valóban fő jellemvonása volt, amit számos fennmaradt rendelete is tanusít. Már a trónra kerülése után felülvizsgáltatta a Titkos Kancellária által Anna Ivanovna idején hozott ítéleteket, és amnesztiában részesítette a politikai elítélteket. Elsőként így térhettek vissza a száműzetésből az 1730-as évek repressziójának áldozatául esett Golicin és Dolgorukij családok tagjai, valamint a kivégzett A. Volinszkij gyermekei.

A szerző kiemeli, hogy bár Anna Leopoldovna e hatalmas birodalom élére palotaforadalommal váratlanul és felkészületlenül került, a gárda támogatása mellett a kiváló hadvezér, B. Münnich és a tapasztalt hivatalnok, A. Ostermann segítségére számíthatott. A tényleges hatalom az első miniszterként tevékeny­kedő Münnich kezében összpontosult, de Anna Leopoldovna első intézkedései azt igazolják, hogy az Ostermann által egybegyűjtött aktuális feladatok és problémák megoldását komolyan vette. A Titkos Kancelláriát felügyelete alá vonta, majd 1741 januárjától kötelezte a Szenátust, hogy az elvégzett és az elintézetlen ügyekről havonta készítsen jelentést, a kabinet pedig számoljon be a kincstár állapotáról. Foglalkozott az üzemek helyzetével és működésével, tervbe vette új utak megépítését, de figyelme a külpolitikára is kiterjedt. I. V. Kurukin szerint így semmiképp sem állítható a régensnőről az, hogy lusta lett volna. A rendeletei és más, a kézjegyével ellátott dokumen­tumok, valamint az azokhoz szinte tökéletes orosz nyelvhelyességgel fűzött kiegészítő megjegy­zések egy tevékeny és érdeklődő személyt tárnak elénk. Pedig Annát ekkorra két gyermeke is lefoglalta, hisz 1741. július 17-én megszületett a kislánya, Jekatyerina.

Udvari környezetének tagjai, a tanácsadói – Anna a kiválasztásukban nem volt igazán körültekintő és szerencsés – vetélkedtek egymással, így nehéz volt elérnie együttműködésüket. Biron híveit későn mozdította el a helyükről, a hatalomra segítői pedig fokozatosan háttérbe szorultak. Így került ki a vezető pozicióból B. Münnich, helyét Anna férje, Anton herceg, valamint Ostermann vették át. Ráadásul Anna ifjúkori szerelme, M. Lynar gróf 1741 nyarától visszatért az orosz udvarba, s ez az „új Biron”-lehetőség még kuszábbá tette a régensnő környezete tagjainak egymáshoz való viszonyulását. Münnich eltávolítása után a katonai kollégium élére Anton braunschweigi herceg került, aki az állami élet igazgatásában is egyre tevékenyebb lett. Rendszeresen látogatta a szenátus üléseit, a hadseregben reformok bevezetését tervezte. Az 1741 nyarától fokozottan jelentkező problémák az állami vezetésben az ellentétek további erősödéséhez vezettek, a nézeteltérések pedig az államgé­pezet stabil működését veszélyeztették. A belső feszültséghez – Anna férje a gárdánál meglazult fegyelmet szigorú intézkedésekkel próbálta helyreállítani – külpolitikai tényezők is társultak, a svéd támadás egyre reálisabb veszéllyé vált. Az udvar azonban nem érzékelte a problémákat és a változásokat, sőt Anna új öröklési rendelet elkészítésével, a születésnapjának valamint uralkodása évfordulójának megünneplésével volt elfoglalva. Így láthatóan váratlanul érte a Jelizaveta Petrovna (I. Erzsébet) által 1741. november 25-én véghezvitt fordulat, igaz kapott híreket a készülő palotaforrada­lomról, de nem hitte el azokat.

Összegzésében a szerző arra a kérdésre igyekszik választ találni, mi az oka annak, hogy e jólelkű és művelt uralkodónő nem tudott hatalmon maradni, minek köszönhető „a Braunschweig familia” eltávolítása. Úgy véli, Anna Leopoldovna kormányzati politikájának nyártól őszig tartó fokozatos gyengülése vezetett a család gyors presztízsvesztéséhez, amit akkor Orosz­országban az egyetlen szervezett politikai erőnek számító gárda előtt szenvedett el. Anna nem tudta ellenőrzése alatt tartani a szembenálló udvari csoportokat, és a közöttük meglévő ellentéteket sem sikerült saját érdekében felhasználnia, környezetének tagjai pedig nem fogtak össze megsegítésére, és nem léptek fel az összeesküvők ellen. Azok, akik Annától kapták a tisztüket és rangjukat, 1741 novemberében, a Jelizaveta Petrovna által végrehajtott palotaforradalom idején az események passzív szemlélői maradtak, s mint korábban, most is felesküdtek az új uralkodónőre. I. V. Kurukin azt is megemlíti, hogy a törté­net­írásban sokáig a fordulat németellenes voltát hangsúlyozták, szerinte abban csupán az idegenekkel szemben táplált ellenszenv játszott szerepet.

Anna Leopoldovna drága árat fizetett rövid uralkodásáért. I. Erzsébet a korábbi ígéretével ellentétben nem engedte a családjával külföldre távozni. Eleinte Rigában, majd 1744-től Holmogoriban tartották őket házi őrizetben. Anna 1746-ban fiatalon elhunyt, mindössze 28 éves volt, öt gyermeket hagyott árván. A braunschweigi herceg élete végéig nevelte négy gyermekét, mivel a családtól már a száműzetésük kezdetén elszakították a volt uralkodót. Ivan Antonovicsot a schlüsselburgi erőd börtönében „a vasálarcosra” emlékeztető körülmények között tartották fogva 1764-ben bekövetkező tragikus haláláig.

 

I. V. Kurukin: Anna Leopoldovna, Voproszi Isztoriji, 1997. 6. 28–40. p.

 

Bodnár Erzsébet