Klió 1998/3.

7. évfolyam

Az oroszországi reformerek

Az utóbbi tíz év oroszországi politikai változásai ráirányították a kutatók figyelmét a reformjellegű történeti fejlődési út vizsgálatára. Ezt jelzik az 1989 és 1995 között a témáról megjelent könyvek, melyeknek legújabb értékes darabja az A. P. Korelin szerkesztette orosz–amerikai monográfia: Az oroszországi reformerek (XIX–XX. század eleje), (Moszkva, Nemzetközi Viszonyok Kiadó, 1995). A nyugati történészek mindig is egyenlő mértékben kezelték a reformszerű és a forradalmi evolúciót, míg mint tudjuk, a szovjet korszakban az orosz szakemberek az elsőt elhanyagolták, vagy egyoldalúan értékelték; így most ezt a hiányt és hibát igyekeznek kiküszöbölni. Ezen az alapon közelíti a két ország historiográfusait az USA-ban kiadott legújabb kötet: a Reform a modern orosz történelemben. Haladás vagy körforgás?, (N.Y. 1995). Itt az orosz és az amerikai szerzők többsége a reformokat a mindenkori rendszereken belüli változásokként értelmezi. T. Taranovszkij bevezető gondolatai szerint a reformok során a politikai vezetés az állam és a társadalom fokozatos átalakítására törekszik, és ez a felfogás megfelel az orosz liberális historiográfiai hagyományoknak.

A jelzett közeledés ellenére az orosz és az amerikai reformfelfogást elválasztották az orosz történelem sajátosságaiból eredő eltérések és árnyalatbeli különbségek. Oroszországban, története során a reformokat az államhatalom valósította meg, míg az Egyesült Államokban a társadalom és a hatalom dialógusa révén jöttek létre. Az itt bemutatandó tanulmány szerzője, Sz. Sz. Szekirinszkij, R. Tucker reformértelmezését, sajátosságait és amerikai, illetve orosz példáit (M. L. King, Hruscsov és a korai Gorbacsov) hozza fel az előbbiek bizonyítékául. Az olyan tradíciókon nyugvó társadalmakban, amilyen a cári Oroszországé volt, a reformok és a reformer típusú gondolkodás konzervatív legitimációja került előtérbe. A múlt század második negyedének az állami parasztokkal kapcsolatos reformtervei szerzője, P. Kiszeljov maga hangsúlyozta a reformerek „belső rabságát”. Így az újítások olyannyira hagyományos formákban maradtak, hogy ez akadályozta valóra váltásukat, és mivel közben újabb problémák merültek fel, végül csak „ugrásszerű” reformokként valósulhattak meg. Az orosz reformerek maguk is tartottak kezdeményezéseiktől, radikális bírálóik pedig „forradalmi magaslatról” bélyegezték meg a fokozatos átalakítási terveket. A fentiek miatt a XIX. század és a XX. század eleje közti időszakban mindig újratermelődött a reform–forradalom dilemma. T. Emmons és T. Taranovszkij egyaránt felhívta a kutatók figyelmét arra, hogy az 1861 és 1917 közötti reform-erőfeszítések ciklikussága csak látszólagos, valójában megszakítatlan folyamatról van szó. Az orosz és a nyugati nyelvek eltérő szókincse a szakembereket újabb problémák elé állítja. Az utóbbiakban a reform a morális javulás szimbóluma, míg az oroszban az élet „külső átalakítását” jelenti. Ugyanígy nyugaton jelentése megkönnyíti a kompromisszumokat, míg az oroszban a hatalom vagy társadalom, a hagyományok vagy újítások stb. dilemmáit helyezi előtérbe és nem segíti az evolúciós és a revolúciós fejlődési út egymásmellettiségét.

A következő részben Szekirinszkij a reformerek tipológiájával foglalkozik. Az oroszországi reformerek című könyvben a Szperanszkijtól Sztolipinig terjedő szokásos névsort találjuk. Előszavában A. N. Szaharov azonban joggal hangsúlyozza az orosz–amerikai monográfia nóvumát: az orosz társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális fejlődés vizsgálatán nyugvó, a reformok és a reformerek sorsát feltáró, összegző elemzést. Az újítók alapjában kétféle módon kerültek felszínre a nem innovatív orosz közegben. Az „Isten kegyelméből lett” reformerek implicíte már léteztek a társadalomban, vagy az államapparátusban. A tárgyalt személyiségek (pl. Szperanszkij, Kiszeljov, Reitern, Bunge) többsége ilyen. Programjuk egyfajta „adottság” volt, ami a környezettel való kölcsönhatásban (pl. Reiternnél) azután átalakulhatott. A lényeg azonban, hogy „saját” közegükben kezdték tevékenységüket, nem érezve szükségét politikai arculatuk radikális megváltoztatásának. A másik típust a reformernek „kijelölt” személyiségek (pl. A. A. Arakcsejev, V. N. Panyin) képviselik, akiknek nem volt kiérlelt programjuk, és tevékenységükben a politikai ideológiák csekély vagy semmilyen szerepet nem játszottak. Szekirinszkij joggal utal arra, hogy a kétségkívül reformer államférfiak tevékenységének kutatásával kapcsolatos hibák kiküszöbölésére alkalmas A hatalom és a reformok (Szentpétervár, 1996) című munka, amelyben az orosz reformokat a hatalmi elit szemszögéből vizsgálják. A neofita reformereknél a cselekedetek és az „elgondolások” közti különbség eltűnik, és új stílusú politikai magatartás alakul ki.

