Klió 1998/3.

7. évfolyam

Élelmiszer-lázadások Oroszországban az I. világháború idején

Az első lázongások alig egy évvel az I. világháború kitörése után kezdődtek. 1915. október 1-jén Moszkvától nem messze, Bogorodszkban, a Morozov-textilüzem 30 munkásnője cukrot akart vásárolni, és mivel már nem kapott, rátámadt a boltosra. A tömeg hamarosan párezresre nőtt, s mert főleg asszonyokból és fiatalokból állt, a rendőrség nem akart erőszakosan fellépni velük szemben. A feldühödött tömeg boltokat rabolt ki, s október 4-én csak a kozák katonaság vetett véget a lázadásnak: belelőtt a tömegbe, két embert megölt, hármat súlyosan megsebesített. Ekkorra azonban a nyugtalanság átterjedt a szomszédos Pavlovszk, Obukov és Orekovó gyári munkásaira is. Néhány napon belül már 80 ezer munkás sztrájkolt magasabb béreket követelve. Végül 20 százalékos emelést értek el, de az asszonyok lázongása még hetekig eltartott.

Ezek az események tulajdonképpen az 1917. február 23-i pétervári felkelés előzményeinek tekinthetők. Ekkor – és később is – fontos elemei voltak a felkelésnek az ellátási nehézségek miatt érzett elkeseredés, a kereskedők irányában megnyilvánuló düh, a hatóságokkal való szembenállás, és az a körülmény, hogy közvetlen kapcsolat volt a piac és az üzem között. A februári események abban hoztak újat, hogy ekkor már kifejezetten politikai (a cárizmus és a háború ellen irányuló) éle volt az elégedetlenségnek, és a kozák csapatok vonakodtak a tömegre lőni.

Köztudomású, hogy a cár bukásához a háborús ínség és az infláció jelentősen hozzájárult. A háború első két éve alatt Moszkvában az alapvető cikkek ára 131 százalékkal, Pétervárott 150 százalékkal emelkedett. 1915 decemberében már órákat kellett sorban állni ennivalóért és tüzelőért. Nem sok kellett hozzá, hogy az éhség és a nélkülözés az elégedetlen embereket a hatóságok ellen fordítsa, hiszen azok háborúba küldték őket, de nem gondoskodtak róluk. A szerző, Barbara A. Engel, a Colorado Egyetem tanára e tanulmányában az éhínség-lázadásokkal foglalkozik, azaz az orosz forradalomnak a társadalom mélyében, az alsóbb osztályokhoz tartozó asszonyok körében keletkező gyökereire kíváncsi, mert – mint megállapítja – a történészek erre eddig nem fordítottak figyelmet. Az események leírása folyamán arra próbál fényt deríteni, hogyan alakult, formálódott az eleinte csak az ellátási nehézségek miatt ébredező elégedetlenség a februári forradalom idejére az önkényuralom ellen támadó ellenállássá.

Korábban Jurij Kirianovnak jelent meg cikke az éhséglázadásokról (Otyecsesztvennaja Isztorija; 1993/3.), ám ő kimondottan azokra a megmozdulásokra összpontosított, amelyekben a munkásság volt a főszereplő. Szerzőnk árnyalni kívánja a képet, megvizsgálni, mily mértékben mosódtak össze az események sodrában a valódi ipari munkásosztály tagjai és más társadalmi csoportok (a munkások családtagjai, a katonafeleségek, parasztok) közötti határvonalak, továbbá, hagy mekkora szerepük volt a nőknek e politikai eseményekben.

Az orosz és a nyugat-európai, angol és francia éhséglázadásokban sok közös elem volt. Mindegyikükben, túl azon, hogy a kenyérért, az olcsóbb élelmiszerárakért folyt a harc, valamiféle magasabb értékekért, az igazságosságért is küzdöttek. Ahogyan E. P. Thompson rámutatott (Past and Present, 1971/50.): a megélhetéshez való jogért, azért, hogy az alapvető cikkek mindenki számára elérhetők legyenek. Ez az erkölcsi követelés legalább annyira fontos volt, mint maga a konkrét ellátás megoldása.

