Klió 1998/3.

7. évfolyam

Lengyelország történetének fél évszázada – 1939–1989

 

A lengyel történelem drámai eseményekben bővelkedő fél évszázadát tekinti át részletekbe menően Andrzej Paczkowski. A könyv szerzőjének sikerült hozzájutnia az Egyesült Lengyel Munkáspárt vezető szervei dokumentumainak egy részéhez, ami megkönnyítette munkáját. Az 1939. szeptember elsején megindult német, majd a szeptember 17-én bekövetkezett szovjet támadás következtében az önálló lengyel állam ismét megszűnt. A hazai ellenállás létrehozta az úgynevezett földalatti államot, az emigránsok pedig Francia­országban láttak hozzá mozgalmuk kiépítéséhez. Utóbbiak a franciák 1940-es gyors veresége után ismét nehéz helyzetbe kerültek. Franciaország kapitulációja után kb. 27 ezer lengyel katona és tiszt menekült Angliába, és London lett az emigráns Lengyelország fővárosa, ahol rövidesen megkezdődött az első lengyel hadosztály szervezése. A lengyel emigránsok kormánya a belső ellentétek, a bizalmatlanság légköre miatt megszűnt a „nemzeti egység kormánya” lenni. 1942-ben a Szovjetunióban kiképzett lengyel kommunista csoportok megalakították a Lengyel Munkáspártot (PPR). Katonai szerve­zetként létrejött a népi gárda, és 1943 őszétől Sztálin igyekezett közvetlenül beavatkozni a lengyel belügyekbe. A lengyel kommunisták ereje megnőtt, amikor a Vörös Hadsereg páncélosai betörtek Lengyelországba, ugyanakkor a Lengyel Szocialista Párt a belső harcok következtében szétesett. A háború súlyos áldozatokat követelt a lengyel néptől: a lakosság száma 30 százalékkal volt kevesebb, mint 1939-ben, Lengyelország területe pedig egy ötödével csökkent. Az új állam csak formailag volt önálló, a Szovjetunió politikai, katonai, gazdasági befolyása alá került a többi közép-európai államhoz hasonlóan.

A Keleti Blokkban a háború után 1945-ben először Magyarországon voltak választások, amelyet a Független Kisgazdapárt nyert meg 57 százalékkal. A lengyel kommunisták igyekeztek a magyar kommunisták „hibáit” elkerülni. A belpolitikai helyzet és az árak gyors növekedése miatt Lengyelországban állandóvá váltak a sztrájkok. Az államosítás következtében a mezőgazdasági termelés visszaesett, a mezőgazdasági területek több mint 70 százaléka megműveletlen maradt. 1945 novemberében drasztikus dekrétumok, büntető-törvénykönyv lépett életbe, érvényesült a cenzúra. Terjedt az antiszemita hangulat, sok zsidó Palesztinába menekült. Az országban de facto hadiállapot uralkodott. A kommunisták a nemzeti érdekek védelmezőinek és kifejezőinek tekintették magukat. Megkezdődött a harc a „földalatti reakciós mozgalom” ellen. A katolikus egyház tiltakozott a választási visszaélések, a kötelező vallásoktatás megszűnése miatt, mire a szejm 1947-ben az egyházat elmarasztalta és a politikai stabilizáció ellenfeleként tüntette fel. Szovjet mintára megindult a kollektivizálás, hozzáláttak a hatéves terv megvalósí­tásához. Erősödött az „osztályharc”, 1954-ben kb. hatmillió gyanús elemet vagy bűnözőt regisztráltak, azaz minden harmadik felnőtt osztályellenségnek számított. Ezekben az években is jelentős szerepet játszott a katolikus egyház. A lelkészek körében 1949 szeptemberében létrejött a Szabadságért és Demok­ráciáért Harcolók Szövetsége. 1950-ben a kormány és a lengyel püspökség képviselői aláírtak egy egyezményt, aminek értelmében engedélyezték az iskolákban a vallásoktatást és a lelkészi szolgálatot a hadseregben.

