Klió 1998/3.

7. évfolyam

Foglalkozása: összeesküvő

Felice Orsini a XIX. századi olasz történelem, a risorgimento tragikus alakja. Epizódszereplőként tartja számon a történetírás: III. Napóleon ellen elkövetett 1858. januári – sikertelen – merénylete felgyorsította a francia–piemonti közeledést, amely, a plombieres-i egyezmény megkötése után, az olasz egység kivívásának elengedhetetlen összetevője lett. Guido Rupignič írásából megismerhetjük azt a kalandos – helyesebben balszerencsés – életutat, amelyet bejárva Orsini eljutott a francia császár elleni merénylethez és az azt követő kivégzéshez.

Az 1819-ben a Forli közelében található Meldolában született Teobaldo Felice Orsini, nevével ellentétben (felice = szerencsés, boldog), nem tölthette gondtalanul és boldogan még gyermekéveit sem. Mivel apja, I. Napóleon egykori tisztje, a karbonári mozgalom tagja volt, az Orsini család kétéves gyermekével az Egyházi Állam politikai üldözése elől kénytelen volt Toszkánába menekülni. A kis Orsini kétszer is a csodával határos módon menekült meg a haláltól: ötévesen egy kocsi kerekei alá esett, nyolcéves korában pedig lezuhant egy harmadik emeleti erkélyről. Tízéves volt, amikor a firenzei színházban apjával együtt letartóztatták, és kiutasították őket a nagyhercegség területéről. Apja a hótól szinte áthatolhatatlan hegyeken keresztül fiát testvéréhez, Orsóhoz kísérte, Imola városába. A nagybácsi gazdag iparos volt, ugyanakkor fanatikusan vallásos, az Egyházi Állam egyik leghűségesebb alattvalója, aki baráti kapcsolatokat ápolt magas egyházi méltóságokkal, többek között Mastai Ferretti érsekkel, a későbbi IX. Pius pápával. A következő évben művelt és buzgó nevelői elől, akik a bikacsököt is hatékony nevelési eszköznek tartották, Orsini megszökött, hogy beálljon a francia hadseregbe. Néhány nap múlva azonban rátaláltak és folytatták a „nevelést”. A mindent egybevéve mégiscsak nyugodtnak tekinthető imolai éveknek tizenhatéves korában kénytelen volt búcsút mondani. Egyik figyelmetlen vagy dühös pillanatában ugyanis egy pisztolylövéssel halálosan megsebesítette a ház szakácsát, aki mindössze abban volt bűnös, hogy felfedte az ifjú szerelmi viszonyát. Orsini a nagybácsi barátainak, a két Alessandretti őrgrófnőnek a selyemszoknyái között elrejtőzve egy kocsiban menekült el Imolából. A nők ezután mindig fontos szerepet játszottak az életében. Az imolai „sajnálatos eset” után egyházi elhivatottságot érzett magában. Miután Mastai Ferretti érsek is tanúbizonyságot tett a fiatalember jószándékáról, felvették a ravennai Ágoston-rendi kollégiumba. Az itt eltöltött évekből azonban emlékirataiban csak egy szolgálatkész leányt és egy özvegy grófnőt tart méltónak a megemlítésre.

Miközben Bolognában jogot tanult, 1843-ban csatlakozott az Ifjú Itália mozgalomhoz, Mazzini fanatikus követője lett. A következő évben doktorált, majd teljesen a konspirációnak és a szerelemnek szentelte életét. Az Egyházi Állam rendőrsége azonban letartóztatta; hazaárulás vádjával életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélték. A börtönben sem volt szerencséje: megpróbált két verekedőt szétválasztani, ezek azonban megkéselték. Időközben az imolai érseket pápává választották, s IX. Pius első intézkedése 1846 nyarán a politikai elítéltek szabadon bocsátása volt. Ez az amnesztia mentette meg Orsinit is a további rabságtól. Gyakorolni kezdte ügyvédi hivatását, de az 1848–49-es eseményekből nem maradhatott ki. Előbb Vicenza környékén harcolt egyszerű katonaként, majd vezérkari őrnagyként szolgált Mazzini Római Köztársaságában, ahol a legveszélyesebb vállalkozásokban vett részt, számtalan sebesülést, dicséretet, ugyanakkor ellenséget is szerzett, s két csata között még meg is nősült.