A hagyományos élelmiszer-lázadások általában a preindusztriális társadalmakban fordultak elő, azokban, amelyek a közösségre, az önellátásra, a háztartásokra épültek. Itt még fontosabbak voltak a közösség szükségletei, mint az egyénnek a tulajdonhoz s a haszonhoz fűződő jogai. Ám a lázadások lassan az arctalan, megfoghatatlan piaci erőkbe ütköztek. Majd az iparosodás és az urbanizáció előrehaladásával, az egyéni háztartások széthullásával, a béreken alapuló rendszer elterjedésével előtérbe került a társadalmi tiltakozás sokkal szervezettebb formája, a sztrájk.

Milyen erkölcsi elvek irányították az alsóbb osztályok magatartását élelmiszerhiány alkalmával a XX. század eleji Oroszországban? Az elégedetlenkedők tömegei a városi alsó rétegekben is paraszti származásúak voltak, s a paraszti mentalitást, a közösségi kötődést hozták magukkal. Ősi szokás szerint falun a földet a közösség birtokolta, s azt az egyes paraszti háztartásoknak a férfi dolgozók vagy a családtagok száma szerint osztották ki használatra. Az adókat hasonlóképpen a fizetési képesség szerint osztották szét. A rendszer a közösség túlélését szolgálta, nem az egyéni haszonszerzést.

A paraszti közösség természetesen elkeseredetten, s nagyfokú szolidaritással védte az így kialakított megélhetési rendszerét mindenféle beavatkozóval, a cári hivatalnokokkal, a vidéki rendőrséggel, majd a piacgazdaság új követelményeivel szemben is. 1907-ben például nagy ellenállás fogadta Sztolipin reformpróbálkozását, mellyel a magángazdaságokat kívánta támogatni.

A városi, kisvárosi megélhetési lázadások természetesen nem valódi paraszti szereplőkkel folytak le, de a paraszti szolidaritás, a megélhetéshez való jog meggyőződése láthatóan jelen volt. A szerző számos ilyen felkelés történetét ismerteti, pl. 1915. július: a moszkvai Taganszkij-piacon; 1915. december: Kamennyij Zavodban, Perm tartományban; Marsonszkban, Szamara tartományban; stb. Ezen megmozdulások mindegyikében főként alsóbb osztályokhoz tartozó asszonyok vettek részt; tulajdonképpen – a drágán áruló kereskedőket áraik csökkentésére kényszerítve – helyreállították kollektív jogaikat, megvédték igazságérzetüket.

Érdekes megfigyelés, hogy Angliában az élelmiszer-lázadások erőszakosságának mértéke megfelelt a társadalmi instabilitás mértékének, vagyis a szilárd közösségekben, a kis falvakban, vidéki városokban jelentéktelen volt, a nagy városokban, például Londonban, általában súlyosan erőszakos cselekményekre került sort, melyek személyi sérülésekkel, tulajdonrombolással jártak. Oroszországban nem lehet ilyen összefüggést bizonyítani; Moszkvában gyakran erőszak nélkül zajlottak le az éhséglázadások, vidéken viszont sokszor súlyos cselekményekbe torkolltak. Példák: 1915. május 30., Orekovó; 1916. június, Gordejevka; majd Kokloma és további három város Nyizsnyij-Novgorodban. Mindezen helyszíneken a tömeg olcsóbb árakat, és egyáltalán, árucikkeket, tojást, tejet, sőt cukrot követelt, majd szétrombolta a boltokat, és a rendőrséggel is szembeszállt. Az angol vidéken nem történt hasonló. A különbség okát abban látja a szerző, hogy Oroszországban a XX. század elején a piacgazdaság, s az ipari fejlődés erőteljes jelentkezése hirtelen támadást jelentett a hagyományos vidéki életmód ellen. 1914-re Oroszország már nem preindusztriális ország volt, a lakosság szemlélete, s a helyzetre adott válasza viszont még a régi, paraszti társadalomból öröklött közösségi szemlélet, illetve válasz volt. Így történt meg, hogy ugyanaz az ipari munkásság párhuzamosan részt vett az üzemben az ipari korszak modern ellenállási formáiban, és a piacon az élelmiszerárakért vívott lázadásokban. A modern forma nem foglalta el a hagyományos változat helyét, hanem a kettő egyszerre jelentkezett, sőt, erősítette egymást. Ennek persze az is oka volt, hogy a városi munkás még „paraszt–munkás” volt, még a földjén is dolgozott. A szoros kapcsolat a gyár és a falu között nyilvánvaló volt számos olyan esetben, amelyet a szerző részletesen bemutat: a bogorodszki és a kinesmai kenyérlázadásban 1915-ben, illetve 1916-ban. Másutt is részt vettek a kenyérért, olcsóbb árakért tüntető, boltokat feltörő asszonyok lázadásaiban az ipari munkások (Kolpinó, 1915. aug., Moszkva Presnya kerülete, 1916. jan. 19.).