A reform utáni (1861) Oroszország politikai életének egyik jellemző vonása, ahogyan a patriarchális „állami szolgákból” európai típusú államférfiak válnak. A. Rieber amerikai történész azonban figyelmeztet arra, hogy ha a liberális–konzervatív „skálát” dogmatikusan alkalmazzuk az orosz történelemre, eltávolodunk az igazságtól. Ehelyett, szerinte, azt kell tisztázni, hogy a kormánytisztviselők melyik bürokrata csoportosuláshoz tartoznak. Rieber négy bürokratikus „pártot” („közgazdászok”, „mérnökök”, a katonai és a P. A. Suvalov-féle érdekcsoport) különböztet meg az 1860-as évek derekának Oroszországában. Az első három miniszteriális kötődése kétségtelen. Az amerikai szakember által javasolt módszer csak a politikai érdekek kormányzati közegben való kikristályosodásának elemzésére alkalmas, azonban ez a folyamat a társadalomban is végbement. 1861 után a nemesség felvetette az alkotmányos kérdést, és megújult a bürokrácia felső része is. D. Miljutyint például nemcsak a „katonai frakció vezetőjének” lehet tekinteni, de olyan liberális miniszternek is, akinek intézkedéseiben egészében tükröződnek a nagy reformok. Az 1873 végén lezajlott Miljutyin–D. A. Tolsztoj-vitában nem érvényesült a hatósági logika, mivel az újoncok kiképzésével és általában az oktatással kapcsolatos kérdésekben mintha a had- és a művelődésügyi miniszter (Tolsztoj) a másik szerepébe került volna. A liberális bürokrata Miljutyin fejlődésére jellemző, hogy az alkotmányosság elutasításától eljutott a központi állami szerveknél a képviseleti elv támogatásáig.

T. A. Filippova elemzése szerint 1861 után a konzervativizmus reformjellegű irányzatként mintegy újjászületett. II. Sándor az 1870-es évek közepén a második reformhullámra már nem a liberális hivatalnokokkal (mint uralkodása elején tette), hanem azok konzervatív opponenseivel készült fel. Az egyeduralom új típusú reagálása volt ez a rendkívüli helyzetre. Uralkodása végén a cár kénytelen volt a forradalmárok miatt a „kemény kéz” politikáját alkalmazni; Lorisz-Melikov tábornok vitte be a politika szférájába a katonaember gondolkodásmódját (félretéve az antipátiát és a szimpátiát) és cselekvési szokásait (felhasználva az összes eszközt a kitűzött cél elérésére). Szekirinszkij valójában V. A. Maklakov Vrangel tábornokról írott sorait használja Lorisz-Melikov jellemzésére, megjegyezve, hogy a történelem „újratermelte” a reformer tábornokokat, vagy ahogy Maklakov meghatározta, „az előítéleteken túllépő” reformert. A fentieken kívül figyelmet érdemel a Lorisz-Melikovnak a nagypolitikába való bejutásáról, önállósulásáról és reformtervezete megvalósításának taktikai elemeiről (pl. a kormányhű civil szférának a terrorizmus elleni harcra szövetségesként való megnyerése) szóló rész és ezek legújabb szakirodalma, valamint a korábbi orosz katonapolitikus reformerek (pl. I. Miklós korában P. Kiszeljov) példája.