A Római Köztársaság bukása után folytatta összeesküvő tevékenységét Genovában, Torinóban, Nizzában, Milánóban, Veronában, Bécsben és mindenütt, ahol csak megfordult. A szerencse végül az ausztriai Hermannstadtban hagyta el 1854 decemberében. Két honfitársa feljelentése alapján fogták el, akiknek, szokásához híven, feltárta titkos terveit. Ezúttal felkelést kívánt kirobbantani az osztrák–magyar hadseregben. George Hernagh álnéven utazott, svájci polgárnak adta ki magát, s csak több hetes vallatás után árulta el valódi kilétét. A neve miatt egyébként megkülönböztetett bánásmódban volt része mind a kihallgatások, mind a börtönévek alatt, ugyanis a híres római Orsini család leszármazottjának vélték, ami ellen ő nem is tiltakozott. Bécsben azzal vádolták, hogy Mazzini titkos ügynöke. Valóban, Mazzini utasítására Milánóban, Tito Celsi álnéven, létrehozta a Halál Társaságát (Compagnia della Morte), amelynek a feladata az volt, hogy 1854 végén magasrangú osztrák tisztek meggyilkolásával felkelést robbantson ki a városban. Orsini, a Mazzinitől kapott instrukciók alapján, sajátkezűleg írta le és juttatta el a tagoknak a társaság alapszabályát. Ezután indult el Ausztriába, hogy fellázítsa a hadsereg olasz és magyar katonáit. Egyre kevésbé bízott viszont Mazziniban, és úgy döntött, hogy – saját szakállára – a Krímbe megy harcolni. Útnak indult, és ekkor fogták el a hermannstadti fogadóban. 1855 márciusában a mantovai börtön egyik egyszemélyes zárkájába került, ahonnét a szökést lehetetlennek tartották. Orsininek mégis sikerült, természetesen a megfelelő segítséggel. A börtönön belül és kívül egyaránt jó kapcsolatokat épített ki. A börtönparancsnok legfőbb gyengéje az alkohol volt, s titokban, a börtönőrrel együtt, Orsini zárkájában ittak, amely a parancsnoki szoba mellett feküdt. A parancsnokot ugyan rövidesen felmentették, ám a börtönőrön keresztül Orsini kapcsolatban maradt a külvilággal, mindenekelőtt O’Meara ír asszonnyal, aki miatta érkezett Mantovába, s barátjával, a környék egyik leggazdagabb birtokosával. Napra pontosan egy évvel a bebörtönzése után, 1856. március 29-én éjszaka Orsini a klasszikus módon, csíkokra tépett lepedőjét összekötözve és a villámhárítót használva megszökött, egy halász segítségével elrejtőzött, majd ír barátnője segítségével Svájcba menekült.

Merész szökése és kalandos menekülése ismertté tette Orsini nevét. Több száz levelet és pénzt küldtek neki, egy londoni kiadó pedig felkérte emlékiratainak megírására. Londonba költözött, ahol végérvényesen szakított Mazzinival, s így írt egyik barátjának: „tönkre akarom tenni Mazzinit, és szétverni a mazzinista pártot”. Visszavonult vidékre, a mérgeket és robbanóanyagokat kezdte el tanulmányozni, valamint emlékiratait szerkesztette. Írt Cavournak is, arra kérve, hogy engedélyezze hazatérését Itáliába, de nem kapott választ.

A mazzinista sajtó élesen támadta, elszigetelődött a forradalmárok között. Elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra felülkerekedik a mazzinistákon, mégpedig valamilyen óriási tettel. Miután a mazzinisták 1857 nyarán sikertelen merényletet hajtottak végre III. Napóleon ellen, Orsini elhatározta, hogy ő majd véghez viszi a francia császár meggyilkolását. Párizsba utazott és társakat gyűjtött maga köré: inasát, Antonio Gomezt, a forradalmár Giuseppe Pierit, Carlo de Rudio grófot és még egy negyedik, ismeretlen személyt. 1858. január 14-én este, amikor a császár kíséretével az operába hajtatott, három bomba repült a császári menetre. Azonban nem a megfelelő pillanatban, így a császárnak nem esett bántódása, a merénylőket viszont elfogták. Orsini a teljes felelősséget magára vállalta. Két nap elteltével őt és Pierit halálra ítélték, Gomezt és de Rudiót száműzték.

Híressé vált az a levél, amelyet Orsini cellájából írt III. Napóleonnak két nappal a kivégzése előtt. Figyelmezteti, többek között, hogy amíg Itália nem nyeri el függetlenségét, Európában nem lehet nyugalom, majd a következő sorokkal folytatja írását: „... adja vissza a függetlenséget hazámnak, és 25 millió olasz áldása fogja kísérni Önt mindig és mindenütt...” 1858. március 13-án a guillotine kioltotta Pieri és Orsini életét.

III. Napóleon, a hivatalos út megkerülésével, elküldte Cavournak Orsini levelét és végrendeletét, azzal a kéréssel, hogy tegyék közzé a Gazzetta piemontese-ben és egyéb torinói lapokban. Óhaja szerint, a publikáció mellett, néhány sorban rá kell mutatni, hogy az olasz hazafiak nem érhetik el céljukat a civilizált társadalmak által elítélt bűncselekmények elkövetésével, sőt, ha egy olyan külföldi uralkodó életére törnek, aki rokonszenvvel figyeli erőfeszítéseiket, akkor saját hazájuk ellen dolgoznak. Cavour elküldte a dokumentumokat átnézésre II. Viktor Emanuel királynak, aki a következőket válaszolta miniszterének: „Kedves Gróf, köszönet mindenért. Visszaküldöm Önnek az iratokat, Orsini levele rendben. Egykor azt mondták, hogy a halottak nem számítanak többé, most viszont minden megváltozik; micsoda idők!”

Guido Rupignič: Felice Orsini. Storia,N. 3 – 1998. március, 79–86. p.

Pete László