A kenyérlázadások legtöbbjének főszereplői az alsóbb osztályokhoz tartozó nők voltak. (Egyébként Európában másutt is.) Ennek oka egyrészt az volt, hogy a férfiakat elvitték katonának, és az asszonyoknak saját kezükbe kellett venniük sorsuk intézését. Másrészt a háborús körülmények jócskán megváltoztatták a katonafeleségek, az ún. „szoldátkák” társadalmi helyzetét. Korábban, az 1874. évi katonai reform előtt 25 évre vitték el a férfiakat katonának, s addig, de még a reform után is, mikor 6 évre csökkentették a szolgálati időt, a katonafeleségek a társadalom kivetettjei voltak. Az I. világháború idején azonban az ország fenntartása az asszonyok vállára nehezedett, hiszen 1916 végére már 14 millió 600 ezer férfi szolgált a hadseregben, 1917 elejére pedig a férfi lakosság 47.8 százalékát behívták. Az orosz háborús propaganda gyenge volt, nem tudott lelkesedést, egységes hazafias kultúrát gerjeszteni. Az ellenség megjelölése (a császár, a németek) még csak ment, de arra nem tudtak meggyőzően rámutatni, miért, kiért kell az országnak harcolnia. A cár személye, s a zászló nem volt lelkesítő, az oroszok nem érezték magukat az orosz birodalom hűséges alattvalóinak, nem volt egységes nemzetté kovácsoló ideológiájuk. A kormány nem nyújtott az asszonyoknak olyan új szerepet, mint az Egyesült Államok tette a polgárháború idején. Nem tartotta meg a családokról való gondoskodásra tett ígéretét sem, végrehajtó intézmények és anyagiak hiányában. A szoldátka csalódott, ugyanakkor személye fontossá vált. A háború folyamán aktivizálódott: beadványok özönével követelte a megígért ellátmányt. A szoldátkák vezette éhséglázadások különösen megszaporodtak 1916-ban, s vagy a háború előtti olcsóbb árakat követelték, vagy cukrot, kalikóvásznat, egyéb cikkeket. Rendszerint katonaságot vezényeltek ki ellenük.

A többségében paraszti származású szoldátkák lázadásai ebben az időben már más jellegűek voltak, mint korábban. 1905 előtt valami külső fenyegetéssel szemben védték a falut, 1905–6-ban a földesúrral szemben, s jellemzően azt hirdették, rokonaikért, gyermekeikért harcolnak. 1915-től azonban nem hivatkoztak éhező gyerekeikre; most elég ok volt a panaszra, hogy a férjeket elvitték a frontra. Ez, továbbá az, hogy asszonyok milliói voltak kénytelenek munkát vállalni, különleges jogi, társadalmi státust kölcsönzött a szoldátkáknak. A pétervári fémiparban például a háború alatt a női munkások száma meghatszorozódott. 1914–17 között az iparban dolgozó nők aránya 26.6 százalékról 43.2 százalékra emelkedett. (Igaz, a nők munkába állása az 1880-as évektől egyébként is jellemző volt.) Időszakunkra a nők igen öntudatosak lettek, a megaláztatások ellen, s a jogaikért harcoltak. Jogi érzékenységük következtében elmélyült és hangsúlyosabbá vált a szakadék a „mi”, dolgozó osztályok; és az „ők”, a kiváltságosak között. Az ellátás társadalmi kérdéssé vált. Ezért kezdte emlegetni a hatóság a „spekulációt”, amikor az ellátási nehézségek kerültek a küzdelmek középpontjába. Az alsóbb osztályhoz tartozók viszont éppen a spekulációra gyanakodva támadtak neki a piaci szereplőknek, a boltosoknak, kereskedőknek. A támadások további céltáblái a gazdagok voltak, akik mindent meg tudtak venni, majd egyre több helyen fordultak az indulatok a cár és a cárné ellen.