1956 nyarán döntő volt a munkások megmozdulása Poznanban. Szabad választást követeltek, és a szovjet csapatok kivonását. A folyamatban jelentős szerepet játszottak a magyarországi események, Lengyelországban azonban a sztálinizmustól való eltávolodás lassabban és fokozatosabban történt. Nagy hangsúlyt kapott a nemzeti sajátosságok tiszteletben tartása, azok érvényre juttatása többek között a gazdaságpolitikában. A reformok következtében elutasították a centralizmust, hangoztatták a Moszkvától való függetlenség szükségességét és a „lengyel út” folytatását. A hadsereg létszámát csökkentették, visszafogták a hadikiadásokat. 1956–58-ban először nőtt a nemzeti jövedelem, az általános béremelés 8 százalékos volt. Külpolitikailag közeledett Lengyel­ország Franciaországhoz, amiben szerepet játszott az, hogy a franciák támogatták a lengyel követeléseket a nyugati határral kapcsolatban.

A hatvanas évek elején az írók egyre hangosabban hallatták a hangjukat, megalakult az íróklub, de a cenzúra továbbra is működött. Az időtájt demok­ráciát, gyülekezési szabadságot követelő tüntetések voltak az egyetemeken, amelyekre a milícia ellenakciója brutális volt. A lengyelországi antiszemitizmus újabb hulláma is végigsöpört, aminek következményeként 15 ezren vándoroltak ki, köztük több magasan képzett értelmiségi. A hatvanas években a gazdaság modernizálása, a fogyasztás növelése, a nyugat számára is elérhető nyitott piac megteremtése, a mezőgazdaság korszerűsítése jelentette a kommunista párt számára a kiemelt feladatokat. A túlméretezett célok azonban a hetvenes évek elejére társadalmi feszültséget gerjesztettek. A Független Lengyelország Konföderációja erős befolyást gyakorolt a politikára. Működött a Társadalom­védelmi Bizottság (KSS KOR) és 1970-ben megalakult a Nemzetközi Sztrájkbizottság. Sok ellenzékit bebörtönöztek. Moszkva nyugtalan volt a lengyelországi események miatt, ezért a központi bizottságban nagy személyi változásokra került sor. Az intézkedések azonban nem szüntethették meg a bajok gyökereit. A gazdasági helyzet egyre drámaibbá vált, a termelés visszaesett, napirenden volt ismét az árut áruért forgalom. Az 1980 végén már 9 millió tagot számláló Szolidaritás elnevezésű szakszervezeti tömörülés társadalmi ellenőrzést kívánt a meghirdetett reformokkal kapcsolatban, továbbá szabad választásokat. A hatalom azonban ezt nem fogadhatta el, hiszen 1981-ben a közvélemény-kutatási adatok szerint a kormány iránti bizalom csökkent, a júniusban megkérdezetteknek csak 24 százaléka állt ki a kormány mellett, a Lengyel Munkáspárt mellett mindössze 6 százalék, ugyanakkor a Szolidaritást a megkérdezettek 62 százaléka támogatta. Az 1981 végén bevezetett szükség­álla­pot után formálisan törvénytelennek minősítették a Szolidaritást. Érdemes kiemelni Paczkowski megállapítását, amely szerint a szakszervezeti tömörülés fő ellensége nem Varsó, hanem Moszkva volt. A belpolitikai válság megtépázta a lengyel kommunista párt társadalmi tekintélyét, beágyazottságát. 1984-ben a munkások a párt tagjainak 36,5 százalékát alkották, a 18–29 évesek pedig a 7,6 százalékát, holott 1978-ban a fiatalok részaránya még 23,5 százalék volt. Ismét sokan elhagyták Lengyelországot: 1980 és 1986 között 700 ezren távoztak külföldre. 1985-ben a formailag feloszlatott Szolidaritás létrehozta az Ideiglenes Tanácsot, az egyház pedig ismét hangoztatta, hogy a lengyeleknek – mint minden nemzetnek a világon – joguk van a függetlenséghez, a demokráciához, a gazdasági önállósághoz. A nyolcvanas évek második felében lezajlott események összefoglalásával, nemzetközi visszhangjának elemzésével zárul Andrzej Paczkowski érdekes és fontos könyve. Az egyetlen nehézséget az olvasó számára talán az jelenti, hogy sok a fogalomrövidítés, összesen 182. Vannak oldalak, ahol 2–3 rövidítés is előfordul, ami természetesen nem von le semmit a szerző érdemeiből.

 

Andrzej Paczkowski: Pól wieku dziejów Polski 1939–1989 (Lengyelország történetének fél évszázada) Varsó, 1996. 310 p.

 

Révész László