A cárizmus végóráiban nőtt a pragmatikus politikusok szerepe, akik közül a legtehetségesebbnek Sz. Ju. Witte bizonyult. A. N. Bokanov túl kategorikusnak találta Sztruve Wittéről alkotott véleményét (127. o.) és kiemeli, hogy a politikus átmeneti korszakban tevékenykedett. Witte dinamikus pályát futott be. A szűk, állami iparfejlesztési programtól eljutott a piacgazdaságig és az egyeduralom híveként megvetette a parlamentarizmus törvényhozási alapjait. A. P. Korelin helyesen mutat rá Witte cikcakkos politikai pályafutására. Az 1890-es években még a cárral többé-kevésbé egyformán ítélték meg „a reformok szükségességét”, majd 1905 őszétől a politikus közjogi téren jobbra tolódott, és végül 1906 tavaszán lényegében elfogadta a polgári földtulajdont és az előző évi október 17-i cári kiáltvány elveinek megvalósítását. Witte nem az uralkodó rétegek melletti kiállása miatt bukott meg, hanem mert a cár a moszkvai despotákat követte, és a magántulajdon érintetlensége politikai nézeteinek középpontjában maradt. II. Miklós akaratából a tehetséges újgazdag eljuthatott az államgépezet csúcsára, de ugyanezen okból már nem lehetett „új típusú reformer”. Szekirinszkij kifejti, hogy az orosz társadalom és a hatalom közti szakadék mélyülésével a reformerek mind jobban építettek elődeik kész, de meg nem valósult terveire. Ilyen, „örökség révén reformer” volt Lorisz-Melikov. A cárizmus utolsó reformere, P. A. Sztolipin 1906 nyarán az Állami Dumában olyan földtörvényjavaslatot terjesztett elő, amit, Korelin szerint, a főhivatalokban már rég kidolgoztak. A történész azonban úgy véli, hogy Sztolipin mégsem volt egyszerű plagizátor, mivel kormányzóként már felmerültek nála hasonló elgondolások, miniszterelnökként pedig az agrárreform politikai-társadalmi aspektusait helyezte belpolitikája középpontjába.

Komoly figyelmet érdemelnek a tanulmány szerzőjének fejtegetései a reformerek tevékenysége fejlődésének irányairól. V. G. Csernuha és B. V. Ananyics nyomán a reformerek három nemzedékéről szól. A konkrétumok (az államférfiaknak a három csoportba való besorolása) után a kormányzaton belüli újítók fő vonásait ismerteti a politikai nézetek fejlődésétől, a körülményekhez történő adaptációjuktól kezdve a változások megvalósításához szükséges „csapatuk” összeállításáig. M. Szperanszkijt – V. A. Fjodorov nyomán – egy paradoxonnal „nagy reformok nélküli, kiemelkedő reformerként” jellemzi. P. Kiszeljov nem fér bele a fenti sémába, pedig a parasztokkal kapcsolatos 1830-as évekbeli, állami reformjait az orosz jobbágyfelszabadítás prológusának tekinthetjük. Szekirinszkij rámutat arra, hogy az összes „reformnemzedék” a cárokra támaszkodott, így nem lehet pl. Szperanszkijt emiatt bírálni. B. G. Litvak a szociális kataklizmák megoldását összekapcsolja az „önszabályozó mechanizmusokkal”. Így jól értelmezhető a sztolipini agrárreform. Sztolipin a kormányzati radikalizmust képviselte a baloldali szélsőségekkel szemben, míg a liberális kadetok (elvetve az eIőzőket) a reformban a faluközösség önfejlődését, a kompromisszumos stratégiát helyezték előtérbe. A sztolipini reformban egyszerre volt alternatív perspektíva és modernizációs történeti örökletesség. Az utóbbi az erő alkalmazásában és a „reformbürokráciába” vetett hitben nyilvánult meg.

A XIX. század elején az orosz hivatalnokok műveltsége alacsony szinten állt, amin Szperanszkij Polgári szolgálati szabályzatával igyekezett változtatni. A művelt fiatal bürokraták 1834 utáni előretörése után, az 1856-os cári rendeletet (ami ellenreformként is értelmezhető) követően visszaállt a tudástól független előmeneteli rend. Így a tehetséges szakemberek a kormányszervek helyett a zemsztvókba és a dumákba mentek, ahol jelentős társadalmi személyiségek vártak „a cselekvés órájára”. Witte és Sztolipin „csapata” már az új típusú bürokratákból tevődött össze. Közben bővült a tudományos intézményhálózat, és megjelentek a liberális pártok. A XX. század elején Oroszország komoly „reforminfrastruktúrával”, de elmaradott szemléletű vezetővel (II. Miklós) rendelkezett. A szerző jól látja, hogy jelenleg a reformok „újraolvasata” zajlik, és fontos, hogy elkerüljék „a lánglelkű reformerek kultuszát”. A kutatás jó úton indult el, de bővülnie kell.

Sz. Sz. Szekirinszkij: Rosszijszkije reformatori: szjuzset i knyiga v konteksztye naucsnoj lityeraturi poszlednyih let (Oroszországi reformerek: téma és mű az utóbbi évek tudományos irodalma kontextusában). Otyecsesztvennaja Isztorija, 1997. 3. sz., 120–135. p.

Kurunczi Jenő