A szerző összegezésül az alábbiakat állapítja meg. A hagyományos történészi felfogás szerint a preindusztriális körülmények között lezajló közösségi éhséglázadások még többre becsülik az emberi életet mint a piaci értékeket. Az iparosodás előrehaladtával ezek a megmozdulások támasz nélkül maradnak, eredménytelennek bizonyulnak, s előtérbe kerülnek a (férfi) ipari munkások sokkal szervezettebb, korszerűbb tiltakozási formái. A fejlődés azonban nem mindig ilyen egyenesvonalú. Németországban például a nők szerepe mint fogyasztóké vált fontossá a háború idején, a közvélemény aktívan melléjük állt, ezért a hatóságnak cselekednie kellett az alapvető cikkek egyenlő elosztása érdekében. Ezzel – legalábbis a háború végéig – elhárították a forradalom veszélyét.

A háború Oroszországban is megváltoztatta a nők társadalmi szerepét. Ipari munkásokká, családfenntartókká tette őket. Többségük falusi kötődésű volt, ám a hagyományos felfogásukhoz, mely szerint joguk van az alapvető szükségleti cikkekhez, hozzáadódott az a modern tudati elem, hogy különleges jogaik vannak egyszerűen azért, mert a férjüket az állam kivitte a frontra. Egyre nagyobb lett a női munkaerő szerepe, a nagyobb tüntetéseknél támogatást kaptak a férfiaktól, és a tiltakozás modern formáival is éltek. Ilyen volt az 1915-ös bogorodszki, majd pedig a súlyos következményekkel járó 1917. februári felkelés.

Fontos megfigyelése a szerzőnek, hogy míg a korábbi európai éhséglázadások a kenyérért és a gabonáért folytak, most Oroszországban a cukor, hús, szappan, kalikóvászon, cipő volt a követelések tárgya. Nagyobbak voltak tehát az alsóbb osztályok igényei! Ebben szerepe volt annak, hogy a XX. század elején már a parasztság is cukorral itta a teáját, továbbá annak, hogy az ipari munkásság változatosabban étkezett még a hétköznapokon is. A munkásoktól azután a falusi származású dolgozók is átvették a gyári cikkek használatának szokását, vagy legalábbis a népi igazságérzet úgy vélte, mindenkinek joga van hozzájutni még a luxusnak számító cikkekhez is. Az éhséglázadásokat tehát csak részben motiválta a valódi élelmiszerhiány, körülbelül ugyanilyen mértékben közrejátszott bennük a csak éppen megszerzett társadalmi státus, azaz a jobb életszínvonal elvesztése fölött érzett düh és elkeseredés. Míg Németországban a háborús nincstelenség egyformán fogyasztóvá tette az embereket, s letompította a társadalmi különbségeket, Oroszországban épp ellenkezőleg, élesebbé, tapinthatóbbá váltak e különbségek, s mivel a kormány, a cár nem avatkozott be az ellátási nehézségek kiegyenlítésébe, ez hozzájárult a rendszer egészének bukásához. (Ha ugyanis mindenki egyformán nélkülözött volna, azt könnyebben elviselték volna az emberek, mintha különböző mértékben sújtotta őket a nincstelenség.) Menet közben az alsóbb osztályokhoz tartozók, főleg a nők, a katonafeleségek öntudatossá váltak, jogokat követeltek maguknak, s a társadalom más rétegei elismerték e jogokat.

1917 februárjára azután az orosz alsóbb osztályok már csak kenyeret követeltek, lévén, hogy ekkor már kétségbeejtő volt az élelemhiány, s ekkorra ismertté vált a bolsevik jelszó: „Békét, földet, kenyeret!”. 1915 végéig azonban a tömegek még jobban akartak élni, nem csak kenyérért harcoltak – s erről a történészek eddig nem vettek tudomást.

Engel, Barbara Alpern: Not by Bread Alone. Subsistence Riots in Russia During World War I (Nem csak kenyeret! – Létfenntartási lázadások Oroszországban az I. világháború idején). The Journal of Modern History, 69. évf., 1997. december, 696–721. o.

Fodor Mihályné